„…a györkönyi fehér elfeledett világmárka, a kevesek közé tartozik, melyek a legviharosabb tengeri szállítást is bírják, nem törik meg a fényük, az első pásztát Forster Benő ügyvéd telepítette ezernyolcszázhetvenkettőben, és a millennium idején verekedtek érte a New York-i éttermek.” (Mészöly Miklós író)
A szakirodalom szerint pincefalunak minősül az a szőlő és bor feldolgozására alkalmas, présházakból, pincékből álló épületegyüttes, amely egy különálló rendezési övezetben, területen, a település területén jött létre. Az itt kialakult közösségi létforma, az építészeti és természeti környezet a település kultúrájának, hagyományainak és arculatának szerves és meghatározó részét képezi.
A történelmi Magyarország területén szinte kizárólag német ajkúak betelepítése után alakultak ki pincefalvak. A nagy hullámokban érkező németek a török kitakarodása és a kuruc szabadságharc bukása után, a 18. században, főleg Mária Terézia (1740–1780) uralkodása idején telepedtek le Buda környékén, a Duna mentén, a tolnai dombokon, Felső-Bácskában, Baranyában, majd a Partiumban és a Kárpátalján. Ezeknek a pincefalvaknak nagyon hasonló a történetük, sőt még az építészetük is. A nemesnádudvari történelmi pincesor épületei nem sokban különböznek a Szatmár megyei krasznabélteki pincesortól.
A török hódoltságnak köszönhetően az elnéptelenedett országrészekben nem csak a földművelő parasztság, hanem a tulajdonosi osztály is elveszítette a gyökereit. Ezért a bécsi udvar főnemesi és egyházi uradalmakat hozott létre. E hatalmas területek felvilágosult gazdái komoly hitelt, adókedvezményt, termelőeszközt, igás állatot biztosítottak a német telepeseknek, a bölcskei épületek a hőgyésziek hasonmásai.
A betelepülést követően a földúlt és kifosztott falvakat azonnal fölújították, a hegyet pedig szőlőheggyé alakították. Szívós munkával néhány esztendő alatt rendet és értéket teremtettek. Megküzdöttek az otthonteremtés nehézségeivel, a kulturális különbözőségek terheivel, majd a filoxérával, a Trianon után beköszöntött recesszióval és a világgazdasági válsággal, hozzájárultak a magyar mezőgazdaságnak a szőlőműveléssel kapcsolatos sikertörténetéhez, de áldozatául estek a kitelepítésnek, s akik maradhattak, már nem ugyanabban a környezetben művelhették a szőlőt. Beterelték őket a közösbe, vagy lehetetlenné tették a gazdálkodást.
A németség és a borászati hagyomány mégis tovább élt Györköny, Hőgyész, Bölcske, Bóly, Villánykövesd, Hajós, Császártöltés, Nemesnádudvar, Monor, Solt, Tök, Etyek és a többi település pincefalvainak, közösségeinek is köszönhetően.
A pincefalvak önálló rend szerint élték életüket. Ide a faluból csak a férfiak jártak ki, akik egymás segítése mellett egymás borainak megismerésében is számíthattak a közös értékek vállalására. A pincében tartott vallási vagy világi ünnepek a közösség megtartó erejét fokozták.
És ne feledjük: a pincefalvak mai képe is mutatja, hogy ezek a helyek voltak a szorgalom fehér erődei. Ezt hirdeti Hajós, a monori Strázsahegy, a solti, romantikus pincefalu, Györköny és Hőgyész csoda szép épületegyüttese. A hazai pincefalvak feltérképezése, történetük egységes feldolgozása az egyik közös adósságunk.