Amikor külföldi edzők, sportszakemberek, sportújságírók úgy-ahogy megismerkednek a magyar sportközélettel, igen gyakran vetik fel, hogy mi egészen jellegzetes módon folyton a múltban élünk. Szerintem van erre magyarázat, mégpedig épp az, hogy végre szeretnénk megtudni, mi is történt velünk.
Mindkét csapatot 3-2-5-ös (klasszikus WM) formációban állították össze, és mert a jövőre 120 éves magyar labdarúgó-válogatott történelmének minden jelentős korszakából a statisztikák alapján válogattak az IFFHS szakemberei, tartalmaz néhány meglepetést is a lista.
Ha a tavalyi Eb (immáron 24-es döntőjének) utolsó csoportmeccsén a németek ellen kihúzzuk 2-1-gyel, és bejutunk a nyolcaddöntőbe, az ünneplő tömeg valószínűleg napokra leállítja a nagykörút forgalmát, ahogyan néhány órára megtörtént az 2016-ban. De ez ma van, s így van jól, mert nem szabad elfelejteni, hogy voltak idők, amikor még az Eb-részvétel is elképzelhetetlen távolban volt.
Az ötvenes-hatvanas évek kiváló sporteredményeit gyakran hozzák összefüggésbe a kommunista rezsim politikájával, ám ez csak részben igaz, mivel a trianoni katasztrófa után Klebelsberg Kunó miniszter, a Bethlen-kormány legerősebb embere széles alapokra helyezte a sportéletet.
A Wales elleni sorsdöntő mérkőzés előtt a játékosok is értesültek a lesújtó hírről. Egymás közt tervezték, hogy gyászszalaggal játszanak, de ezt a csapatvezetők megtiltották. Baróti Lajos szövetségi kapitány harminc évvel később mondta csak el, hogy az öltözőben képtelen volt lelkesítőt mondani.
Az ifjabb Puskás Ferenc egy egészen konkrét egybevetés alapján nevezhető a világ valaha volt legjobb futballistájának, mivel ő az egyetlen, aki tagja volt mindkét világverő együttesnek, az Aranycsapatnak és a Real Madridnak.