Oldal kiválasztása

Amióta 1960-ban az alig hatéves múltra visszatekintő Európai Labdarúgó Szövetség (UEFA) életre hívta a labdarúgó Európa-bajnokság elődjét, a Nemzetek Európai Kupáját, négyévente két rangos futballesemény színesíti a szurkolók hétköznapjait, lévén, hogy ezekben a páros években rendezik meg az olimpiai játékokat, s azok labdarúgótornáit is. Igaz, ez utóbbiak presztízsét némileg csorbítja, hogy valamilyen korlátozást mindig alkalmaztak a résztvevő játékosokkal szemben, sőt, 1996-tól a FIFA (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) utánpótlástornáinak része lett, miután három túlkoros játékossal kiegészülve csak 23 éven aluli játékosok vehetnek részt rajta.

Az olimpiai labdarúgótornák 1900-tól íródó történelmében sokáig az jelentette a korlátot, hogy a játékokon csak amatőrök vehettek részt. Vagyis csak azok az országok szerepeltethették legjobb labdarúgóikat, ahol kizárólag amatőr csapatok vettek részt a bajnokságban, a többi résztvevőnek az alacsonyabb osztályokban játszó, amatőr státuszú labdarúgók közül kellett válogatnia. A múlt század elején, de még annak tízes-húszas éveiben, a labdarúgás hőskorában, ez még kevés országban jelentett gondot, a labdarúgást jórészt amatőr alapokon űzték. Az olimpiák első aranyérmét például egy műkedvelő csapat, az Upton Park FC nevű londoni egylet szerezte Nagy-Britanniának. A legmagasabb osztályokban szereplő csapatok játékosai – ha meg akarták őrizni amatőr státuszukat – egy idő után olyan szerződéseket kötöttek klubjaikkal, amelyekben egy biztos fizetést nyújtó állás is szerepelt; majd a legjobbakat magával ragadó profizmus elterjedésével egy időre kettészakadt a labdarúgás profikra és amatőrökre. Magyarországon a harmincas években a 14 csapatot felvonultató profi Nemzeti Bajnokság (NB) mellett 26-26 amatőr csapat vívott két-két csoportban az I. és II. osztályokban. Persze a válogatottba – főleg az 1938-as vb-döntőn szerepelt nemzeti csapatba – csak elvétve juthattak be az amatőrök közül (bár volt rá példa), viszont ebből is látszik, mekkora volt a magyar futball merítése, aminek utóhatása az ötvenes, hatvanas években is érzékelhető volt.

A profik viszont nem vehettek részt az olimpián, így a legjobbaknak nem volt igazán erőfelmérőjük, megmutatkozási lehetőségük, pedig az egyre nagyobb számú közönség elsősorban az ő játékukat akarta élvezni. Legfőképp emiatt hozta létre a FIFA a világbajnokságot, amely 1930 óta íródó történelmében mára az olimpiával minden fronton vetekedő sport- és üzleti esemény. Olyannyira, hogy ma már az olimpiai labdarúgótornával kapcsolatos korlátozások fenntartásának legnagyobb védelmezője – a világbajnokság rangjának megőrzésére hivatkozva – éppen a FIFA.

Az eltelt évtizedek alatt más korlátozásokkal is éltek az olimpiákon, egy időben az előző világbajnokságon pályára lépett (amatőr) játékosok sem szerepelhettek a játékokon. Emiatt történt meg, hogy az olimpiai győzelmeket mindennél fontosabbnak tartó magyar sportvezetés nem nevezte be a második világháborút követően 1938 után 1950-ben megrendezett brazíliai világbajnokságra az akkor már formálódó, de a döntőre még esélytelennek tartott Aranycsapatot, amely így az 1952-es helsinki olimpia magabiztos megnyerésével üzent a világ futballelitjének. Az ezt követő húsz évben – kihasználva a keleti tömb országaiban működő, látszatállásokkal fenntartott „amatőr sport” kiskapuját – Puskásék utódai további két arannyal, valamint egy-egy ezüst és bronzéremmel járultak hozzá az éremkollekcióhoz, amivel ma is Magyarország a férfi olimpiai labdarúgás legeredményesebb válogatottja. Csak azért nem az egész olimpiai labdarúgásé, mert 1996-ban Atlantában a női labdarúgás is olimpiai sportág lett, abban a mezőnyben pedig az Amerikai Egyesült Államok 1996 és 2012 között négy arany és egy ezüstérmet focizott össze, így Magyarország az összesített táblázat második helyére szorult.

