Oldal kiválasztása

Borközeli kommunikációban gyakran hangzik el a „történelmi borvidék” vagy régiesebb formában a „történeti borvidék” kifejezés. Ez a meghatározás szakszerűtlenül kezelve egyrészt alkalmas arra, hogy leminősítsen bizonyos borvidékeket, másrészt kiemeljen másokat.

Kétszer is aláhúzva, sőt kiemelve azt a tényt, hogy a Kárpát-medence 500 méter tengerszint alatti területének egésze alkalmas szőlőművelésre, s alkalmas volt a legutóbbi néhány évezredben is, idézem a Magyar Néprajzi Lexikon vonatkozó részét:

„Az első rendszeres áttekintést Mo. történeti borvidékeiről Schams Ferenc készítette 1833-ban. Tizennégy történeti borvidékbe sorolta a főbb bortermő helyeket: 1. Tokaj és Zemplén m.; 2. Szerémség; 3. Arad m. (Ménesi hegy); 4. Komárom m. (neszmélyi borok); 5. Pest m.-i borok: a) budai b) szentendrei, c) Promontórium (Budafok), d) Ótétény és Kistétény, e) Pócsmegyer, f) Vecsés, g) Szada, h) Csömör; 5. A síksági borok; 6. Tolna m. (szekszárdi bor); 7. Baranya m.: a) Pécs, b) Villány; 8. Zala m. (Balaton melléki rész); 9. Veszprém m. (Somló hegy); 10. Heves m. (Eger és Visonta); 11. Ruszt és Sopron; 12. Vas m.; 13. Horvátország; 14. Bánát (Versec és Fehértemplom). A történeti borvidékek első hivatalos beosztását Keleti Károly szőlészeti statisztikája alapján a Földművelés-, Ipar- és Kereskedelemügyi Minisztérium készítette el 1880-ban, megjelölve a szőlőterületek nagyságát, az átlagos évi bortermés mennyiségét, valamint azt, hogy ebből mennyi a fehérbor, és mennyi a vörös. Ez a beosztás kevéssé vette figyelembe a kialakult hagyományokat. A közigazgatási egységekhez (kerületek, megyék) igazodott, és valamennyi bortermelő községet besorolt a történeti borvidékek területébe. 1896-ban a filoxéravész után az állami támogatással, ill. irányítással végbemenő rekonstrukció idején készült el az 1893: XIII. tc. alapján a történeti borvidékek második beosztása.

A rendelet célja a rendszerezés mellett azoknak a szőlőfajtáknak a meghatározása volt, amelyek az egyes vidékeken mennyiségileg és minőségileg a legjobb termést adják. Ezzel kívánták megszüntetni a termelt fajták korábbi sokféleségét és biztosítani az egy-egy történeti borvidéken termelt borok azonos karakterét. Ez a beosztás messzemenően figyelembe vette az évszázadok alatt kialakult hagyományokat. A történeti borvidékek területébe nem sorolta be valamennyi községet, csak a minőségi bort termesztőket. Így tizennyolc történeti borvidéket állapított meg: 1. Ruszt–soproni–pozsonyi történeti borvidék, 2. Pest–nógrádi történeti borvidék, 3. Buda–sashegyi történeti borvidék, 4. Somlyói történeti borvidék, 5. Neszmélyi történeti borvidék, 6. Egervisontai történeti borvidék, 7. Abaúj–miskolci történeti borvidék, 8. Tokaji történeti borvidék, 9. Szerednye-visznai történeti borvidék, 10. Munkács–nagyszöllősi történeti borvidék, 11. Ér-melléki történeti borvidék, 12. Ménes-magyaráti történeti borvidék, 13. Versec–fehértemplomi történeti borvidék, 14. Szekszárdi történeti borvidék, 15. Pécs–villányi történeti borvidék, 16. Badacsonyi történeti borvidék, 17. Balaton-melléki történeti borvidék, 18. Erdélyrészi történeti borvidékek. Ezt a besorolást alapul véve hatóságilag többször is átcsoportosították a történeti borvidékek beosztását. Ezek közül az intézkedések közül két jelentősebb emelhető ki. Az első lényeges revíziót az 1924. évi bortörvény végrehajtása hozta. Figyelembe véve az államhatárok, valamint az egyes történeti borvidékek termelésében bekövetkezett változásokat, más csoportosítást alkalmaztak, és ekkor lett külön történeti borvidék a móri, somogyi, zalai és nyírségi történeti borvidék. A történeti borvidékek legújabb besorolása 1959-ben történt meg: 1. Alföldi, 2. Badacsonyi, 3. Balatonfüred-csopaki, 4. Balaton-melléki, 5. Bársonyos–császári, 6. Egri, 7. Mátraalji, 8. Mecseki, 9. Móri, 10. Somlói, 11. Soproni, 12. Szekszárdi, 13. Tokaj-hegyaljai, 14. Villány–siklósi.”

Mint tudjuk, ma 22 borvidéket különböztetünk meg, s a föntebb bemutatottak alapján mindegyiknek jogában állhatna használni a „történeti” jelzőt.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

A nagy borkönyv
Patikák és patikusok
Patikák és patikusok