E sorokat a horvát tengerparton kezdtem el írni, aztán itthon folytattam. Nem bírtam ki ugyanis, hogy ne nézzek utána az Eurostat adatai között annak, milyen is az itteni férfilakosság mortalitási adatsora. Előre kell bocsátanom, hogy Trogir városában érdekelt vállalkozó ismerősöm jellemezte így a helyzetet: „Különös vágású ember a dalmát férfi. A házát, lakását kiadja, nem dolgozik, megél az évi 3-4 hónap turisztikai bevételéből. Kocsmák, presszók teraszán üldögél, újságot olvas, szerencsejátékba feledkezik, kávézik és dohányzik naphosszat.” Tény, mindenütt nők dolgoznak, a férfiak pedig végtelenül nyugodt láncdohányosokként méláznak egy-egy csésze vagy korsó fölött.
A statisztika viszont azt mutatja, hogy Európában a tüdőrák okozta halálozásban jelentős előnnyel Magyarország áll az élen, sőt a horvátok a középmezőnyben vannak. Hogy lehet ez? Néhány tréfás magyarázat áll rendelkezésre: tökélyre fejlesztett mozgásszegény életmód, sok hal fogyasztása, rengeteg koffein bevitele, a tengeri sós levegő hatása. Így vagy úgy, a vezető magyar halálok mögött a dohányzás és számos pszichoszomatikus tényező állhat. Olyanok, mint az irigység, a kapzsiság, az önzés, összefoglalva: a hagyományos magyar önsorsrontás. Hogy görcs van a gyomrunkban, ha be kell menni a munkahelyre vagy a hivatalba. Hogy képtelenek vagyunk tisztelni a másik ember tudását, elkötelezettségét, tehetségét és teljesítményét. Hogy ugyanolyan mocskos szájjal ítélkezünk ismerősünkről a háta mögött, ahogy egy masszív réteg kommentel elképesztő gyűlöletszinten a különböző fórumokon.
Ez az indulat a kohéziós ereje több szurkolótábornak. Ez a harag integrál nem egy ultracsoportot. Ez a morális-mentális szint jellemzi a magyar társadalmat.
A horvátok meg halálos nyugalommal szívják a cigarettájukat.
*
