Köztudott, hogy a Kárpát-medence minden egyes négyzetmétere (ötszáz méter tengerszint feletti magasságig) tökéletesen alkalmas szőlőtermesztésre. Aztán, amikor a borászati fejtágítókon megjelennek a történeti meg a még történetibb borvidékek, megszületnek a még alkalmasabb szőlőtermesztő helyek is, mintha hazánk bő ezer esztendős történetében nem lett volna ott ez a csodálatos növény a Tisza alsó folyásánál, a Hajdúságban vagy Dél-Somogyban.
Nézem a különböző borkurzusokat, tanodákat, rövid és hosszabb lejáratú, de legalább méregdrága borismereti képzeldéket és képezdéket, no meg a mesterkurzusokat. Divatos borvidékek sztárrá faragott borászai a főszereplők.
Sietek kijelenteni, hogy nincs bajom a népszerűvé tett tartalmas tekintélyekkel. Nélkülük nem haladna előrébb a világ, példaképek híján nem lenne kit és mit követni. Társadalomelemzők szerint a népesség mindössze 2,5 százaléka újító, s csak 16 százalék hajlandó mozdulni az újítók intésére. Ebből az is következik, hogy a normálisnak gondolt ügymenetet megváltoztatni képes emberek egyrészt erős kisebbségben vannak, másrészt sokat kockáztatnak azzal, hogy élre állnak.
Mindazonáltal ennek a 16 százaléknak is komoly felelőssége van abban, hogy mit emel ki, erősít meg az első 2,5 százalék mondandójából. Például azért, hogy ne akarjunk olyan borászt a legjobbak szintjére emelni, akinek boraiban rendszeresen gazdag lóistálló- és/vagy gyógyszerszag fedezhető fel. S ne adjunk ilyen-olyan szerveződésekkel ilyen-olyan díjakat azoknak, akiknek lapos tételeik mellé komoly méretű nyomtatott kiegészítőket kellene odatenni, hogy megértse a borivó, mitől szánalmas az a bor.
Ma már jelentős támogatói holdudvara és irodalma van a brettes borokat készítő megmondóknak. Ez volna az egyik, mondjuk azt, hogy újabb keletű gond. A másik az, ami szintén kiolvasható a különböző kurzusok programajánlatából, jelesül néhány borvidék tartós lenézése. Figyeljük meg, bükki borász nem nagyon tart mesterkurzust; a cserszegi és az irsai, e két népszerű fajta nem téma, mert a legerősebb mesterei az Alföldről kerülnek ki; Zalából csak szegény Bussay doktort (és nehéz sorsú utódait) emlegetik mindig, holott él ott egy Bezerics is.
Szerzőnk borkóstolón Áts Károllyal és Balla Gézával
Amikor egy-egy borfesztiválon vagy más alkalomból kóstolok, szeretek minden tétellel megismerkedni egy-egy nyelet erejéig, aztán a legjobból azokkal a szavakkal kérek, hogy „tessék önteni egy nagy pohárral, jó kedvvel, bőséggel, ahogy a Himnusz mondja”. Szabó Gábortól, a Szegedi Tudományegyetem korábbi rektorától kölcsönzöm ezt a fordulatot. Mert nagyon tetszik. Mert látom, amikor mondom, hogy mindenki egy kicsit elgondolkodik. Mert a szövegkörnyezetben ott van a veszély, a balsors, a bűnhődés, s valahogy inkább ez él, lüktet bennünk, s nem a védő kar vagy a víg esztendő. S ha ezt egy jó pohár borhoz társítjuk, megváltozik a vers aurája. Hirtelen derűlátó lesz.
Időről időre ránézek erre a szövegre. Önismereti feladat.
A Himnusz kézirata (A kép forrása)
A nyolc versszakból álló műben, nemzeti imánkban a teljes történelmi tabló mellett két folyó (a Duna és a Tisza), valamint két tájegység kap kitüntetett szerepet:
Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szőlővesszein
Nektárt csepegtettél.
A Himnusz műfaja jeremiád, ez panaszos hangvételű epikolírai műfaj. A török hódoltság idején terjedt el, majd a reformációs tanokat terjesztő prédikátorok kedvelt eszköze volt. A középkorban az elégikus hangvételű versszövegek és a gyászdalok öltötték magukra e formát. Kölcsey a cenzúra kikerülése miatt hivatkozott műve alcímében („A magyar nép zivataros századaiból”) a múltra, és ezt támasztotta alá a régi versforma is.
Ha csak ezt a négy sort vizsgáljuk, feltűnik, hogy az „érett” jelző helyett az egy szótagos „ért” szerepel. Lehetne itt „dús” is, nem borulna föl a vers ritmusa. Elképzelhető, hogy az „értünk” és az „ért” összecsengése vezette a költő választását. Mindenesetre Kölcsey a Kunság kiemelkedő adottságát a Tokaj-Hegyaljáéval azonos szinten említi.
A Kunsági borvidéken (A kép forrása)
A köztudatban, sőt a közbeszédben mégis e négy sor második fele rögzült mint evidencia, míg a Kunságról vagy az Alföldről általában úgy emlékezünk meg, mint hátrányos helyzetű, nehezen élhető területről.
Koch Csaba borotai borász szokta mondani, hogy az ő szőlőterületeinek nagy része azokon a zsíros bácskai feketeföldeken zöldell, amelyen őseink dús kalászosait lengette a szél. „Miért gondolhatnánk azt, hogy ahol kiválóan megélt a gabona, ott kevesebb tápanyaghoz juthatna a szőlő” – szokta föltenni a költői kérdést a kiváló borász.
Garamvári Vencel említi gyakran, hogy lellei-boglári földjein korábban kukorica termett. „A kukorica kultúrnövény, szépen strukturált talajt hagy maga után” – így a sokat látott pezsgőkirály.
A Garamvári Szőlőbirtok (A kép forrása)
Az Alföld még mindig szitokszó. A napokban is (a cikk megírásának ideje 2017 februárja – a szerk.) belebotlottam a jelenségbe. Laza csuklóval intézte el megint egy olyan szakember, akinek a szőlője 150 méteren magaslik.
Boresteken szoktam mondani, s valahogy erről már nem szabad leszoknom, hogy hazánkban nincs is hegyvidéki bor, mivel 500 méter felett jóformán két sor szőlő van a Nagy-Eged hegyen, a többi dombvidéki. (Földrajz, ötödik osztály: síkság 200 méterig, domb 500 méterig.) Hogy a Szekszárdi borvidék nem sokban különbözik az érsekcsanádi löszdomboktól. Hogy a Dunán inneni és túli területek meghatározottsága a néhány millió évnyi földtörténetből csupán egy-két évszázados. Hogy az Egri borvidék harmada a magyar Alföldhöz tartozik. Hogy a Mezőföld, ahol több borászat bontogatja a szárnyát (Paks, Dunaújváros térsége), az Alföld része, miként a Sárköz is. Vagy hogy a Bordeaux-i borvidék tengerszint fölötti átlagmagassága messze Csongrád vagy Ásotthalom alatt van.
Mesterkurzusok helyett tessék komoly szerzőket olvasni.
Például Kölcseyt.
*
A kiemelt kép forrása: monoripincefalu.eu
