Oldal kiválasztása

A Pilinszky-recepció többször, több formában mutat rá arra, hogy a költő (szinte) előzmények nélkül, ráadásul (szinte) teljes vértezetben jelent meg 1946-ban első kötetével, a Trapéz és korlát tizennyolc versével. Számos értelmezés foglalkozott a költészetével poétikai, stilisztikai, esztétikai, filozófiai, nyelvszemléleti, szemantikai és egyéb megközelítésekben. Ki is vívta magának az életmű ezt a sokféleséget, mert a többféle irányból nézve más és más érték válik hangsúlyossá.

A bűn és az imádság kettőse a legtöbb megközelítésben evidenciaként jelenik meg: ez az életmű két alappillére. Keresztény (katolikus) szemléletben a legdrámaibb az, hogy a hívőtől ab ovo elvárt alapállás a bűnösség tudata. A laikusok számára ez azt jelenti, hogy bűneinken keresztül kell vizsgálnunk magunkat. „Gyónom a mindenható Istennek és nektek testvéreim, hogy sokszor és sokat vétkeztem: gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással: én vétkem, én vétkem, én igen nagy vétkem. Kérem ezért a Boldogságos, mindenkor szeplőtelen Szűz Máriát, az összes angyalokat és szenteket, és titeket testvéreim, hogy imádkozzatok érettem Urunkhoz, Istenünkhöz” – ez a közös ima a katolikus liturgia, az istentisztelet állandó része. Ez a katolikus létszemlélet állandó része.

A teológiával, esetleg dogmatikával foglalkozó hívőnek az első embertől ránk hagyományozódott eredendő vagy áteredő bűn gondolatával is meg kell birkóznia: miért kell elfogadnom, hogy bűnösnek születtem? Engedelmességből! A problémát fokozza, hogy az áteredő bűn dogmája 1546-hoz datálódik, mivel a trentói zsinat „terméke”, tehát nem a szent szövegek és az apokrifok szétválasztásának jóval korábbi időszakához köthető. És miért kellene elfogadnunk ezt a dogmát? Hát engedelmességből!

Pilinszky katolikus családba született, apjától szeretet helyett mérhetetlen szigort és verést kapott, apácák között nevelkedett, felnőttként az egyház kebelén belül (az Új Ember szerkesztőségének biztonságot adó közegében, de otthonában, illetve a közeli kávéházban, többnyire magányosan) élt, tehát napi kapcsolatban volt saját bűneivel.

A bűn és az imádság kettőse lehet poétikaszervező erő, de ennél előbb, ennél egy ásónyommal mélyebben egy világnézet sarokköve: bűnösek vagyunk, mert képesek vagyunk a bűn elkövetésére, és imádkozunk, hogy megbocsáttassanak a bűneink. A mai profán világban nem köztudott, hogy mi tartozik a halálos bűnök közé. Mit kell meggyónni szentáldozás előtt? Milyen bűnöktől kell megtisztítani a lelkünket? Ha nem mélyülünk el a tízparancsolatban, ha nem tisztázzuk, mi a halálos és a bocsánatos bűn, és ha nem tudjuk belülről szemlélni a hívő embernek a bűnhöz való viszonyát, akkor csupán külső nézőpontokból vizsgálhatjuk ezt az életet és poézist szervező erőt. Ellenkező esetben kívülről dogmatikusnak fogjuk látni azt, ami belülről valóban dogmatikus, mert dogmatikai alapú. A hívők a tételes vallás gyakorlói. És megszenvedői.

Előre kell bocsátanom, hogy Pilinszky János minden egyes megszólalása dogmatikailag (teológiailag) teljesen szabályos. Úgy misztikus, hogy közben totálisan katolikus.

Pilinszky János, a misztikus és katolikus költő (A kép forrása)

Nos, hogy előzmény nélküli volna?

„Egy messzi kútnak föl s lejár kicsorbult szélü vedre” – írja Toldalagi Pál. Nem nehéz áthallani Pilinszky „égi vályu”-ját, vagy azt, hogy „hangokat ad egy torony teste”. Toldalagi írja: „s én is nekiiramlok, mint az üldözött; nyomomban csattog hófehér patával a vén tavasz, a vén, nyers izmú mén, s tudom, mindebből nekem nem marad más, csak árnyékuk, csak árnyuk az enyém”. Itt van a közelben Pilinszky száján, hogy „csak árnyéka van, meg rabruhája van”, de a hasadt paták is itt dobognak az Apokrifból. Jambikus lüktetésben.

