Oldal kiválasztása

Elérte ugyan a nyugdíjas kort, mégsem tud pihenni a tengeliciek pékmestere, Kászpári Károly. Mindennap odaáll a dagasztógéphez, süti a pékárut és még árulja is a termékeit, ha úgy adódik, vagyis semmi nem változott, amióta utoljára találkoztunk a tengelici kultúrházban, a Mindennapi kenyerünk könyvbemutatóján. Illetve de. Még izgalmasabb, eseménydúsabb lett az élete a közösségéért mindig tenni kész egykori önkormányzati képviselőnek, sportvezetőnek, a tengelici tévé alapítójának, evangélikus egyházi gondnoknak. Legutóbb A négyökrös szekér című Petőfi-vers főalakjait faragtatták ki egykori általános iskolájának öregdiákjaival.

Tengelic. Egy nem túl kicsi, nem is nagy, kétezer lelkes település a Tolnai dombok között, Pakstól húsz, a megyeszékhely Szekszárdtól huszonöt kilométerre, de a térség fő közlekedési útjaihoz (M6-os, 6-os, 63-as) közel. A legutóbbi, szerény országos nyilvánosságot is kapott hír 2017-ben kelt szárnyra róla, amikor is apró névadó szárnyasát az év madarának választották. A 2011-es népszámlálás szerint Tengelic lakóinak kereken három százaléka vallotta magát német nemzetiségűnek, ami átlagosnak mondható, s jól jelzi a megye és a környék évszázados német gyökereit, ami ma is egyaránt visszaköszön az itteniek mezőgazdasági és ipari kultúrájában, szakmai alázatában.

A településen két ipari tevékenységet folytató vállalkozás működik, az egyik Kászpári Károly Frissten péksége, ahonnan a falu intézményeit és boltjait látják el pékáruval, és minden reggel útba indítják a mozgóárus üzletüket Szekszárd főterére, ahol az osztrák-német kisvárosokban megszokott módon mindig ugyanott, ugyanabban a nyitvatartási időben várják törzsvásárlóikat: a Főtéren.

Ott, a megyeszékhelyen kezdődött a tengeliciek pékjének szakmai pályája is, amire egy újsághirdetés után adta a fejét. Kászpári Károly Uzdon, a mai Sárszentlőrinc településrészén született, s ott végezte az általános iskola első osztályát is, a Renkecz József vezette kis iskolában, ahol az alsó tagozat négy évfolyama volt egy osztály, s amire a mai napig hálával, elérzékenyülve gondol vissza. Nem azért, mert ott a napot mindig a Szózattal kezdték, bár ennek kétségtelen hatása volt arra, hogy minden gyerek megtanulja, mit jelent a haza, az otthon, s megfelelő munícióval is ellátta a jó eszű Kászpári Károlyt, hogy az általános iskolát jó, bárhol versenyképes eredménnyel végezze el. Ennek ellenére tanulni nem igazán szeretett meg, s nem volt különösebb elképzelése a „hogyan tovább?”-ról sem, csak az, hogy valami biztos és jó megélhetést nyújtó szakma után kellett néznie. Kapóra jött, hogy az újságban megjelent péktanulókat toborzó szövegben magas ösztöndíjat ígértek az „ipari tanulóknak”.

Erre a stabil hátteret biztosító pályára ösztönözte szülei sorsa is. Svábok lévén a második világháborút követően rokonságukhoz hasonlóan őket is megcsapta a kitelepítés jéghideg szele, amit szerencsével megúsztak ugyan, de minden vagyonukat, házukat, földjüket elvették. Szoba-konyhás, nádtetős, földes cselédlakásba költöztették a családot, oda született Kászpári Károly. Onnan indulva, egy nemzedék alatt dolgozta le azt a hátrányt, amit szüleire mértek, pusztán származásuk miatt.

Pékinas lett tehát a tengelici fiúból; nem zavarta az sem, hogy nem ez volt minden szakmák csúcsa, nota bene, a hetvenes években kissé még lenézett mesterségnek számított. Tanulói között, mint Kászpári úr sütőipari szakmunkástanuló osztályában is, a közepes jegy már elég ritka jelenség volt. Így aztán ő csupa jó emléket őriz abból az időből, mivel tanulnia csak elvétve kellett, s viszonylag korán, komoly zsebpénzt keresett; s akár már szerethette volna a vaníliafagyit is, amire gyerekként nem futotta a vasárnapra kapott két forintjából, s ezért, pusztán a svábokra oly jellemző nyakassággal, büszkeségből mondta rá, hogy nem szereti. Pedig tényleg nem szereti – ma sem.

