A dolgozat feléig kicsit provokatív leszek, azután proaktív.
Maurer Oszkár a borkóstolóira gyakran visz magával szemléltető eszközként néhány darab arasznyi-kétarasznyi széles, lapos követ. „Mifelénk mélyebb szántásnál ilyeneket forgat ki az ekevas” – mondja kommentárként, hogy akinek füle van, hallja meg. Igaz, ahhoz is szükség van értő fülre, hogy Oszkár rendszeresen és tudatosan a hajdújárási birtokát a Dél-Csongrádi borvidékhez sorolja. Nem akar ő ezzel különösebb feltűnést kelteni, csupán rámutat arra, hogy a lepelhomok alatt többféle talaj húzódhat meg, és hogy nem árt a borvidékeinket történeti összefüggéseikben (is) látni-láttatni.
Ezek a bácsszőlősi-hajdújárási területek egy-két kilométerre vannak az ásotthalmi szőlőktől, itt is, ott is homokbuckás a talaj, a magyar–szerb határ mindkét oldalán van darázskő, ahová leér a szőlő gyökere.
Tegyük fel magunknak a kérdést: attól lesz jobb egyik-másik termőhely bora, mert kövek között hatol a mélybe a növény gyökérzete? A másik idetartozó kérdést is tegyük fel: a bor minősége összefügg az ültetvény tengerszint feletti magasságával, valamint az ültetvény dőlésszögével? Nos, ha igennel válaszoltunk, mélyedjünk el a világ élvonalába tartozó Bordeaux-i borvidék ismeretanyagában: a kavicsos-agyagos zónák mellett kiterjedt homokos, homokköves talajok vannak itt, mint Izsáknál, és nem nagyobb az ültetvények átlagmagassága, mint a soltvadkerti szőlőknek. Igen, a Garonne bal partjának „kőzete” a homok. Ki is emelik az ottani ismertetők, hogy a homok átengedi az esővizet, de megtartja a meleget, ezért kiválóan alkalmas bortermelésre.
Ha meg tudtuk emészteni ezeket a tényeket, figyeljünk egy kicsit önmagunkra, a reflexeinkre és a beidegződéseinkre. Néhány éve egy nagyon jól menő szegedi borbár tulajdonosának javasoltam, hozzunk össze egy kis játékot. Abból indultam ki, ami állandó bosszúsággal tölt el nap mint nap: az éttermekben nincs elegendő helyi bor. Miskolcon nincs bükki, Kecskeméten nincs kunsági, Szegeden nincs csongrádi bor. S itt, ezen a felső középosztálybeli fiatalok látogatta helyen sem volt alföldi bor, még véletlenül sem. A játékszabály az volt, hogy én vittem tíz fehérbort, a tulaj pedig benevezte a legjobban fogyó tételeit. Véletlen sorrendű vakkóstoláson a kéttucatnyi rendszeres borivó egytől tízig pontozta a tételeket. Végül a no name alföldiek elfoglalták az első nyolc helyet, és a legrosszabb helyezés a tizenkettedik volt. A kiskőrösi Vass Marika olaszrizlingje nyert a soltvadkerti Galántai Norbi kövidinkája előtt. Persze volt Koch, Frittmann, Lantos, Font és Gedeon is a versenyben.
A bevezetőmben ugyanazt mondtam, mint az eredményhirdetés után: sajnos címkét iszunk.
A kissé leforrázott résztvevők visszavágót kértek rozéban. Úriember biztosra nem fogad (a Kunság és Hajós–Baja tizenhárom éve sorra hozza el az érmeket a cannes-i rozé-világbajnokságról), mégis bele kellett mennem a játékba. Két hét múlva tíz-tíz rozébor állt versenybe, az első hét helyet a lenézett alföldiek hozták el, és az utolsó öt pozíciót azok kapták, amiket-akiket nap nap után kértek ki az ifjú törzsvendégek.
Koch Csaba, a borotai mester
Az „Év bortermelője Magyarországon” címet 2019-ben egy alföldi borember, a borotai Koch Csaba érdemelte ki. Vele a Hajós–Bajai borvidék is feliratkozott a díjazott borvidékek közé. De feltűnt-e valakinek, hogy a borvidékeink felének (Soproni, Pannonhalmi, Somlói, Badacsonyi, Balaton-felvidéki, Zalai, Pécsi, Tolnai, Móri, Bükki és Csongrádi) még nem jutott ebből az elismerésből? A lenézés mértékegységét is ehhez kellene igazítani?
Nemzeti himnuszunk két földrajzi egységet nevesít, Tokajt s vele a világ legértékesebb borvidékét, valamint a Kunságot, ahol bőven teremnek a kalászosok. A köztudat mégis szinte minden tájegységet a Kunság és az Alföld elé helyez, ha a legszentebb kultúrnövényről, a szőlőről, s annak termesztéséről van szó. Ha nagy ívben elkerüljük a borhamisításos sztereotip szövegeket (legalább egymás közt disztingváljunk), akkor jön a lesajnáló megjegyzés arról, hogy a magyar Alföldön szélsőséges az időjárás, ezért nem igazán alkalmas szőlőtermesztésre. A másik érv, hogy a homokon, homokban nincs elegendő tápérték a kiváló alapanyaghoz. Nos, az időjárás az egész Kárpát-medencében szélsőséges, s ez így van egy pár ezer éve.