Az 1984-es játékokra ugyan feloldották a profi tilalmat, de az európai és dél-amerikai válogatottakban továbbra sem szerepelhettek olyan játékosok, akik már pályára léptek világbajnokságon vagy vb-selejtezőn; majd az 1988-as játékokon már engedték az olimpiára nevezni azokat is, akik úgy léptek pályára világbajnoki mérkőzésen, hogy nem játszották végig a kilencven percet. 1992-re ismét módosítottak a szabályokon, azóta kötik a részvételt korhatárhoz, legfeljebb 23 éves játékosokat lehet nevezni, 1996-tól csapatonként legfeljebb három túlkorossal, s így egészíti ki az olimpia a FIFA utánpótlástornáinak rendszerét.

A múlt század nyolcvanas éveinek második feléig sok szép sikert elért magyar (férfi) labdarúgás eddigi utolsó olimpiai szereplése (az 1972-es müncheni ezüstérmet követően) 1996-ban volt. A részvétel lehetőségét az 1996-os U21-es Európa-bajnokságon harcolta ki válogatottunk azzal, hogy beverekedte magát a torna negyeddöntőjébe. Az olimpiai válogatottá előlépett U21-es csapatot, ahogyan az Eb-re is, két egykori olimpiai bajnok készítette fel és vezette Atlantában: Dunai (II.) Antal szövetségi edző, akinek a segítője Bene Ferenc volt.

A két egykori újpesti gólvágó közül az ezüstcipőt is elnyerő Dunai Antal az 1968-as mexikói játékokon hat mérkőzésen szerzett hat góljával vette ki részét az aranyéremből. Négy évvel korábban, Tokióban ennek éppen a dupláját termelte Bene, csak éppen ő öt mérkőzésen, s a 12 találat azóta is megdöntetlen csúcs az olimpián, ahogyan a Marokkónak rúgott mesterhatos is, amivel 6-0-ra győztük le az észak-afrikaikat. Ez volt a torna első mérkőzése, majd következett egy manapság ugyancsak rekordok könyvébe illő, ám akkoriban korántsem szokatlan eredményű találkozó Jugoszlávia ellen: a 6-5-re végződött mérkőzés már a félidőben 5-4 volt ide; azon a találkozón, Bene és Farkas János 1-1 találata mellett Csernai Tibor lőtt négy gólt. Ő annak a kétszeres válogatott Csernai Pálnak a fivére, aki 1955-ös emigrálása után Nyugat-Németországban csinált előbb futballkarriert, majd Európában edzőit, amelynek zenitjén, 1978 és ’83 között az FC Bayern Münchent irányította. Csernai Tibornak közel sem jutott ilyen reflektorfény, ő „csupán” a hazai élvonalban volt játékos közel másfél évtizeden át, s 246 bajnoki mérkőzésen 92 gólt termelt, leginkább a Tatabányai Bányászban (175/60). A Tokióban lejátszott négy olimpiai válogatott mérkőzésén a jugoszlávoknak lőtt négy találata mellett az ő két góljával győztük le Romániát, s így hat találattal zárta élete meggypiros mezben megélt egyetlen nagy tornáját. Bár hivatalosan nem lett magyar válogatott (Tokióban az olimpiai csapatunk szerepelt) – olimpiai aranyérme viszont van. Az elődöntőben ismét egy hatgólos győzelem következett, ezúttal Egyiptom ellen, s Bene újabb négy találattal növelte góljainak számát, majd október 23-án a döntőt döntötte el a Csehszlovákoknak lőtt második gólunkkal (2-1).