Úgy tűnik, mintha József Attila és Babits versmondata Toldalagin keresztül folytatódna a nála hét évvel fiatalabb Pilinszkynél. A különbség annyi, hogy Toldalagi dalol, Pilinszky mítoszt teremt; Toldalagi végigmondja, amit lát, Pilinszky rejtjelezve láttat; előbbi plasztikus panteistaként mutat rá mindenben Istenre, utóbbi a mindenütt megbújó Isten jeleit kutatja és írja le. És mindketten elbeszélők, verseiknek történetük, cselekményük van.

De különbség a számos hasonlóság mellett, hogy Toldalagi „prózája” egészen Krúdy Gyuláig nyúlik el. Figyeljük ezt az elbeszélő leírást: „Kalapomat szemembe húzom s úgy várlak hűvös, enyhe ősz. Mind kékebb a szép hegyvidék. A szőlőhegyen kék fürtöket himbál a szél. Órákon át is halk női énekszó követ. Felhők uszálya lóg a völgybe. Szegélyük csipkés és ezüst, s bontott zászlóként leng a szélben a hajnali vasúti füst. Sétáim késő éjbe nyúlnak, mikor a csend meg-megremeg, mint kristálycsésze peremén a lilázó, téli lehelet, s üde a száj és friss a lépés, fehéren égnek a kövek, s valami olykor megcibálja kicsüngő, hosszú fürtömet. Szeptember, édes mustok őre, tiszta álmunkra és a ház békéjére, miként a csősz a szőlőskertekre, úgy vigyázz. Válladra mordályt! Mennydörögjél, csapkodjanak villámaid, ha körülöttünk lopakodni látod a pokol árnyait.”

Toldalagi azzal, hogy kerek történetet formál, szinte átlép a prózai dikcióba, aztán a pokol feltűnő árnyaival összerántja a szöveget verssé.

Mindketten nagyon hamar feljutottak a csúcsra, és közös tragédiájuk, hogy alkotóidejük hátralévő, nagyobbik részében már nem mindig tudták megmászni ezeket az ormokat. Toldalagit negyvennégy évesen szülte az édesanyja, aki százkét évet élt, és ott volt a költő által kívánt gondoskodásával minden jól megkötött nyakkendő, összehajtogatott kézirat és gondosan megbeszélt álom mögött. („százkettő évig lobogott… Ötvennyolc évig éltem én / erőt adó szeretetéből.”) Pilinszkyt apácák nevelték, három felesége volt, már felnőttként tíz évig egy szobán osztozott nővérével, és két nagynénje lakott még ott. Legjobb, legmélyebb, legbarátibb kapcsolata Törőcsik Marival és Nemes Nagy Ágnessel alakult ki.

Mindkét magányos férfi versben Isten melegét kereste, de itt a földön az anyai, asszonyi gyöngédség és figyelem szolgált igazi menedékül. 1947-48 fordulóján hónapokat töltöttek együtt Rómában. A Collegium Hungaricum vendége volt ekkor Lengyel Balázs és Nemes Nagy Ágnes is. Toldalagi és Pilinszky együtt vonatoztak Rómába, ott egy szobában laktak a Farnese-palotában (Palazzo Farnese), és egyformán rosszul érezték magukat. Nem kirándultak, nem sétáltak, vagy nem eleget, kávéházakban ücsörögtek és nagyokat hallgattak. Két bús iker.

A szintén Rómában tartózkodó Károlyi Amy írta róluk: „Castor és Pollux elválaszthatatlanok, mint kettős csillag a római égen. Ahol Pilinszkynek és Toldalaginak hívják őket 1947-ben. Együtt jönnek, együtt mennek, de leginkább nem mennek sehova. Az első benyomás rokonnak véli az udvarias modort, halk beszédet, az illedelmes hallgatást. Az is ikerérzés bennük, hogy nem szeretik Rómát, egyáltalán nem szeretnek külföldön lenni. Az ösztöndíj lejárta előtt mind a kettő haza, haza a mamához. Igaz, Pilinszky mögött már ott a Trapéz és korlát, de nem ritka a briliáns elsőkönyves költő. Ám Toldalagi versei is nagyon szépek, igaz, pasztellesebbek, elmosódottabbak, de az sem ritkaság, hogy a többedik kötetével ugrik nagyot a költő. Abban a római pillanatban még nem dőlt el, melyik lesz a fényesebb csillag.”[1]

