Oldal kiválasztása

„Én már nem az otthoni, szűkre szabott látókörrel nézem a világot, mégis azt kell mondanom, hogy a magyarban egészen különleges sporttehetség van” – mondta 1939-ben Plattkó Ferenc, az egykori hatszoros válogatott kapus, aki játékosként és edzőként Svájctól Anglián át Chiléig bejárta a fél világot, s amikor ezt az interjút adta a Nemzeti Sportnak, már hét idegen nyelven beszélt. Plattkót két fivérével, Istvánnal és Károllyal közösen a felfedezők tudásvágya repítette ki a nagyvilágba. Mindhárman edzősködtek a Real Valladolidnál, de nem egy időben.

A fivérek közül Ferenc vitte a legtöbbre: ő volt a Vasas első válogatott játékosa, ő az első magyar, aki angol klubhoz, méghozzá a Middlesbrough-hoz szerződött, és bizonyosan ő az egyetlen magyar futballista, akiről a jeles katalán költő, Rafael Alberti verset írt (Óda Plattkóhoz).

Ennek a műnek az adott ihletet, hogy a Barcelona Plattkóval a kapujában minden évben katalán bajnok lett, kivéve egyet, amikor a spanyol bajnokságot is megnyerte. A vers közvetlen előzménye az 1928-as spanyol kupadiadal volt (előtte a magyar kapus két kupagyőzelemben is szerepet játszott), mivel ekkor Plattkó éteri magasságokban védett: „Ez volt a tenger visszatérése (…) Ez volt a szél visszatérése a remény szívébe”.

Plattkó alig egy évet töltött játékosként Angliában. Odakerülésekor, 1920-ban már háromszoros válogatott volt, ezért megengedték neki, hogy átöltözzön, és mozogjon egy kicsit a hátsó salakoson, ahol a fű kímélése miatt az első csapat is edzett. Plattkó intett az angol játékosoknak, hogy lőhetnek nyugodtan. Hozzá kell tenni, hogy a magyar futballista mackóméretű volt, elsőre senki sem gondolhatta, hogy igazi kapuvédelmi szakember. Az angolok lőttek, ő védett, s bár a hazai játékosok kicsit furcsán néztek a távolról jött emberre, mivel a salakon az ő kapusaiknak tilos volt elvetődniük, egyre keményebben szúrták rá, Plattkó meg röpködött. Az öltözőben le is teremtették a vezetők, hogy a lábát borító vérző horzsolások fertőzést okozhatnak, mire a magyar labdarúgó frappánsan megjegyezte: „Amúgy is kíváncsi voltam az orvosi szobára”.

Plattkó 1939-ben tanulmányútra tért vissza Angliába, annak ellenére, hogy 1936-ban az Arsenal edzője is volt. De más a munka és más a tanulás. Edzőként 1939-ig megfordult a francia Mulhouse, a Racing Roubaix, az FC Barcelona, az Academica Porto, az Egyesült Államok olimpiai válogatottja, a Venus Bukarest, a Cracovia és a Celta Vigo kispadján. Innen indult el Dél-Amerikába, ahol olyan klubokat irányított, mint a Colo-Colo, a River Plate vagy a Boca Juniors, sőt Orth György és Garai Miksa után harmadik magyar szövetségi kapitánya lett a chilei válogatottnak (a negyedik Pákozdi László volt 1957-ben). Platkót 1939-ben örömmel fogadták az „ágyúsoknál”, ahol minden aprólékos kérdésére megadták a választ. A tanulmányútról terjedelmes riportban számolt be Feleki László, aki följegyezte, hogy a magyar edző táskájából fényképezőgép és jegyzetfüzet került elő. Plattkó a rúgó folyosót mérte le, fotózta minden szögből, majd a tréningek segédeszközeiről, a labdatenisz (lábtengó) pályáról készített dokumentációt, feljegyezte a sérülésekre használt gyógyszerek nevét, szóval mindent tudni akart.

A Mezey-féle pro licences edzőképzés kötelező része volt a külföldi tanulmányút. Jó volt ez a gondolat, mivel a magyar kultúrtörténet integráns része a peregrináció, a vándordiákok külföldi egyetemjárása. Pápai Páriz Ferenc a 17. században peregrinusként lett a korszaka egyik legnagyobb tudósa. Miskolczi Csulyak István Heidelbergben tanulva lett Zemplénben esperes, költő, Tarcalon borszerető görög nyelvtanár, majd Erdélyben református lelkész. Nagy értékű könyvtára hatalmas kincs. Peregrinus volt Szenczi Molnár Albert református lelkész, nyelvtudós, filozófus, zsoltárköltő, egyházi író, műfordító, akiről még legnagyobb ellenfele, az ellenreformáció vezetője, Pázmány Péter is tisztelettel emlékezett meg. Vándordiákként kezdte Apáczai Csere János is, a magyar művelődés, tudományosság és nevelésügy úttörője. Az 1920-as, ’30-as évek modern peregrinációjaként értelmezhetjük József Attila, Radnóti Miklós, Illyés Gyula, Fejtő Ferenc, Kassák Lajos és több írástudó, számos nagyszerű festőművész, Berény Róbert, Czóbel Béla, Perlrott Csaba, Márffy Ödön, Tihanyi Lajos franciaországi hónapjait, éveit. A franciául is publikáló Illyés Gyula a Hunok Párisban című korszakos művével kapcsolatosan írta: „Párizs tett magyarrá”.

