Bene Ferenc

Válogatottság: 76 (36)

1962: HUN-YUG 0:1. 1963: TCH-HUN 2:2, GDR-HUN 1:2, HUN-AUT 2:1, HUN-GDR 3:3. 1964: HUN-FRA 2:1, ESP-HUN 2:1, HUN-DEN 3:1. 1965: ENG-HUN 1:0, GDR-HUN 1:1, AUT-HUN 0:1, HUN-ITA 2:1, HUN-AUT 3:0, HUN-GDR 3:2. 1966: POL-HUN 1:1, YUG-HUN 2-0, HUN-SUI 3:1, POR-HUN 3:1, HUN-BRA 3:1, HUN-BUL 3-1, USR-HUN 2:1, NED-HUN 2:2, HUN-DEN 6:0, HUN-AUT 3:1. 1967: HUN-YUG 1:0, HUN-NED 2:1, DEN-HUN 0:2, AUT-HUN 1:3, HUN-GDR 3:1, GDR-HUN 1:0. 1969: HUN-TCH 2:0, IRL-HUN 1:2, DEN-HUN 3:2, TCH-HUN 3:3, SVE-HUN 2:0, HUN-DEN 3:0, HUN-IRL 4:0, TCH-HUN 4-1. 1970: YUG-HUN 2:2, HUN-POL 2:0, HUN-SVE 1-2, FRG-HUN 3-1, HUN-AUT 1:1, NOR-HUN 1:3, SUI-HUN 0:1. 1971: AUT-HUN 0-2, HUN-FRA 1:1, BRA-HUN 0:0, HUN-YUG 2-1, HUN-BUL 2:0, FRA-HUN 0:2, HUN-NOR 4:0, MLT-HUN 0:2. 1972: ESP-HUN 1:0, HUN-FRG 0:2, HUN-ROM 1:1, HUN-MLT 3:0, ROM-HUN 2:2, HUN-ROM 2:1, SVE-HUN 0:0, USR-HUN 1:0. 1973: HUN-AUT 2:2, GDR-HUN 2:1, HUN-SVE 3:3, YUG-HUN 1:1, DEN-HUN 2:2, HUN-GDR 0:1. 1974: HUN-BUL 3:1, FRG-HUN 5:0, HUN-YUG 3:2, BUL-HUN 0:0, HUN-SUI 1:0. 1975: FRA-HUN 2:0, AUT-HUN 0:0, HUN-WAL 1-2. 1979: HUN-TCH 2:1.

Mérlege: 37-19-20.

Klubjai: Újpesti Dózsa SC (1961 – 1978), Volán SC (1978 – 1979) Chinoin SC (1980), Sepsi 78 Seinäjoki (FIN 1981 – 1982), Volán SC (1983 – 1984) Soroksári VOSE (1984) Kecskeméti SC (1985).

A valaha volt legnagyobb magyar gólvágók egyike. A statisztikák szerint az 1958 és 1985 közötti, huszonhét éves pályafutása során 1430 mérkőzésen lépett pályára a megye I-től a különböző válogatottakig, beleszámítva az előkészületi és gálamérkőzéseket is, ezeken összesen 1390 gólt szerzett.

Bár „csak” 170 centiméter magasra nőtt, rendkívül sűrű izomzatú, erős játékos volt, aki elképesztő kezdősebességgel és gyorsasággal indult rohamra, és sokszor szerezte góljait hosszabb vágta, cselsorozat végén; remek rugóinak köszönhetően pedig kiválóan fejelt. Ha hozzá került a labda, mintha eggyé vált volna vele, ráragadt a lábfejére, s onnantól védő nem férhetett hozzá. Kibillenthetetlen volt és ellökhetetlen, s bár a védők faragták, ahol érték, mindig kizökkenthetetlen maradt béketűréséből, már-már mosolyogva vette tudomásul a védők újabb és újabb csomagjait, s úgy állt fel, mintha mi sem történt volna, a sokadik szabálytalanság után is. Híresen sportszerű mentalitásába soha nem fért bele a törlesztés, és Bene Ferenc ellen csak nagyon ritkán kellett szabadrúgást ítélni.

Még nem volt 17 éves, amikor az Újpesti Dózsában bemutatkozott az élvonalba a Kaposvári Kinizsitől, az egykori újpesti legenda, Avar István ajánlására a fővárosba érkezett fiatal srác, akit nem titkoltan Szusza Ferenc pótlására szemeltek ki. Bene ennek megfelelően vette a lapot, s a Pécsi Dózsa ellen, 1961. augusztus 8-án góllal jelezte, hogy készen áll a feladatra.