Pilinszky a vele készült beszélgetésekben többször említi Toldalagit mint szívéhez közel álló szerzőjét, sőt úgy is fogalmaz, hogy a Weöres Sándor, Rónay György, Juhász Ferenc, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes költői sorból, tehát a legkedvesebbek közül számára Toldalagi Pál emelkedik ki. Toldalagiról már 1947 májusában megemlékezett egy irodalmi összeállításban A test költészete címmel, ami a Magyar Rádió számára készült. A Végítélet ablaka című Toldalagi-vers elé (összekötve Rimbaud Komédia három csókban című opusával) ezt olvasta Pilinszky: „Ez a frivol játék azonban csak mélységes szorongást, gyötrő nyugtalanságot takar, s a hús görögtüzét kereső szív egyszerre szemközt találja magát az ítélet lángoszlopaival.”[2] Mintha saját szerelmes verseiről írta volna.

1971-ben kijelentette, hogy „Toldalagi a mai magyar költészet egyik legjelentősebb alakja, s nemzedékéből egyedül Weöres súlya mérhető az övéhez.”[3] Talán érdemes megjegyezni, hogy ez az írás a Szálkák című kötet megjelenésének idején született, azaz úgy is felfogható, hogy a nagy, ám töredékes összegzéshez érve a befutott költő tiszteletét teszi a soha fel nem fedezett mester előtt. Csehovhoz hasonlítva kiemelte Toldalagi kifinomult eleganciáját. „Akinek füle van a hallásra, Toldalagit már csak ezért az egyetlen (s talán legfőbb) erényéért is szívébe zárja. De – áttekintve költészete keresztmetszetét – akad itt más is, ami lenyűgözi az olvasót. Valami gyönyörű hajlékonyság, ami az évek során tragikus törékenységgé változott – de sose hajolt és törött meg. Talán senkinél – legalábbis a magyar lírában – nem követhetjük inkább nyomon a gyerekkor tündérvilágának apokalipszisre való átfordulását, s ezen keresztül a mélység szédületét, amit a különböző izmusok oly sokszor és oly hiába kíséreltek meg felfedezni.”

A Pilinszky szívéhez oly közel álló pályatárs, Toldalagi Pál (A kép forrása)

A két jelentős szerző a kommunista hatalomátvétel után tiltott lett. Pilinszky szerencséje (szerencsétlensége?), hogy közvetlenül a II. világháború poklából merítette alapélményeinek egy részét, s ez lehetőséget nyújtott arra, hogy a korszak irodalompolitikája meglássa benne az antifasiszta költőt. Ez a sematikus megközelítés legalább szinten tartotta, ritka megszólaláshoz juttatta. Toldalagi viszont szinte teljesen eltűnt az ismeretlenségben. Szövegei ugyanazzal a gyermeki naivitással fogalmazódtak, akár az evangélium. Művei ugyanúgy kidolgozottak voltak, mint az újszövetségi példabeszédek. Mindegyiknek volt eleje, közepe, vége és tanulsága. Ő, a későmodern katolikus már nem üzent semmit sem a sematizmuson, sem a posztmodernen csiszolódó irodalmi világnak.

Szembetűnő a hasonlóság:

 

Árnyak

Alig aludtam el az éjszaka és máris felriadtam
Úgy tetszett, mintha egy nagy hadsereg
vonulna szakadatlan
a sötétségben, mely ha összeállt,
hasonlóan a tenger
élő vizéhez, mindig tele van
derengő rejtelemmel.

Mondom, felültem és az ablakon
kinéztem szívdobogva:
Sütött a hold. A Kecske-hegy fehér volt,
s minden fája-bokra
a Bécsi-út felé fordulva állt
pucéran és meredten,
mutatva, merre mennek a soha
el nem fogyó menetben

a csöndes árnyak, arcukat s nemük
jegyét elhagyva, mint a
színész, kinek nem kell többé a maszk,
letépi, elhajítja;
vakon előre lép, nincsen szava,
gesztusa, még is egyre
nagyobb lesz és megrendítőbb:
felér már az egekbe.