Visszatérve a labda „művészeire”, Z., az egykori válogatott labdarúgóból lett edző a kötelező kéthetes kurzusra a holland élcsapathoz utazott ki, ahol illő szeretettel várták. Aztán az itthon NB I-ben is vitézkedő tréner a második napon aláírattatta a kinti témavezetővel, hogy részt vett a programon, majd gyorsan hazajött, mert „hiányzott az asszony”. Vagy ott van K. története: őt a belgrádi nagy klub fogadta, de mivel egy szót sem beszélt angolul, szerbül pedig mindössze a sportági kapcsolatépítésben nélkülözhetetlen káromkodásig jutott el, az első találkozás után nem álltak vele szóba. Maradt a kávéházakban ücsörgés és a könyöklés a korlát mellett.

E műfajban, bár nem a tanulmányút tematikában, B. volt a legnagyobb. A szakmában mindenki tudta, hogy úgy lett élvonalbeli tréner, hogy soha egyetlen edzést sem vezetett le. Ezt rábízta a beosztottaira. A beavatottak általános mosolya követte hát a kurzusvezető Mezey reggeli bejelentését, hogy a csoport számára a délutáni bemutató foglalkozását B. vezeti le. Nem fogja elhinni a kedves olvasó, hogy mi történt: B. délután járógipsszel jelent meg. „Az ebédre menet beleléptem egy kátyúba, kifordult a bokám, letört egy csontdarab.” Így mentegetőzött, a kurzusvezető és az edzőtársak kuncogásától kísérten.

Sebaj, vígan halunk meg, vígan is ment tönkre a szakma.

A ma is makacsul, sőt az átpolitizáltság miatt egészen kőkeményen fennmaradó sportágellenességben ez is benne van. Mi meg, akik az életünket, nem egyszer a vagyonunkat tettük erre a sportágra, olykor arra keressük a magyarázatot, hogy miért is rendezkedett be bennünk ez a másik makacsság, amivel folyton, mondatról mondatra, cikkről cikkre arról győzködjük a környezetünket, hogy a magyar labdarúgás élő szövet, sőt egyenesen ünnepi palást.

A labdarúgás, bár nem ott született, a Monarchia nagy találmánya volt. Ez a birodalom volt a sportág melengető, közös fészke. Mindhárom világvárosban, Budapesten, Bécsben és Prágában a kulturális fölény kifejeződését várták el a pályára lépő gladiátoroktól. Boldog és boldogtalan futballozott. A múlt század első évtizedének a végén már volt futballklubja vagy szakosztálya a cipészszakmának (Cipőfelsőrészkészítők Sport Clubja), a könyvkötő munkásoknak (Compactor Sport), a nyomdászoknak (Typographia SC), a cukrászoknak (Cukrász Sport Club), a Magyar Királyi Államrendőrségi és Belügyminisztériumi segédhivatali tisztviselők társaskörének, az ékszerészeknek és a húsosoknak. Futballoztak a zsokék, a banki alkalmazottak, a villamosvezetők, a sírásók, a vasutasok, külön a mozdonyvezetők, a krampácsolók, és persze a fűtőházi melósok. 1912-ben megalakult a siketnémák fociszakosztálya is.

A hithű kommunista, Sebes Gusztáv írta: „Aki azt hiszi, hogy csaknem hatvanéves labdarúgó-kultúránk és a mai nagyszerű eredményeink között nincs összefüggés, az súlyosan téved.” Barcs Sándor, a FIFA egykori alelnöke mondta: „A Rákosi-korszak a Horthy-rendszertől örökölt egy csodálatos hagyományt, a futball népmozgalmi jellegét.”

Azután következett az a korszak, amikor leeresztették a vasfüggönyt, és már nem tanulhattunk, majd az, amikor már nem is tudtunk és nem is akartunk tanulni.

Az eltűnt paradicsomot keressük.

Előttünk egy könyv, Plattkó Ferenc írta spanyolul 1946-ban a WM-rendszerről. A szerző 1983-ban hunyt el Santiago de Chilében. Ő is azon magyarok táborába tartozik, akit tisz­teletből újratemettek: a Colo-Colo, a legnagyobb chilei klub mauzóleumában nyugszik.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Meggypiros mezben
Patikák és patikusok
A nagy borkönyv