Tizennégy hónappal később, de még mindig csak 17 évesen, meggypirosban is debütálhatott, méghozzá a Fekete Párduc, alias Grosics Gyula búcsúmeccsén 1961. október 14-én. Az esős vasárnap délután negyvenezer ember zarándokolt ki a Népstadionba, leginkább Grosics kedvéért, aki négypercnyi játék és két védés után átadta a helyét Szentmihályi Antalnak. Bene kezdőként kapott lehetőséget az erősen tartalékos magyar csapatban, s tizenhét évesen még nem igazán tudta pótolni Albertet, Sándort vagy éppen Tichyt, de nem csak rajta múlt, hogy az ötlettelen támadójáték és a szív nélküli hozzáállás miatt nemzeti tizenegyünk 31 év után vereséget szenvedett Jugoszláviától. Mint a Népsport tudósítója megjegyzi: „Nagy hiba volt az is, hogy amikor csatáraink birtokába került a labda, középen erőltették a támadás befejezéseket, jobb oldalra, például Benének, alig adtak labdát…” Emellett pedig: „Bene nagyon kevés labdát, kapott, s ezeket sem tudta megfelelően megjátszani. Megilletődötten küzdött, nem tudott belelendülni.”

Így tehát a válogatottba nem sikerült úgy berobbannia, mint klubcsapatába, a 17 éven át alázattal szolgált Újpesti Dózsába – ám ami késik, nem múlik. Szinte napra pontosan egy évvel később, 1963. október 19-én, harmadik válogatott fellépésén, az NDK ellen ez is összejött, mégpedig a Nemzetek Európa Kupája (az Európa-bajnokság elődje) nyolcaddöntőjének első mérkőzésén. A szovjet megszállás nyomán Németország keleti felén létrehozott kommunista bábállam néhány nappal korábban ünnepelte tizennegyedik születésnapját, így a házigazdák felfokozott hangulatban készültek a találkozóra. A szakma és a szurkolók is nagyon bíztak a létezése alatt mindig is az erőfutballra építő, ebből következően remek fizikumú, s ezzel együtt az akkor már évek óta szerte az országban dolgozó magyar edzők munkája nyomán stílusában is egyre jobban mutató válogatottjukban. (Nem mellékesen Sós Károly volt a szövetségi kapitányuk, aki nem sokkal később dr. Lakat Károly mellett ült a magyar olimpiai csapat kispadján Tokióban, ahol Benével együtt mentek mennybe…) A kezdőrúgást nem más, mint a világ első űrhajósnője, Valentyina Tyereskova végezte el, aki az első űrhajós, Jurij Gagarin és a kelet-német pártfőtitkár, Walter Ulbricht kíséretében, nyitott limuzinon érkezett a már akkor Ulbrichtról elnevezett stadionba, hatvanezer, előzőleg munkásmozgalmi indulókkal felajzott néző ovációjától kísérve.

Egyszóval a körítés, az ünnepi hangulat megvolt, erre jött Bene a maga tizenkilenc évével és: „A 17. percben a magyar térfélen Nagy Albertnek adta a labdát, Albert két csel után ballal meredeken Rákosihoz továbbított, a jobbösszekötő a védők közül kirobbanó Bene elé játszott, aki a kifutó kapus mellett, mintegy 14 méterről a kapu közepébe lőtte a labdát. 1:0 Magyarország javára” – számoltak be másnap a Népsport kiküldött tudósítói a mérkőzésről. A kelet-németek egyenlítettek ugyan az 50. percben, de Rákosi a lefújás előtt megszerezte győztes gólunkat, végleg elrontva a német népünnepet.

A két héttel későbbi, negyvenezer néző előtt, a Népstadionban megrendezett visszavágón Bene már a 6. percben betalált, de végül az emlékezetes, igazi kupacsatát hozó mérkőzés egyáltalán nem békés, 3-3-as döntetlennel végződött, így Magyarország készülhetett a franciák elleni negyeddöntőre. Az immár négyszeres válogatott Bene Ferenccel együtt, aki a két, tétmérkőzésen szerzett gólja mellett azt is bebizonyította, hogy bármelyik támadó poszton lehet rá számítani: a jobbszélen kezdte, majd az előretolt ék és a balösszekötő posztján is gólt szerzett. Még egyszer jegyezzük le: két hónappal 19. születésnapja előtt! Ferike, a góleádor (Zsiday István Bene Ferencről írt könyvének a címe) tehát megérkezett a válogatottba, ahol a további hetvennégy mérkőzésén összesen harminchat gólt termelt.