A tokiói győzelmi emelvény. 1964 után még kétszer játszhatott döntőt a magyar válogatott

De ez 1964-ben volt, s csak azért jutott eszünkbe, mert idén is Tokióban rendezték az olimpiát, igaz, ott mi most nem rúgtunk labdába, ahogyan 1996 óta egyik játékon sem, ráadásul az olimpián elért győzelem ízét sem kóstolhattuk már csaknem ötven éve, az 1972. szeptember 18-án Mexikó ellen lejátszott utolsó, döntőt jelentő csoportmérkőzésünk (2-0) óta, mivel a ’96-os csapat a Bene–Dunai páros dacára három vereséggel zárta Magyarország utolsó olimpiai szereplését.

Dr. Lakat Károly a a tokiói légtérben. Annak örülök a legjobban, hogy éppen október 23-án tudtak ekkora örömet okozni a magyar szurkolóknak – mondta a Tanár úr a győzelem után

Benének kiugróan jó éve volt az 1964-es, meggypirosban mindenképpen, bár hivatalos válogatottságainak száma csak hárommal nőtt, abban az évben tíz tétmérkőzésen lépett pályára címeres mezben, s ezeken nem kevesebb mint 19 gólt ért el, de az ismert okok miatt ebből csak 3 számít bele a hivatalos válogatott statisztikákba. A gólgyártást április 29-én kezdte az akkor 19 éves Bene Ferenc, a spanyolok elleni olimpiai selejtezőn, s Palma de Mallorcán az ő két góljával győztünk 2-1-re. Egy hét múlva, a Népstadionban rendezett visszavágón ismét két gólt lőtt a 3-0-ra megnyert mérkőzésen, így 5-1-es összesítéssel jutott a magyar csapat az olimpia 16-os döntőjébe. Május 23-án a Nemzetek Európa Kupájának negyeddöntőjében, a franciák elleni visszavágón az A-válogatottban lépett pályára hivatalosan hatodszor, s a 2-1-re megnyert mérkőzés második magyar gólját szerezte. Mivel a párizsi összecsapást Alberték 3-1-gyel hozták, 5-2-vel búcsúztattuk a franciákat, s következhetett a NEK négyes döntője, vagy ahogy ma mondanánk, a „Final four”. A döntőbe jutásért ismét a spanyolok kerültek a válogatott és Bene útjába, de ez már nem az egyébként igen jó erőkből álló olimpiai csapat volt (a spanyoloknak akkor is, akárcsak manapság, igen széles volt a merítési lehetőségük, ahogy nekünk az ’50-es, ’60-as években) hanem az eggyel még erősebb A-válogatottjuk, amellyel hazai környezetben kellett megküzdeni a Bene által a 85. percben (1-1) hosszabbításosra mentett mérkőzésen, s végül nem sikerült a döntőbe jutás (1-2). „Ilyen jó csapat ellen még életemben nem védtem!” – mondta a mérkőzés után Iribar, a spanyolok kapusa, mintha csak sejtette volna, hogy itthon nem lesz teljesen őszinte a végül magabiztosan megszerzett bronzérem (Dánia ellen 3-1, Bene a 12. percben adta meg az alaphangot) ünneplése.

Az 1964-es NEK-elődöntőben pályára lépett magyar válogatott. Állnak Szentmihályi, Sipos, Mátrai, Mészöly, Sárosi Nagy. Guggolnak Bene, Komora, Albert, Tichy, Fenyvesi dr.

Nekünk legyen mondva… Ha az idei Eb (immáron 24-es döntőjében) utolsó csoportmeccsén a németek ellen kihúzzuk 2-1-gyel, és bejutunk a nyolcaddöntőbe, az ünneplő tömeg valószínűleg napokra leállítja a nagykörút forgalmát, ahogyan néhány órára megtörtént az 2016-ban. De ez ma van, s így van jól, mert nem szabad elfelejteni, hogy voltak idők, amikor még az Eb-részvétel is elképzelhetetlen távolban volt. Ha őszinték akarunk lenni, nagyjából olyan messze, mint egy Eb-bronz vagy egy olimpiai arany…

*

A kiemelt képen: „Indulás Tokióba. Az 1964-es magyar olimpiai válogatott az aranyért ment.”

<a href="https://nqv.hu/szerzo/munkacsiimre/" target="_self">Munkácsi Imre</a>

Munkácsi Imre

újságíró, szerkesztő, az NQV főszerkesztő-helyettese

Legfrisebb bejegyzések

Mi, svábok
Ópusztaszer hazavár
A nagy borkönyv