Az 1964-es Európa-bajnokság Nemzetek Európa Kupája vagy Európai Nemzetek Kupája néven is szerepel a sportág történelemkönyveiben. A sorozatban 30 válogatott indult. A kiemelésekkel úgy alakították a keretszámot, hogy egyenes kieséses feleződéssel eljussanak a négyes döntőig. Ennek helyszínét az egyik érdekelt félnek ítélve állapítja meg a nemzetközi szövetség. A meccsek sora már a chilei vb befejezése után elkezdődött, Magyarország Wales ellen indított. A világbajnoki csapat itthon 3:1-re nyert Albert, Tichy és Sándor góljaival, majd Walesben ért el 1:1-es döntetlent Tichy találatával. A cardiffi stadiont elnémította a mieink higgadt játéka. Folytatásként 1963 őszén a Sós Károly által irányított, erőfutballal próbálkozó keletnémet válogatottat gyűrtük le (2:1 Berlinben, góllövőnk Bene és Rákosi, 3:3 a Népstadionban, gólok: Bene, Sándor, Solymosi.)
1963-ra annyit változott a csapat, hogy a kapuban immár Szentmihályi szerepelt, Sárosi helyett Ihász lett a balhátvéd, a középpályán pedig játéklehetőséget kapott a hatalmas munkabírású Nagy István (MTK). A következő esztendőben a franciákkal vívtunk meg a négyes döntőbe jutásért. Párizsban 3:1-re nyertünk nagyon jó, szellemes, gólra törő játékkal Tichy (2) és Albert találataival, majd idehaza nyertünk 2:1-re Sipos és Bene góljaival. A Népstadionban újra a régi, lelkes tömeg, 80 000 néző követte a játékot. A mieink 41 lövést küldtek a franciák kapujára. „Az önök csapatában lényegesen több kiemelkedő tudású játékos kapott helyet, mint a miénkben” – mondta elismerően a meccs után Lech, a franciák jobbszélsője.
Albert támadásban
A mérkőzés előtti hétvégén az MTK a Kupagyőztesek Európa Kupájának döntőjében szerepelt, a bajnoki fordulóban a Fradi–Honvéd meccsen 70 000 néző, a tatabányaiak szegedi fellépésén 10 000, Dorogon a Vasas vendégjátékán pedig 9000 szurkoló jelezte, hogy van élet a magyar futballban. A franciák vendégjátékát követő szerdán 60 000 nézője volt a Fradi–Újpestnek.
Mindezekkel együtt nem kísérte sem kitörő lelkesedés, sem fényes derűlátás a négy közé jutást. Baróti szinte mentegetőzve nyilatkozta, hogy a magyar labdarúgás erejének ezúttal a harmadik hely felelne meg leginkább. A franciák vendégjátéka után négy héttel Madridban, a Bernabeu stadion 75 000 nézője előtt léptünk pályára a spanyolok ellen. A Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Nagy I., Sipos – Bene, Komora, Albert, Tichy, Fenyvesi dr. összeállítású csapat óriási iramú, magas színvonalú, igazi ki-ki meccset játszott a házigazdákkal. Bene volt a kulcsszereplő. Ő egyenlített a 85. percben, majd ő puskázta el a helyzeteinket.
„A meghosszabbításban feltétlenül a magunk javára dönthettük volna el a mérkőzés sorsát. Mindkét 15 perc első két harmada a mieinké volt. Albert pompás indításaival a kitűnő Bene két alkalommal valósággal elfektette a védőket, ellenállhatatlanul tört a kapu felé, de mindkétszer a jó ütemben kimozduló Iribarba lőtt. Mégis mi kaptuk a gólt, s ebben egy kissé a játékvezető is benne volt. A sérült Nagy a füvön feküdt, két társa élesztgette. De Blavier, aki minden alkalommal megállította a játékot, ha spanyol játékos szorult ápolásra, s behívta az orvost, a gyúrót is, most azonban azonnal jelt adott a szöglet berúgására” – írta a Népsport.
A 2:1-es vereség után újabb hosszabbításos meccs következett az Eb-bronzért, Dánia ellen. Ez volt a két válogatott harmadik találkozója, korábban két 6:0-s győzelem jelezte az erőviszonyokat. Itt viszont csak az 1:1-es döntetlen után, az újabb hosszabbításra pörögtünk fel. Igaz, a dánok a második 45 percben át sem jöttek a félvonalon. Végül Bene nyitó találata után az élete meccsét játszó Novák büntetőből és szabadrúgásból is betalált. Szépen csillogott a bronzérem.