 

A vers úgy építkezik, mint Pilinszkynél. Tematikája, motívumkészlete, szóhasználata is a Pilinszkyé. Kétségkívüli a szoros rokonság. Mindketten idegenként bolyonganak a világban, mindketten többször azonosítják magukat a bibliai tékozló fiúval. Pilinszky szikárabb Toldalaginál, utóbbi kifejtőbb. Toldalagi olykor belemerevedik egy tanult verselésbe, és jellemzi az is, hogy gyakran gyermeki nemcsak a látásmódja, hanem a kifejezésmódja is. Ugyanakkor csodaszép verseket is ír. Olyanokat, amelyeket tanítani kellene:

 

Hattyúk

A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze,
és ömlik lassan, mint a pára
a fenyőszag, a hűs zene.
Körül az ég sötétkék-tinta
tengere csapkod nyugtalan,
s a vén holdnak, a csalafinta
faunnak tavaszi láza van.
És leng a felhők ferde kontya
és peng a pengettyű-patak:
az enyhe, csillogó habokba
tüzes sugarak ugranak –
és bámulnak, mint kandi gyermek
a kis halak a víz alatt,
felejtik a nagy veszedelmet,
a nagybendőjű, nagy halat…
A messzi fenyvest már lilára
festette lomha éj keze
és legyezőjét nyitja tágra
s hűsíti arcát most vele,
bár lassacskán a hő is bágyad
s a pisze szellő, a szelíd
leány kifut s kíváncsi fáknak
meséli bús szerelmeit.
S ámulva jár az ágak nyelve,
ámulva zeng a zöld levél.
Susognak, majd a fáknak lelke
lengve álom-szigethez ér,
és állnak ágat összezárva,
s úgy tetszik a nesz zokog,
zokog, mint az éj hattyúnyája,
ha égi nádasuk lobog,
ég, sistereg és pernye-füsttel
itatja fehér tollukat,
s zokogni kezd a szép, ezüst fej,
és lankad a sok hosszú nyak.

 

Toldalagi 1976. április 15-én hunyt el. Temetésén Jelenits István a következőket mondta imájában: „…Hányszor végiggondolta, versbe foglalta a tékozló fiú történetét! De sok fájdalom, szégyen, lankadás és bűn között is Fiadnak hűségében élt. Szomorú, öreg gyermeknek mondja magát nemegyszer, s hogy keresett anyai védelmet minden gonosztól, ami rászakadt! Botorkálva annyi valódi és vélt fájdalom, rettegés között – s a vélt fájdalom nem a legvalódibb-e néha? – milyen alázatosan tudott örülni a fénynek, ami újra meg újra a Te kegyelmednek hatalmával ölelte körül! Hány verse tisztult szárnyaló, evangéliumi egyszerűségű imává!

 

»Emelj magadhoz. Istenem — írta egyszer —, mint gyermekét az apja,
az édes fénybe hirtelen, a mosdató magasba,
hogy tiszta és hogy jó legyek, hogy szeressem a szépet,
hogy láthassam a lényeget, hogy lássak is, ha nézek!«

 

Ne bűneire, ne is életének teljesítményeire tekints most, hanem a vágyaira! És tekints Egyszülött Fiad keresztjére, húsvéti diadalába: öltöztesd őt annak örömébe! Emeld »apjaként« magasba, mosdasd meg, öltöztesd édes jóságba, tisztaságba, és add meg neki azt, amire annyira vágyakozott, arcod fényének látását. Amen.”

A Fekete esztendők című versében írja Toldalagi: „Talán az élet elhagy engem, ki tudja, hátha meghalok, s megváltottként a végtelenben forgok, miként a csillagok.”

*

[1] Idézi Basa Viktor. Egy barátság naplójából, Vigilia, 2000. július.

[2] Pilinszky János: Esszék, cikkek (szerkesztette Bende József). Magvető, 2019. 23. old.

[3] Új Ember, 1971. november 7.

A kiemelt kép forrása: PIM Gyűjtemény – Balla Demeter felvétele, 1970.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

A nagy borkönyv
Kebtanoda kutyasport egyesület
A nagy borkönyv