Ízlelgetem a szót: Népstadion. Amikor az elnevezéséről döntöttek, az internacionalista gyökérzetű vezérek épp kiradírozni készültek a magyar szókészletből mindent, ami nemzeti, így a nagy nemzeti összefogással készülő stadion is nevében a népé, de szívében a nemzeté lett. Az itt elmesélt történet jó tíz évvel ezelőtt történt.
Jó egy órával a randevú előtt érkezem a helyszínre. Adok időt magamnak arra, hogy körbejárjam a hatalmas épületet, s hogy benézzek a zugokba. Nem akarom észrevenni a megroggyant betonszerkezetet átfogó acélpántot, az itt-ott győzelemre törő gazt vagy a stadionba beszervült idegen testet, a biliárdszalont. Benét akarom látni, Albertet, Mészölyt, Nyilasit, Törőcsiket, Détárit, Várady Bélát – az én Népstadionom hőseit.
A pálya, ez a csodaszép katlan ma is tekintélyes. A világ más pontjain már egészen különböző térszerkezetű arénák fogadják be a tízezreket, mégis ez a korosodó, hatalmas fészek az egyetlen igazi, az egyetlenegy.
Molnár Zoltán, a korábbi létesítményigazgató, a MOB főtitkára és Kiss György, a Népstadion mai vezetője várja lapunk népes delegációját. Molnár 23 évesen, aktív atlétaként lett a stadion és intézményei munkatársa, így ő nyugodtan kijelentheti, hogy itt élte le fél életét. Élte, nem csak dolgozta: mutatja az egykori szolgálati lakásának ablakait, a földszintit, ahol beosztottként, és az emeletit, ahol már igazgatóként lakott.
Panorámakép a stadionról (A kép forrása)
A személyiben a Népstadion volt a lakcím.
Itt, az ablakok alatt, tehát a főbejárattól balra kezdjük a bejárást. „Legendás hely volt a lakásom, mivel az otthonomból nézhettem a meccseket. Előfordult, hogy elkéső újságíró telefonált rám, hogy mondjak már valamit, mert be kellene diktálni néhány sort a szerkesztőségnek. Kinéztem az ablakon és mondtam.” Állunk már vagy félórája a kis mélyedésben, amikor végre megértem, hogy miért is nem indul el a túra. Hát azért, mert tolulnak az emlékek, s Molnár mindenképp el akarja mondani, hogy a főbejárat két oldalán kialakított gödör anno a két csapat bemelegítő helye volt. Gondolatban vegyük ki a fákat, s láthatjuk itt Puskást, amott, a Hotel Pilon előtt Wrightot, 7:1 ide, soha nem kapott ennyit az angol válogatott.
Felbaktatunk a főbejárat lépcsőjére. „Nézd, a Stefánia út szintje 5-6 méterrel magasabban van, mint az itteni járdaszint, s ehhez képest is lejjebb van a pálya. Itt egy hatalmas gödörrel kezdődött az építkezés. Ha jól megfigyeled, a nézőtér nagy része földlelátó” – mutatja Molnár Zoltán a szinteket. Leballagunk a híres kettes és hármas öltözőhöz, ahol elbizonytalanodva állt meg az idő. A szokatlanul nagy tér, a ruhásszekrény méretű fakkok nem változtak, de már hiányoznak az eredeti ülőgarnitúrák, amiktől a nagy verésre érkező angolok is elámultak. A korszak legmodernebb gyúrószobája, fürdője is átalakult, de nem nehéz beleképzelni az Aranycsapatot a hetvenes-nyolcvanas évek stíluselemeibe. Molnár Zoltán és Kiss György igazi létesítményvezetőként sorolja, mikor, milyen műszaki tartalmú változást vezényeltek itt le.
Az alagsorban járunk. Itt tudjuk meg, hogy Molnár épp egy évtizede nem járt a stadionban. Gesztusaiból, elmormogott megjegyzéseiből arra lehet következtetni, hogy nehezen éli meg a mai helyzetet. Ő még mindig itt él, ezért is emlékezik pontosan minden részletre. Benyúl egy fal mögé, ott a kapcsoló. Megállunk egy ajtónál, mondja, hányas kulcs kell idő. Aztán egy eldugott, alig észrevehető, a fal színére kent fémajtócskánál állunk meg. „Már bőven Kádár-korszak volt, amikor itt, a kertész szerszámai, a nagy zsák fűmagok között, az egyik járatban jelentős mennyiségű Sztálin- és Rákosi-rekvizítumot, szobrokat, hatalmas molinókat, képeket találtunk. Valószínűleg ’56 viharában az egyik akkori gazda jónak látta eltüntetni és egyben megőrizni ezeket, hátha szükség lesz még rájuk. Én eladtam a Filmgyárnak” – mutatja be a megszüntetve megőrzés marxi terminológiájának emberközeliségét.