És ebben nincs benne az a 12 találat, amelyekkel az aranyérem mellé az 1964-es tokiói olimpia gólkirályi címét is elnyerte, mivel azokat a mérkőzéseket a magyar „B” (vagy olimpiai) válogatott tagjaként szerezte. Az olimpiák labdarúgó tornáin az akkor érvényes szabályok szerint ugyanis nem szerepelhettek a hivatásos labdarúgók mellett a FIFA-világbajnokságokon részt vett játékosok sem. De arra a tizenkét gólra, amit az újpestiek még mindig nem egészen húsz éves nehéztüzére hintett az „amatőrök” között, a futballvilág egységesen kapta fel a fejét. Az ő hat góljával vertük 6-0-ra Marokkót, s emellett a magyar csapat minden mérkőzésén gólt szerzett, így a Csehszlovákok elleni, 2-1-re megnyert döntőben is. A csúcsteljesítményt pedig a nemzetközi szaksajtó is szuperlatívuszok halmozásával nyugtázta. A spanyol El Mundo Deportivo szerint például „Bene mindent egyesít magában: Hidegkuti tisztánlátását, Puskás lövőkészségét, Kocsis fejjátékát és Czibor gyorsaságát.”

A sok dicséret között talán a legérdekesebb a Daily Mail víziója a két év múlva esedékes angliai világbajnokság lehetséges kimeneteléről: „Úgy látszik, a magyarok véget vethetnek 1966-ban a brazilok fölényének. Mivelhogy egyetlen olyan játékos sincs Angliában, aki Benéhez fogható lenne!”

Ennek a jóslatnak a fényében érdekes Bene húsz évvel későbbi reakciója a Zsiday-életrajzban, ahol vallott arról is, hogyan élte meg az olimpiai győzelmet: „Ott, a dobogón állva már nem sírtam. Azon túlestem az öltözőben, amikor az eredményhirdetés előtt néhány percre magunkra maradhattunk a megvalósult álommal. Ami legalábbis számomra, de biztos, hogy a többieknek is, a legtöbbet jelentette! Mindenáron olimpiai bajnok akartam lenni, mert azzal tisztában voltam: világbajnok nemigen lehetek.”

Hogy ezt ott, a győzelem pillanatában is így gondolta-e, vagy csak már pályafutásának ívét ismerve mondta, azt már nem tudhatjuk meg. De 1966 még odébb volt, és az Aranycsapat nyomdokain elindult, formálódó, de már sokak által rendkívül sokra hivatottnak tartott Albert–Bene-féle „Ezüstcsapat” még a tokiói üdvözülés előtt letette névjegyét. A Nemzetek Európa Kupájának négyes döntőjébe az NDK után Franciaországon át vezetett az út: 1964 április 25-én Párizsban 3-1-re, május 23-án Budapesten pedig 2-1-re vertük őket, Bene csak ez utóbbi mérkőzésen jutott szóhoz, s ha már így alakult, győztes góllal hálálta meg a bizalmat.

Az EK spanyolországi négyes döntőjében az addig több támadóposzton kipróbált Bene helyét – Sándor Károly sérülése miatt – a jobbszélen jelölte ki Baróti Lajos szövetségi kapitány, s ezt követően a válogatottban mindig ez volt a posztja, ha Albert játszott. A Bernabeu-stadionban, 75 000 hazai néző előtt vívtuk az elődöntőt a rendező spanyolokkal, és egy végigtámadott mérkőzésen a hosszabbításban kapott góllal veszítettünk. Pereda találatát a hetedszer válogatott Bene egalizálta a 85. percben, de a ráadásban sem tudtunk fordítani. A mindenki számára csalódást jelentő elődöntő után maradt a bronzmérkőzés a Dánok ellen. Akkor a magyar csapat szerezte meg a vezetést, talán mondanunk sem kell, Bene révén, amit a dánok a 87. percben egyenlítettek ki, így ismét jöhetett a túlóra, ezúttal azonban Novák két góljával 3-1-re mi nyertünk. Magyarország labdarúgó-válogatottja bronzérmet szerzett a Nemzetek Európa Kupája második, 1964-es kiírásában, s ismét kivívta a nemzetközi futballvilág elismerését. Itthon mégis inkább a csalódottság volt érzékelhető.

A világhírnevet meghozó 1964-es év után tíz válogatott mérkőzésen lépett pályára Bene Ferenc, majd következett az 1966-os angliai világbajnokság. Addigra Baróti Lajosnál első számú hadrenddé, csak a világbajnokságon bevetni szándékozott taktikai csodafegyverré érett az 1-4-3-2-es felállás, amiben Bene és Farkas volt a két szélső ék, Albert pedig hátravont középcsatárként, az összekötő/középpályás pár előtt játszott. A vérbeli középcsatár, az ízig-vérig gólvadász, a mániákusan csak a kapura, góllövésre koncentráló Bene emberi és játékos nagyságára jellemző, hogy a válogatott – és természetesen saját – sikere érdekében még a klubcsapatában is hajlandó volt jobbszélsőt játszani a vb-felkészülés időszakában. Nem minden győzködés nélkül, de végül belement, mert a kaputól való távolodásnál jobban félt attól, hogy a válogatottból is kikerülhet.

