Oldal kiválasztása

Válogatottsága: 31 (9).

1969: HUN-TCH 2:0 (1), IRL-HUN 1:2 (1), DEN-HUN 3:2, TCH-HUN 3:3 (1), SWE-HUN 2:0, HUN-IRL 4:0. 1970: YUG-HUN 2:2, HUN-SWE 1:2, FRG-HUN 3:1, HUN-AUT 1:1. 1971: BRA-HUN 0-0, HUN-YUG 2-1, HUN-BUL 2-0, FRA-HUN 0-2, HUN-NOR 4-0 (1), MLT-HUN 0-2. 1972: ESP-HUN 1-0, HUN-FRG 0-2, HUN-ROM 1-1, HUN-MLT 3-0, ROM-HUN 2-2, SWE-HUN 0-0, URS-HUN 1-0, BEL-HUN 2-1, HUN-IRI 5-0 (3), HUN-DEN 2-0, HUN-GDR 2-0 (1), POL-HUN 2-1, AUT-HUN 2-2 (1). 1973: HUN-AUT 2-2, GDR-HUN 2-1.

Mérlege: 12-9-10.

Klubjai: Bajai Bácska Posztó (1957-1961), Pécsi Dózsa (1961-1965), Újpesti Dózsa (1965-1977), Debreceni VSC (1977-1979), Chinoin SC (1979-1981), Simmering (1981-1981).

Dunai II Antal

Baján, a Bácska Posztó csapatában kezdett futballozni, az NB III-ban, abban a csapatban, ahol hat évvel idősebb bátyja, az ugyancsak válogatottságig jutó Dunai János is csatárként kergette a bőrt, hogy azután a Pécsi Dózsában az ő oldalán mutatkozzon be az élvonalban. Tizennyolc évesen, a Benével, Göröccsel, Kuharszkyval felálló Újpesti Dózsa ellen, ahová négy évvel később, 1965-ben maga is megérkezik, még ellenállhatatlanabbá téve a lilák legendás támadósorát.

Pedig a nyúlánk, futballista (tehát görbe) lábakkal megáldott fiatalember kezdő bajai éveiben kifejezetten lassúnak érezte magát, s ezért atlétaedző tanácsát kérte, hogy gyorsaságát növelje. Ízig-vérig csatár volt, ballal, jobbal, fejjel egyaránt eredményesen támadta a kaput, minden idegszálával gólra tört, ugyanakkor számolatlan rúgatta a gólokat csatártársaival is. Különösen jól megértették egymást előbb klubjukban, később a válogatottban Bene Ferenccel.

Dunai II. Antal elég későn lett válogatott játékos, előbb volt kétszeres magyar gólkirály, európai ezüstcipős és olimpiai bajnok, s 1963-tól kezdődően huszonegy tesztmeccsen is túl volt már a nemzeti csapatban, ezeken 28 gólt ért el, no és 13 olimpiai válogatottságon, mire 1969. május 25-én, a Csehszlovákia elleni vb-selejtezőn bemutatkozhatott meggypirosban. Sós Károly a kezdőbe jelölte, s ha már így alakult, bebizonyította, hogy kár volt eddig várni vele: „A 12. percben az előre törő Páncsicsot szerelték. A partdobást a 16-os magasságában Zámbó végezte el. Páncsics visszaküldte a labdát Zámbóhoz, a szélső középre adott, Dunai II villámgyorsan ott termett és 7 méterről térd magasságban a kapu jobb oldalába lőtt. 1:0 Magyarország javára.” Rendkívül küzdelmes, jó színvonalú mérkőzésen sikerült legyőzni északi szomszédainkat az 1970-es mexikói világbajnoki selejtezők első mérkőzésén, Albert 89. percben fejelt góljának köszönhetően 2-0-ra. A Népsport értékelése kiváló jellemzése is volt a válogatott új csillagának: „Dunai II. méltán ünnepelheti első válogatottságát, mert újonc létére nagy érdemeket szerzett a győzelemben. Gólra éhes, nagyon gyors, erőszakos, mindig ott volt a kapu előtt. Nehéz volt őt tartani. Gólja megnyugtatóan hatott a csapatra. Egy óriási gólhelyzetet azonban ő is kihasználatlanul hagyott.”

Még négy mérkőzésen lépett pályára az 1970-es világbajnokság selejtezőin, gólt lőtt az íreknek és a csehszlovákok elleni, 3-3-ra végződött visszavágón is, de az utóbbiak elleni történelmi pótselejtezőn, Marseille-ben bár ott volt, nem lépett pályára. Az akkori szabályok szerint ugyanis a selejtező csoportjukban egyenlő pontszámmal záró csapatoknak pótselejtezőt kellett játszaniuk. Nem számított, hogy az egymás elleni összevetésben mi voltunk a jobbak (győzelem és döntetlen), hogy négy góllal lőttünk többet a cseheknél, hogy hárommal volt jobb a gólkülönbségünk (16-7, illetve 12-6), mindkét csapatnak 9 pontja lett, ezért 1969. december 3-án újra találkozniuk kellett a mexikói repülőjegyért. Bár azt tartja a mondás, hogy három a magyar igazság, a csehek elleni harmadik találkozón nem a miénk volt, 4-1-re kikaptunk, s a vereség az arányánál talán súlyosabb következtetések levonására sarkallta a szakvezetést, a sajtót és az OTSH elöljáróit – nem először, és nem is utoljára labdarúgásunk történetében. Sós Kálmán, a csalódott szövetségi kapitány tizedik mérkőzése után lemondott, jött Hoffer József, aki ugyancsak tíz meccsen dirigálta nemzeti csapatunkat, ezek közül három alkalommal kapott bizalmat az újpesti gólvágó. Az 1971 májusában Bulgáriától EB-selejtezőn elszenvedett 3-0-s vereség jelentette Hoffer József számára a végállomást, a sorozatot pedig Illovszky Rudolffal folytatta a csapat.

