Oldal kiválasztása

A gyógyszerészeknek azt tanítják, hogy bárki követhet el hibát, csak épp ők nem, mert ők állnak a sor végén, ők adják oda az orvosságot, ami, ha nem jó kezekbe kerül, gyilkos méreg is lehet. Nem tudom, mennyire lehet szorongató ez a tudat, mindenesetre az biztos, hogy gyermekeim anyja, aki patikus, még egy egyszerű fájdalomcsillapítót sem tart otthon, s ha teheti, teákkal gyógyít. Már egyetemista korában titrált, dozírozott és impleált annyi mérget, hogy nem hozott haza egy milligrammnyit sem – nem is tudom, hogy bír meglenni közöttük munkaidőben.

A patikusok jó emberek. Tiszták, ápoltak, alaposak és az átlagembernél óvatosabbak. Némelyiküknek aztán túl sok is ez a sok jó, ez a sok korlát, ők kedélyes iszogatással, kvaterkázással tompítanak a munkakör feszültségén. Jenci bácsi például, aki sajnos már nincs közöttünk, közvetlenül látta el gyógyszerrel a betegeket. Úgy értem, ha a beteg nem tudta vagy nem akarta kivárni a sort a körzeti orvosnál, esetleg megelégelte, hogy a körorvos leragadt valahol a tanyavilágban, ő a pult mögül, az üvegfalon át megállapította a bajt, s legott felállította a terápiát. És úgy adta át a gyógyszert, hogy a beteg egészen biztos lehetett abban, hogy amit a kezében tart, az a gyógyulás kulcsa.

Jenci bácsi szívesen beszélgetett mindenkivel. Tudta, hogy mi van otthon a családdal, szépen fejlődnek-e a malacok, beindul-e pöccintésre az ekekapa, rendet rakott-e az ültetvényben a rézgálic. Szép, fényes novellák rajzolódtak ki, mint a tégely, míg a patikus és a betege megbeszélték az élet dolgait, és milyen érdekes, hogy akik nem bírták kivárni a sort az orvosnál, ott álltak a patikában egymás mögött, mint a könyvek, nyugodtan, tele történettel.

Jenci bácsi irodájában a polcon a régi porcelántégelyeken a nagy kék latin betűket letakarta a ragtapasz, amire ő maga kézzel vitte föl a gyógyszerek magyar nevét: hullóeper, Masa-féle, Kiri-féle, Módra-féle.

És ezek mind nagyon jó pálinkák voltak, igazi hungaricumok. Jenci bácsi és a kedves betegek prevenciós célzattal kortyolgattak ezekből. És a jó kortyok mellé kikerekedtek kedves kis történetek a pálinkának nevet adó családokról, a helytállásról, az élet fordulatairól, így ezek a tégelyek odafönt a polcon olyanok voltak, akár a novellák.

Az irodalomtörténet is feljegyzett néhány patikust.

Az 1880-as években élt Szegeden egy Steingassner István nevű fiatal patikus, aki üres óráiban leírta azt a sok mindent, amire napközben gondolt, történeteket, helyzeteket és emberi sorsokat, és ha ezekből valami kikerekedett, azt elvitte a Szegedi Híradó szerkesztőségébe. Itt Gárdonyi Géza, a néptanítóból lett zsurnaliszta vette át a dolgozatokat, amik sorra meg is jelentek a lapban. Steingassner össze is barátkozott Gárdonyival, akinek Ziegler volt az eredeti neve. Mondta is a patikusnak, hogy Steingassner néven nehéz lesz magyar írónak lenni, válasszon magának valami jó magyar vezetéknevet, és akkor belső munkatársnak is szívesen látják. Ekkor találta ki a Tömörkény nevet.

Az idősebbik Steingassner, hogy azért ne szakadjunk le a borászati vonalvezetésről, vendéglős volt, s maga Tömörkény is egy kocsmáros leányát vette el feleségül. Tömörkény egyébiránt értett a szőlőhöz, és nagyon szép, tudományosan is helytálló leírást adott a homoki szőlő termesztéséről.

(Zárójelben jegyzem meg, hogy a kor másik napilapjának, a Szegedi Naplónak az alapító főszerkesztője Eisenstadter Lukács volt, aki a lapja programját már Enyedi Lukácsként jegyezte, de ő nem volt patikus. S ha már kinyílt ez a zárójel, beleillesztetik az a megjegyzés is, hogy ennek az újságnak a Dugonics tér 12. volt az otthona, mint később és oly sokáig az írók egész sorának teret biztosító Szegedi Egyetemnek is, bezárva.)

Örkény Istvánt eredetileg Ösztreichernek hívták, és ő is tudta, hogy ezzel a névvel patikus lehet ugyan, de magyar író már nem. Örkény eredetileg vegyészmérnöknek tanult, azután választotta a gyógyszerész pályát. A forradalomban tanúsított magatartása miatt 1963-ig eltiltották a publikálástól, ekkor az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár alkalmazottjaként vette hasznát eredeti végzettségének. Megjegyzem, bár a témához nem tartozik hozzá szorosan (látszólag!), hogy Ösztreicher papa patikus, Ösztreicher nagypapa pedig szeszgyáros volt.

S hogy van-e ennek az összefüggésrendszernek tanulsága? Talán csak annyi, hogy egy jó Tömörkény- vagy Örkény-novella kis mennyiségben gyógyszer. Nagy mennyiségben pedig orvosság.

*

A kiemelt kép forrása: Fortepan

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Mi, svábok
Nemzeti Értékek Könyvkiadó
Patikák és patikusok