Szerte az országban sokak kedvelt kirándulóhelye a Bakony szívében, Zircen található Ciszterci Apátsági Arborétum. A húszhektáros, angolkert stílusú park elhelyezkedése könnyen ébresztheti a messziről jöttekben azt a tévhitet, hogy a Bakony egykori rengetegéből alakították ki, ám el kell hogy oszlassuk ezt a hiedelmet: a park helyén egykoron mezőgazdasági terület volt.
Szent Bernát szobra „virágba borultan”
Az arborétum története szorosan összefonódik a ciszterci rend történetével – mivel ők hozták létre. Amikor a 12. század végén betelepült a rend, számtalan helyen kezdett építkezni a rendelkezésükre bocsátott területen, ennek nyomaival, a feltárt romokkal a látogatók is találkozhatnak az apátság területén, és az arborétumban is. Emellett közvetlen környezetükben az ősrengeteget is kiirtották, hogy a földet mezőgazdasági művelés alá vonják, meghagyva néhány fát az eredeti erdőből, így a park leghíresebb, négyszáz évesnek nevezett, de annál már jóval öregebb tölgyét is.
400 éves tölgyfa
Az arborétum története a török hódoltság alóli felszabadulás után kezdődik, amikor is az elűzött rend a 18. század elején visszatérhetett Zircre, és új rendházuk megépítését követően, a kor divatjának megfelelően, leginkább a szerzetesek testi-lelki felfrissülését, szellemi elmélyülését szolgálandó, létrehozták az angolparkot. Nemcsak növényeket telepítettek, de komoly tájátalakítást is végeztek, mindenekelőtt a területen átfolyó Cuha patakon létesített mini vízlépcsővel és tóval, benne kis szigettel. Dréta Antal, az első magyar zirci apát nevéhez fűződik a második nagy telepítési korszak. Ennek egyik, ma is megcsodálható nyoma a 19. század elején, 1809-ben ültetett, száztíz egyedből álló, 400 méter hosszú hársfasor, aminek néhány tagját ugyan már cserélni kellett, de ma is ugyanúgy meghatározza a tájképi kert szerkezetét, mint két évszázada.
A szépen gyarapodó s egyre különlegesebb kert valódi arborétummá fejlesztése dr. Szentes Anzelm prior nevéhez fűződik, aki képzett dendrológusként (a növényrendszertan fás növényekkel foglalkozó tudósa) számos értékes fajjal és fajtával gazdagítva tette még különlegesebbé hazánk legmagasabban fekvő (tengerszint felett négyszáz méter) fás gyűjteményét.
Gazdag élővilág, háttérben az Apátság tornyaival
Kissé zaklatott, több „gazdát” és többféle tulajdonosi szemléletet hozó időszak köszöntött az arborétumra a 20. század közepétől, amikor is 1950-ben feloszlatták a magyarországi ciszterci rendet. A kert állami tulajdonba, erdőgazdasági felügyelet alá került, s bár 1951-től védettséget kapott, akkoriban gyakorlatilag közparkként funkcionált, szabad volt rajta az átjárás, ami végül 1973-ban szűnt meg, amikortól ismét belépődíj ellenében volt látogatható, így ismét nagyobb védelem alá kerültek a botanikai értékek.
A nyolcvanas évek végétől, a Közép-dunántúli Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság felügyelete alá kerülve ismét jobb időszak következett az arborétumra, felújítások, kisebb fejlesztések is történtek, a rendszerváltást követően, a kilencvenes és kétezres években azonban ismét a stagnálás, sőt hanyatlás korszaka következett, de hála a növények szívósságának és alkalmazkodóképességének, komolyabb károsodás nem érte a kertet.
Az új időszámítás 2013-ban köszöntött rá az arborétumra, amikor visszakerült a ciszterci rend tulajdonába. Pontosabban fogalmazva nem új időszámítás kezdődött, hanem a park visszakapta eredeti funkcióit: a fő feladatának tekintett értékmegőrzést és – az értékek nagyközönségnek történő bemutatásával – az ismeretterjesztést. Az értékmegőrzés jegyében hozzáláttak az elöregedett állomány egyedeinek pótlásához, illetve a ritka, értékes fajok szaporításához; felszámolták az intenzíven látogatott területek holtfa anyagát, természetesen ügyelve a gombák és rovarok tápanyagellátására; javítják, cserélik az elhasználódott műtárgyakat, a Cuhán átívelő, szigetre vezető hidakat, a pihenőpadokat, hogy az idelátogatók zavartalanul élvezhessék a különleges növény- és állatvilág – a rovarok és madarak mellett olykor őzek is felbukkannak a parkban, „akik” persze szépségük mellett komoly fejtörést is okoznak a park gondozóinak – látványát, a nagyon is beszédes csendet, az elmélyültséget.
A szigetre vezető fahídon, gesztenyefák ölelésében
Szeretnék, ha ez az élmény, a természet ilyetén közelsége minél többeknek megadatna, ha minél többen keresnék fel az arborétumot az év minden évszakában, hiszen itt a Bakonyban honos növényzet és a Kárpát-medence flórájának jelentős része mellett más tájak és kontinensek növényei is megtalálhatók, olyan egzotikumok, mint a kínai és óriás mamutfenyő, a kalácsfa, vagy a tölgy- és juharfélék tucatjai, a mocsári ciprus, továbbá a császár-, perzsa- és ámbrafa. Arról nem is beszélve, hogy a lakóhelyünkön minket körülvevő fák is egészen más arcukat mutatják ebben a közegben, amit az arborétumban is megtalálható közönséges vadgesztenyefák (Aesculus hippocastanum) példájával szemléltethetünk a legjobban: míg a fa városi, falusi példányai jelentős többségének az elszaporodott aknázómolyok támadása miatt kora ősszel elsárgulnak és hullani kezdenek a levelei, amivel párhuzamosan új virágzatot hoznak, az arborétum mikroklímájában élő egyedeiken végigkövethető az a színpompa, ami a gesztenyék tél előtti lombvesztését kíséri.
Természetvédelmi szempontból különleges helyzetüknek megfelelően, intenzív fenntartással és kezeléssel, újabb, a klímaváltozás következményeit is elviselő és más egzotikus ritkaságok telepítésével, a faállomány értéknövelésével igyekeznek megőrizni botanikai és tájképi értékeiket; nyitottabbá, a különböző korosztályoknak szóló programjaik és a vizuális lehetőségek növelésével (például a mocsári élővilág bemutatásával) szeretnék pezsgőbbé tenni a zirci arborétumi életet.
A Délkelet-Ázsiában őshonos kacurafa leveleinek látványa
Az állandó látnivalók mellett minden évszakra kínálnak valamilyen színpompás virágünnepet. Tavasszal a hagymások és a magnólia, nyáron az évelőágyás, ősszel a kacurafa és persze a fák lombkoronája, télen pedig a decembertől virágzó kikeleti bangita ejti ámulatba a látogatókat. Akik, ha egyszer már jártak ott, mindig visszamennének.