Dunai II. közel egy év kihagyás után, a válogatott brazíliai túráján tért vissza a válogatottba, 1971. július 22-én, 90.000 néző előtt, a Maracanã stadionban, ahol visszhangos, gól nélküli döntetlent játszottunk a világbajnok ellen. A külföldi, főleg tengerentúli sajtó tele volt a magyar csapat dicséretével, akik azon a napon szemre tetszetősebben játszottak, és lényegesen több gólhelyzetet teremtettek, mint házigazdáik.

Ősszel sikerült jó felé fordítani az Eb-selejtezőkben is a csapat szekerét, így nyolc év után ismét a kontinenstorna négyes döntőjében szállhattunk harcba egy rangos trófeáért. A brüsszeli elődöntőt a szovjetekkel vívtuk 1972. június 14-én, és hihetetlenül peches mérkőzésen 1-0-s vereséget szenvedtünk. Dunai II. Alberttel együtt csereként állt be a 60. percben, s éppen Benét váltotta, de a szerencse tőle is elpártolt. Negyedórával később ordító helyzetben nem találta el a labdát, majd kiharcolt tizenegyesét Zámbó lőtte gyámoltalanul Rudakov kezére… Bármit csináltunk, semmi nem sikerült, jellemző, hogy a kapura lövési arány 14-2-volt – nem oda. Következett a bronzmeccs, a házigazda belgák ellen, akiket az NSZK győzött le 2-1-re az elődöntőben. A magyar csapat 4-3-3-as hadrendben állt fel, Dunai ezúttal kezdő volt a középcsatár posztján, mögötte Albert a középpálya közepén. Jól kezdett a magyar csapat, de az első félidő felénél egy öt percig tartó rövidzárlat eldöntötte a mérkőzést, a belgák két gólt szereztek, amire mi a második félidőben csak eggyel tudtunk válaszolni, így nem sikerült megismételni a nyolc évvel korábbi eredményt, a magyar válogatott a negyedik helyen zárta az 1968-as Európa-bajnokságot.

Dunai Antal, egy lengyelek elleni mérkőzésen

Dunaira még abban az évben várt egy másik nagy válogatott feladat is, mégpedig a müncheni olimpia labdarúgótornája, amikor is augusztus 27. és szeptember 10. között hét mérkőzést játszott a magyar válogatott, és az MLSZ állásfoglalása alapján a torna azon mérkőzéseit, amelyeken nemzeti válogatottak ellen játszottunk, hivatalos nemzetek közötti találkozónak tekinti, bár a mieink olimpiai válogatott néven szerepeltek. Magyarország egyébként a védő jogán, selejtező nélkül jutott be a minden addiginál népesebb mezőnyből kirostált 16-os tornára, miután 1968-ban Mexikóban, Dunai Antal hat góljának is köszönhetően megvédte 1964-ben, Tokióban megszerzett bajnoki címét. Münchenben lehetősége nyílt arra, hogy önmagát második, a magyar válogatottat zsinórban a harmadik, összességében a negyedik címhez segítse. Egészen a döntőig erre minden esély megvolt, a magyar csapat magabiztosan, hat mérkőzéséből ötöt megnyerve, egyetlen pontvesztéssel (Brazília, 2-2) jutott a fináléba, ahol Lengyelország legjobbjai vártak rá. A hirtelen beköszöntött hűvös, szeles időben, vigasztalanul zuhogó esőben a mieink szerezték meg a vezetést az akkor 19 éves Váradi Béla egyéni akcióját követő bombával, a 42. percben. A második félidőben azonban jött a lengyelek legendája, Kazimierz Deyna, és a 48. percben egyenlített, majd húsz perccel később a győzelmet jelentő találatot is megszerezte. Enerváltan, szív nélkül játszott a magyar válogatott, amire azon a tornán nem volt példa, a hozzáállásnak pedig nem lehetett más az eredménye. Kár, mert azóta nemhogy a döntő közelébe nem került, de olimpiai játékokra is csak egyszer, 1996-ban sikerült kijutnia magyar csapatnak. Történetesen azt Dunai Antal vezette (Bene Ferenc másodedzővel), de három vereséggel kellett hazajönniük az atlantai centenáriumi játékokról.

Dunai Antal (jobbra) Váradi Bélával, egy ezüst- és egy bronzcipővel. Ez az ezüst Váradié volt, Dunainak lett mind a kettőből

Az ezüstös olimpia után Dunai II. Antal még három alkalommal ölthette magára a meggypiros mezt, utoljára 1973. május 16-án. Olimpiai bajnok és ezüstérmes, Európa-bajnoki 4. helyezett. Az Újpestben ezt követően még négy idényben szerepelt, tizenkét év alatt 326 bajnoki mérkőzésen 202, kereken hatvan nemzetközi kupamérkőzésén 39 gólt szerzett. Hétszeres magyar bajnok, háromszoros kupagyőztes, VVK-döntős volt a lilákkal, háromszor lett magyar gólkirály, európai ezüst- és bronzcipős. Visszavonulása után hosszú és eredményes hazai és külföldi, főleg spanyolországi edzői pályát futott be, első osztályú csapatoknál és a magyar válogatottnál, volt sportvezető és miniszteri biztos, a Magyar Érdemrend Középkeresztjének birtokosa (2013).

<a href="https://nqv.hu/szerzo/munkacsiimre/" target="_self">Munkácsi Imre</a>

Munkácsi Imre

újságíró, szerkesztő, az NQV főszerkesztő-helyettese

Legfrisebb bejegyzések

A nagy borkönyv
Meggypiros mezben
Meggypiros mezben