A szakmáját szereti, ma is, ahogy hallgattam, szenvedélyesen, fenntartások nélkül. Persze könnyű neki, még igazi, „békebeli” pékektől tanulhatott, olyanoktól, akiktől az államosítás elvette ugyan a műhelyüket, de hagyta ott őket tovább dolgozni. Mint például a tengelici Jilling Endrét, akinek nagymamája 1934-ben építtette azt a pékműhelyt, ahol Kászpári Károly ma is süti a tengeliciek kenyerét. Jilling Endrének még azt is megengedték, hogy ott tanítsa a felnövekvő péknemzedékeket, olyan ántivilágból származó, és a minden iparos kultúrákban használt német nyelvből átvett, ma már ismeretlen szakkifejezésekkel is tömve a fejüket, mint a visli (kenyérmosó kefe), virgolás (gömbölyítés), abslagolás (hosszformázás), és társaik.

Egyszerű kenyérteszt – összenyomva….

 

…elengedve

– „Erre mindig kell hogy legyen időd, fiam”, mondta az öreg halkan, de határozottan, amikor a kovászolást, dagasztást tanította – emlékezik vissza a kezdetekre Kászpári Károly. – Ha nem én dolgozok is, de valamiért bejövök az üzembe, nem állom meg, hogy rá ne tegyem a kezem a kelő tésztára. Azt érezni kell… Amikor az élesztőt, a lisztet és a vizet összegyúrja az ember, a tésztában elindul egy új élet; lehet, kissé patetikusan hangzik, de olyan ez, mint az édesanya és kisdedének viszonya. Ha a csecsemő sír valamiért, az anya mindig tudja, hogy miért. Ha megérintem a tésztát, és érzem, hogy bőrös, tudom, hogy fázik, nincs meg az optimális, 27 fokos hőmérséklete. Lehet, hogy én maximalista vagyok, de aki itt van, attól elvárom, hogy ezt tudja. Ebben a folyamatban mindenhol lehet hibázni, de mindenhol lehet javítani is, ha másképp nem, a következő mozzanatban, ha nem a dagasztásnál, akkor a szaggatásnál, vagy a kemencében.

Átgyúrás. Mindig be lehet avatkozni

Az ipari tanuló Kászpári Károly 1969-ben kezdte szakmai gyakorlatát mostani munkahelyén, a Szekszárdi Sütőipari Vállalat tengelici sütödéjében, Jilling bácsi keze alatt pallérozódva. Felszabadulnia viszont már nem sikerült onnan, sőt, a hetvenes évek elején a műhely termelését is leállították, Jillingéket pedig bevezényelték a megyeszékhely egyik „kenyérgyárába”. A kisüzemek, szövetkezetek, TSz-üzletágak, GMK-k és VGMK-k felívelésének korszakában, a nyolcvanas évek elején azután feltűnt a tengelici termelőszövetkezet vezetőinek az elhanyagolt, pusztuló műhely. Megvették volt tulajdonosaitól, akiknek korábban a sütőipari vállalat képében megjelenő állam minimális bérleti díjat fizetett, az épületet felújították, berendezéseit termelésre alkalmassá tették, Kászpári Károlyt pedig 1982-ben felkérték az üzem vezetésére.

Így találta a rendszerváltozás, ami azután újabb változást hozott mind a péküzem történelmébe, mind Kászpári Károly életébe. A tengelici péküzemet visszamagánosították, a TSz vezetőivel és a pékség dolgozóival megalakították a Frissten Kft.-t. Az elnevezésben semmi svábos nincs, pusztán a friss (pékáru) és Tengelic nevének első három betűjéből alkottak egy mozaikszót, a TSz-vezetők kérésére. Nem sokkal később a tulajdonosok egy része kivonult a tengelici pékségből, maradt Kászpári Károly, meg a dolgos szaktársak. Manapság kilencen termelik meg a több mint ötvenhatmillió forint évi árbevételt.

– Mi klasszikus kovászolással készítjük a klasszikus fehér kenyeret: liszt, víz, élesztő, só, általában nyolcórás kovásszal dolgozunk, semmi fakszni. Ebben konzervatív vagyok, a minőségből nem engedek. De nem biztos, hogy ezt a piac mindig értékeli. Amikor megjelentem Szekszárdon a kovászos kenyérrel, azt hittem, császár leszek, ezzel szemben igen nehezen találtak meg az emberek, mindig kell egy idő, hogy az újdonságot érzékeljék. De van, amit nem is tolerálnak. Sokáig szerettem volna például finom barna kenyereket sütni, árpából, rozsból. Nem ment át. Rá kellett jönnöm, hogy a magyar emberek lelkében a barna a sötétség/szegénység szinonimája, a kalács a fehérségé és a gazdagságé. Ez a fajta direktíva még a Kádár-korszakból származik, amikor az általánosan kapható félbarna kenyeret előbb a félfehérre, aztán a finom fehér kenyérre kellett leváltanunk, nehogy már az uralkodó munkásosztály a szegények kenyerét egye. Mára azért már megváltoztak az emberek, tudatos vásárlók lettek, keresik a rozsból, árpából, sokmagvasan készült fajtákat is. Most tehát jó a piac, csak az a baj, hogy lassan nincs kivel kiszolgálni. Én már nyugdíjasként gyűröm az ipart, amíg kedv és erő van, de nem tudom, hogy a most még mellettünk dolgozó fiamnak lesz-e kedve továbbvinni a vállalkozást? Ér-e majd neki is annyi munkát a függetlenség, amennyit nekünk ért?