Kicsit bolyongunk az időben. „Valamikor a nyolcvanas évek végén hívtak az Állami Pénzverdéből, hogy maradt náluk néhány exkluzív kávéskanál, megvenném-e. Pénzem nincs rá, de érdekelne. Ideadták. Ma is beleborzongok. A gyönyörűen kimunkált kanál mélyedésében a Parlament, a fogóján a Népstadion volt. Mint a haza két legfontosabb épülete” – takargatja, de elcsuklik a hangja.
Így megyünk ki a játéktérre, de előbb megállunk az alagsor egy szakaszánál, ahol egy néhány négyzetméteres metszet erejéig üvegfal mögül láthatjuk azokat a földbe öntött betonoszlopokat, amin a főoldali lelátók nyugszanak. Hatalmas fúrófejekkel hatoltak le, s a furatot öntötték ki betonnal, mert a döngöléses cölöpözés megváltoztatta volna a már épülő aréna statikáját.
1953. augusztus 20-án avatták fel a stadiont (A kép forrása)
És hát az a gyep, az a szép, zöld gyep. Sztorik tucatjai lódulnak meg, s milyen érdekes, hogy a gólok, az atlétikai világcsúcsok, a gyepre építhető, parkettás kosárlabdapálya fölemlegetése mellett előjönnek a Népstadion életét meghatározó speciális történetek. Amikor X vagy Y elvtárs átnyúlt a szakemberek feje fölött, és a szénakupacok között kellett edzést tartani. Vagy amikor a pártközpontból soron kívüli locsolást rendeltek el, és estére megjött az eső.
„A pálya vízelvezetése ma is tökéletes. A római korból ismert, cserép alagcsövezést építettek be a talajba, s mert a külső talajszint alatt van a pálya, szivattyúval húzzák ki a vizet. Ez a műszaki megoldás legalább akkora bravúr volt az ötvenes években, mint a Rákosi-terasz légkondicionálása” – mondja az egykori létesítményvezető.
A kezdőkörből visszanézve a felújított VIP-teraszra megakad a szem egy régről ott maradt erkélyen, amin a márványból faragott olimpiai ötkarika látható. Annak a bizonyos Budapestre szánt, de a forradalom miatt Rómának adott olimpiának az emlékére. Ha az az erkély mesélni tudna… „Volt ugye a VIP, ahová csak nagyon magas beosztású ember tehette be a lábát, és volt ez az erkély, ahová a majdnem halhatatlanok.”
A halhatatlannak hittek viszont szemközt, a nem túl jó kilátást biztosító Rákosi-teraszon érezték jól s biztonságban magukat. A mögöttük lévő szektorba csak megbízható belügyesek és családtagjaik kaphattak jegyet. A Millenáris területére benyúló, valószínűtlenül hosszú alagúton érkeztek a pártelvtársak. Autójuk a kijelölt helyen, a biztonságra ügyelve, járó motor mellett várakozott. A benzingőz elvezetésére hatalmas átmérőjű elszívó-légbefúvó rendszert kellett ide építeni. Az alagút kiöblösödő részében négy autónak jutott hely. Innen vezetett lépcső a teraszra vagy egy kis kanyarral egy VIP-helységbe, ahol az átkosban kitüntetéseket adtak át. „Április 4-én szimpla, november 7-én dupla prémium járt a dolgozók legjobbjainak” – jelzi a koordinátákat Molnár Zoltán.
Molnár Zoltán mesél (A kép forrása)
Elmélyedünk a történelemben. Vannak is hozzá eszközök. A föld alatti, ma is fojtogató levegőjű luxusban az egyik oldalon K-vonalas, a másikon sima telefonállomás várta az intézkedést. Az egyik zugban márványlapos teakonyhát találunk, Gogolák elvtársnő szerencsére nyugdíjban. A teakonyha mögötti raktárban és egy másikban felhalmozva találjuk az eredeti bútorzatot: bőrkanapék, fotelok, márványlapos dohányzóasztalok szívják magukba a port.
Felmegyünk a teraszra, már sokkal jobb a levegő. A gyepen az élvonalbeli csapatok egy-egy játékosát fotózzák egy reklámkiadvány számára. Vajon az újpesti Lázár Bencében elindítana-e valamit a tőle száz méterre induló alagút?