„Az Alföld nehéz terület” – szokta mondani Frittmann János, a Duna borrégió vezéralakja. Nehéz, mert valóban meg kell küzdeni az elemekkel, de leginkább azért nehéz, mert nehézzé akarják tenni. Hogy miért? Erre is a soltvadkerti csúcsborász adja meg a választ: „Ma minden borvidéken azt keresik a borban, jelesül a gyümölcsösséget, a könnyedséget, a jó ihatóságot, ami nálunk természetes.” Talán ezért nem látszik a hivatalos tananyagokban a meszes homokon túl másfajta talajtípus, talán ezért (tehát piaci okból) nem beszélünk a zsíros bácskai feketeföldről (Felső-Bácska) vagy a darás-köves altalajról (Dél-Csongrád), az öntéstalajokról, a barna homokról vagy olyan nevesített dűlőkről, mint a Csábori Kétsori (Kiskőrös és Soltvadkert határában), a Fischer-part és az Aranyhegy (Cegléd térsége).
Frittmann János, a Duna borrégió vezéralakja
A Duna Borvidéki Régió 2002-ben, mindegyik magyar borrégiót megelőzve jött létre. Megalakulását a 97/2004. (VI. 3.) FVM rendelet ratifikálta. Az alföldi borvidékeket, így a Kunságit, a Csongrádit és a Hajós–Bajait foglalja magába. A borrégió a szőlő tenyészidőszakában az ország legmelegebb és napfényben leggazdagabb tája. Története a középkorig nyúlik vissza. Kezdetben főként a folyóvölgyi, ártéri területeken a lugasos szőlőművelés alakult ki, valamint a mezővárosok határában fejlődött a szőlőtermesztés. Elterjedt volt a fej művelésmód. Ezt a téli fagy ellen úgy védték, hogy talajjal betakarták. Gyalogművelést alkalmaztak, azaz támrendszer nélkül termesztették a szőlőt.
A 18. század első felében megindult a futóhomok a Duna-Tisza közén. Mária Terézia 1779-ben rendeletben szorgalmazta a szőlőtelepítést az Alföldre, hogy a futóhomokot megkössék. A filoxéra a homoktalajokon (75-80% kvarctartalom felett) nem tud megélni, ezért az Alföldön nem okozott olyan jelentős kárt, mint más borvidékeken. Elsősorban vörös- és siller borok váltak híressé a városi polgárok és a kereskedők révén.
Az alföldi borhoz két sztereotip megközelítés tapad. Az egyik szerint szőlőt csupán a mezővédő erdősávok kiegészítéseként, tehát a futóhomok megkötésére telepítettek a XIX. század második felében. A másik, a makacsabb pedig azt hirdeti, hogy az 1960-as években, a borfeldolgozó kombinátok alá dolgozó nagyüzemi szőlőtáblák az igénytelenséget honosították meg.
Innen jött létre az a barbár megközelítés, hogy errefelé csak olyan önsorsrontó borászok jöttek világra, akik a saját ihatatlan (hamisított, cukrozott, tablettás, műtrágyás – igény szerint aláhúzható) boraikat igyekeznek rátukmálni a hegyvidéki és főleg történelmi borvidékek nemes nedűin szocializálódott borisszákra. Többször megfogadtam, hogy az alföldi borról írva nem magyarázkodom többé, de a napokban is hallottam vérlázító megközelítést. Persze kóstolási tapasztalat nélkül, zsigeres előítéletből.
Konkrétan Villányban egy borértő belekezdett a tablettás boros szövegbe, no meg az Aranyháromszögbe. Aztán jött a laza homokis duma. Elmeséltem neki az imrehegyi Béla Zoltán és a nektár történetét. A kései szüretelésű nektár néhány éve nagyaranyérmet hozott el Brüsszelből, a világ egyik legnagyobb borversenyéről. Béla Zoltán benevezte a következő évjáratot az országos borversenyre is, ahol a kategóriájában a legmagasabb pontszámot kapta, megelőzve több klasszis aszút. A termőhely sívó homok, a tengerszint feletti magasság nincs 100 méter.
A díjnyertes Béla Zoltán
Cannes-ban az évente megrendezett rozé-világbajnokságon összesítésben az összes induló között a szekszárdi Dúzsi Tamás a legeredményesebb a maga 27 érmével (csak aranyat és ezüstöt adnak ki). A magyar indulók között a borvidéki rangsorban az első a Kunsági (Frittmann, Gál Birtok, Szentpéteri, Gedeon, Font, Kökény), azután jön a Szekszárdi.
Fogadjuk meg, hogy mától nemzeti érdekből, tudatosan fogunk bort inni!
*
A kiemelt kép forrása: Kunsági borvidék – nosalty.hu