Frissten-cipó

És lesz-e benne is annyi kísérletező kedv, szakmai alázat, tisztesség, és tartás, mint a családfőben, aki szakmai hitvallását kedvenc süteményének, a német családok karácsonyi asztaláról is elmaradhatatlan stollennek a készítésén keresztül magyarázza el. A kalácsot még gyermekkorában, a (nyugat)-németországi kitelepítést megúszni nem tudó rokonoktól kapott karácsonyi csomagokból ismerte meg, ami éveken át Kászpáriék tisztes szegénységének ünnepi luxusa volt. Egészen addig, amíg a csomagot küldő nagynéni el nem hunyt… Így amikor Kászpári úr péknek állt, elhatározta, hogy megsüti a saját kalácsát, sok-sok kandírozott, aszalt, rumba és muskotályos pezsgőbe áztatott gyümölccsel. Mire azonban a stollenből a Frissten pékség specialitása lett, a nagyáruházakban is megjelent a kalács „gazdaságos” változata, ami ha meghasonlást nem is, komoly fejtörést okozott a tengelici pékmesternek. Ha nem teszi bele a jó minőségű alapanyagok megfelelő mennyiségét, akkor tud ő is olcsóbb lenni, viszont ha ragaszkodik a minőséghez, azt nem lehet annyiból megcsinálni, amennyiből a versenytárs. Olcsót akarok, vagy minőséget? – hangzott a leegyszerűsített kérdés. De hamar eldőlt.

A szakmában eltöltött közel fél évszázad során ugyanis Kászpári Károly szakmai hitvallásává nemesedett a kompromisszumok nélküli minőség. Legyen szó akár az egyszerű, mindennapi fehér kenyerünkről, a sokmagvas különlegességekről, a répás pur-pur kenyérről, vagy éppen a stollenről. Rumba vagy muskotályos pezsgőbe áztatott, dupla adag mazsolával és kandírozott gyümölcsökkel…

Répás pur-pur kenyér

Ez a recept és ez a (kompromisszumok nélküli) hozzáállás jellemzi ma is, amikor Kászpári úr nyugdíjasként még mindig csak elcsent percekkel hódolhat régi kedvteléseinek, a filmezésnek, fotózásnak, vagy például az Uzdi Diákok Baráti Társasága rendezvény- és akciószervezéseinek. Legutóbbi közösségépítő akciójuk során például régi kedves tanáruknak, Renkecz Józsefnek szolgáltattak erkölcsi/lelki elégtételt.

Az uzdi (sárszentlőrinci) helytörténelem fontos része ugyanis emblematikus nemzeti költőnk, Petőfi Sándor Borjádra datált, A négyökrös szekér című versének eredetkutatása, amelyet egyébként 1845-ben, már a Pesti Divatlap szerkesztőjeként írt sárszentlőrinci algimnáziumi emlékeiből. Ott volt osztálytársa a borjádi Sas István, akinek Erzsike nevű húgával keveredett a vers címében megénekelt négyökrös szekér fedélzetére, s az Uzdról (Sárszentlőrincről) Borjádig tartó hazaúton választottak maguknak csillagot. Renkecz József, a 92 éves egykori néptanító, aki mint tudjuk, minden reggel a Szózattal kezdte az uzdi iskolában az oktatást, sok évvel ezelőtt fejébe vette, hogy kifaragtatja a négy ökröt a szekérrel. Ami azután meg is történt, de sajnálatos módon a fafaragvány megsemmisült. Ezt pótolták nemrég az uzdi öregdiákok, s komoly kutatómunkával kiegészítették a verstörténetet is, kiderítvén még azt is, hogy kitől származott a fogat, s hogy miért azzal tértek haza a fiatalok.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/munkacsiimre/" target="_self">Munkácsi Imre</a>

Munkácsi Imre

újságíró, szerkesztő, az NQV főszerkesztő-helyettese

Legfrisebb bejegyzések

Kebtanoda kutyasport egyesület
Ópusztaszer hazavár
Patikák és patikusok