Márpedig ő meg akarta mutatni, hogy mire képes a legjobbak között, a világbajnokságon, talán titokban reménykedve, hogy ezt olyan futballtörténelmi ütközetekben teheti meg, amilyen a brazilok elleni 3-1 volt, 1966. július 15-én, Liverpoolban. Ahol többek között olyan gólokat lőtt a magyar csapat, amilyen az örökre emlékezetes Albert-Bene-Farkas akció végén született, s ami éppen az ehhez a felálláshoz kidolgozott taktikai elemek unalomig ismételt gyakorlásának eredménye volt. Baróti Lajos többek között azt is kérte a két éktől, ha egyikük el tud menni a szélen, a másik középen, lehetőleg egyvonalban kövesse, és teremtsék meg a lehetőséget a kapáslövésre. Vagyis minden csak gyakorlás kérdése. Még az a gól is, amivel ezt a meccset nyitotta Bene: amikor a 3. percben hidegvérrel cselezett ki két védőt a brazil tizenhatoson belül, majd a kapust is elfektetve gurított ballal a bal sarokba, mintha csak a Marcali MEDOSZ-pályáján, hírverő meccsen tenné. Ahogyan Billy Wright kommentálta az esetet: „pimaszul, már-már cinikusan”. Ami nyilván nem igaz, hiszen Bene és a cinizmus soha nem fért össze, egyszerűen ott és akkor – nem volt más választása.  Azt a cselsorozatot persze nyilván úgy nem lehet begyakorolni, de minden egyes alkotóelemét igen! És az Benénél nem volt kérdés, ha valamit meg akart tanulni, azt – megtanulta.

Kevesen tudják, hogy Bene a világbajnokságra sérülten érkezett, miután az egyik felkészülési mérkőzésen kifordult a térde, s a nyitómeccset megelőző két hétben semmilyen edzésmunkát nem végezhetett. Így vállalta a játékot, és vállalta a kockázatot Baróti Lajos, hogy – mivel akkor még a vébéken nem engedélyezték a cserét – létszámhátrányban fejezik be a mérkőzéseket. De miután Bene a portugálok ellen végigjátszotta az első mérkőzést és gólt is rúgott, befáslizott térdével játékra jelentkezett a brazilok, majd a bolgárok, és végül a szovjetek ellen is. És mind a négy mérkőzésen gólt lőtt, amivel ismételten lenyűgözte a szaksajtót, különösen a brazilok ellenit dicsérték sokszor, s jobbszélsőként helyet kapott a vb-válogatottban is. Ahogyan sok elismerést kapott a magyar válogatott szellemes és bátor támadójátéka is, amely egyenes következménye volt a szokatlan, új felállásnak és a csapat küzdőszellemének, akaraterejének.

A világbajnokság befejezésekor Bene Ferenc még csak 21 éves volt, éppen 21-szeres válogatott, de már beérett világklasszis. Akaraterejét, küzdőszellemét, játéktudását és az őt körülvevő magyar futball akkori erejét, mélységét figyelembe véve egy szédületesnek is vizionálható karrier elején. Ehhez képest, bár ötvenöt mérkőzésen még pályára léphetett meggypirosban, ma már tény, hogy a válogatottban az az első és utolsó világbajnokság jelentette számára a csúcsot. Ahol ugyan lehet időzni hosszabb-rövidebb ideig, de ahonnan, mint tudjuk, már csak lefelé vezet út.

Utolsó válogatott mérkőzését megelőzően négy és fél évvel korábban lépett pályára címeres mezben, Wales ellen, aztán már nem került szóba a válogatottnál. Dr. Lakat Károlynak, a tokiói sikerkovácsnak jutott eszébe, hogy egykori gólkirályát méltó módon elbúcsúztassa. Nyíregyházán, 1979. szeptember 12-én, a Csehszlovákia ellen 2-1-re megnyert barátságos mérkőzésen ölthette magára utoljára a címeres mezt. Tizenkét percre.

Az Újpesti Dózsával nyolcszor nyert bajnokságot, háromszor Magyar Kupát, BEK- és KEK-elődöntős, VVK-döntős, ötszörös magyar gólkirály, kétszer volt az év játékosa. Negyvenegy évesen vonult vissza az NB III-ból, utána edzősködött, s Dunai Antal segítőjeként 1996-ban másodszor is részt vehetett az olimpián, de Atlantában, a mindmáig utolsó olimpiai válogatottunkkal nem élhette meg a győzelem örömét.