„Ez a nemzet stadionja” – mondja ki Molnár Zoltán. – Sőt, a nemzet egységéé. Nincs magyar ember határon innen és túl, akinek ne lennének meghatározó élményei a Népstadionnal kapcsolatban. Ez maga a nemzet.”
Ha helytálló a metafora, akkor rövidesen bontják a nemzetet.
És azonnal újjá is építik.
*
Anekdoták, érdekességek
Pápa az öltözőben
Molnár Zoltánék egyik legnehezebb feladata volt váratlanul elhelyezni a stadionban II. János Pál pápát. Az egyházfő megfáradt a nap közbeni programtól, s a köztes feladatokat lemondva, kisebb rosszulléttel küzdve az előre megbeszéltekhez képest négy órával korábban érkezett a Népstadionba. „Képzelhetitek – meséli Molnár Zoltán. – Se egy biztonsági őr, se egy ágy, legföljebb a gyúrószoba. Kísérik Őszentségét, fogadom itt, a folyosón. Tördelem a kezem, itt csak irodák és öltözők vannak, az egy csillagos Hotel Pilon összes ágya foglalt. Nem baj, mondja, neki jó egy öltöző. Bekísértük a hármasba. Körülötte érsekek, püspökök, bíborosok. Még egy hideg üdítőnk se volt, mert épp akkor szállították. Nem baj, mosolygott a pápa, mosolyogtak kedvesen a főpapok. Úgy lesz jó. És elszenderedett Bozsikék öltözőjében. Azután nagyon köszönte a vendéglátást. Azt mondta, ő is sportoló volt, egészen otthon érezte magát.”
34 világcsúcs
Az egykori atléta, Molnár Zoltán szívesen és nyomatékkal tért ki arra, hogy a világ kevés stadionjában született 34 atlétikai világcsúcs. Nehéz egyet is kiemelni, de ott van a sokat emlegetett, tömött lelátók előtti nagy futás 1956. július 15-én, amikor Iharos Sándor 10 000 méteren 28:42:8-at futott. Iharost 1955-ben a világ legjobb sportolójának választották, aki 1500 métertől 10 000-ig minden távon világcsúcstartó volt. Iharos nevéhez tíz budapesti világcsúcs kötődik egyéniben és váltóban. Egyéni tragédiája, hogy amikor a csúcson volt, 1956 október 22-én szakadt meg a felkészülése, és nem is vállalta az olimpiát…
A zenetörténet is feljegyzett egy csúcsot: 1965. június 9-én Louis Armstrong amerikai jazzmuzsikus koncertjén 80 000 néző vett részt a Népstadionban. Ebben a műfajban ez is világrekord.
Az első igazgató
Molnár Zoltánt a Népstadion első igazgatója, a kassai születésű Németh Imre (Németh Miklós olimpiai bajnok gerelyhajító édesapja) vette föl. Molnár szerint egy időben Németh a tíz legbefolyásosabb magyar személyiség közé tartozott.
Németh Imre súlylökésben, diszkoszvetésben és kalapácsvetésben is indult. Utóbbiban 1948-ban Londonban olimpiai bajnok lett, 1952-ben Helsinkiben bronzérmes. 1953-ban nevezték ki a Népstadion igazgatójának, majd a Népstadion és Intézményei Vállalat főigazgatója lett. 63 évesen, 1980-ban vonult innen nyugdíjba. 1964-től 1973-ig a Magyar Atlétikai Szövetség elnökeként is szolgált.
1989-ben hunyt el Budapesten.
Elmaradt olimpiák
A magyar állami- és sportvezetés többször is megkísérelte, hogy Budapesten olimpiát rendezhessünk. Az 1914-es terveket az I. világháború sodorta el. Az 1920-as olimpia rendezési jogát a Nemzetközi Olimpiai Bizottság tagjainak 21:7 arányú szavazatával Budapest kapta meg Antwerpennel szemben, de mivel a vesztesek oldalán ontottuk a vért a fronton, a belga város lett a rendező. Ráadásul a vesztes államokat meg sem hívták az olimpiára.
Nemzeti stadiont ígérve a második világháború előtt is beadtuk a kandidálásunkat, ám 1948-ban London lett a befutó. A nagy helsinki sikert (16 arany, harmadik hely a nemzetek versenyében) követően újra előkerült az olimpiarendezés gondolata. 1955-ben pályáztunk, végül Róma lett a befutó.
A Népstadion többek között azért épült, hogy otthont adjon ennek az olimpiának. Sokak szerint azért is maradt el a stadion teljes befejezése, mert olimpia dolgában elszálltak a reményeink.
*
A kiemelt kép forrása: FourFourTwo
