Oldal kiválasztása

Volt egy nagy magyar ökölvívó, aki úgy veszített el olimpiai döntőt, hogy egyetlenegyszer sem ütötték meg. „Az amatőr boksz valaha élt egyik legragyogóbb tehetségű alakja volt. Ezt a túlzónak látszó állítást azok közül senki nem vitatja, aki valaha is látta őt a ringben” – olvashatjuk Orbán Lászlóról a profiboksz.hu portálon Fenyves Zsolt szakírótól. A szekszárdi születésű Orbán 1969-ben, húszévesen szinte ismeretlenül, mindössze nyolc nemzetközi mérkőzéssel a kezében nyerte meg a Romániában megrendezett Európa-bajnokságot. Az egész pályafutására jellemző, hogy bár őt választották a torna legtechnikásabb versenyzőjének, a félelmetes hírű török Tatar elleni mérkőzését a döntőben a pontozók szerint csak épphogy nyerte meg. A 4:1-es (akkor még öt pontozó ítélete számított) végeredmény úgy jött ki, hogy az ide és oda adott 59:58 mellett volt három döntetlenre kihozott pontozólap a kötelezően megjelenítendő győztes, Orbán nevével.

Nem sokkal később, a 24 évesen lezárt villámkarrier után több szakmabeli is úgy ítélte meg, hogy a pontozók nem nőttek fel Orbán zseniális stílusához. Ahhoz például, hogy végig tudott bunyózni úgy egy teljes menetet (három percet), hogy lazán, leengedett karokkal hajlongott és lépett el az ütések elől. Persze forró pillanatokban vele is előfordult, hogy kettős fedezék mögé bújt, de ezeken a meccsein is elővette ezt az utánozhatatlan, lezser, pimasz és bátor elhajlós-ellépős harcmodort. Ő mondta, hogy az ökölvívás az a játék, amelyben mozgás közben tapasztaljuk ki az ellenfelünk gyengéit. Általában az első meneteket áldozta fel arra, hogy feltérképezze az ellenfelét, azután jött a lezserül leengedett kéz, a „Gyere, kicsi, próbálj meg bepancsolni!” nevű játék, amelynek keretében hatalmas energiák mentek el a levegő cséplésére.

Az egyik róla készült fotón az ellenfele tökéletes stílusban, derékból megtámasztva teljes testi erővel üt egy jobbegyenest, Orbán pedig hátrahajolva, karját teljesen leeresztve gumibabaként dől hátra úgy, hogy az ütésbe belefeszülő ellenfél kesztyűje öt centire áll meg a magyar zseni arca előtt. Idegesítő, megalázó helyzet. Idehaza ilyen jeleneteknél nem egyszer hangosan derült a közönség. „Merem állítani, hogy azóta sem amatőr, sem profi ringben nem láttam Orbánhoz hasonló varázslót” – rögzítette a róla szóló nekrológban Fenyves Zsolt.

Orbán László: „Üssél meg, ha tudsz!”

Most egy soha meg nem erősíthető gondolatmenet következik. A müncheni olimpián ökölvívásban 11 súlycsoportban hirdettek versenyt, három döntőjében érintettek voltunk: végül Gedó aranyérmes, Orbán és Kajdi ezüstérmes lett. Mindössze egy súlycsoportban jutott döntőbe hazai versenyző, akinek egészen egyszerűen nyernie kellett. Épp egy lengyel ellen, s mivel a bírótestület elnöke lengyel volt, Orbán ellen Jan Szczepańskit, a lengyel versenyzőt kellett kihozni győztesnek. Szakértők többször visszanézték a meccset: Szczepański 9 perc alatt összesen háromszor érte el szabályos felületen Orbánt, de ezek sem voltak igazi ütések, a magyar viszont mintegy száz találatot vitt be. Azt mondták akkoriban, hogy „maszatolt”. Tény, habár vívott kemény meccseket is, Orbán szerette csupán jelezni a pontot. Csakhogy az amatőr bunyóban minden érvényes területre leadott ütést pontozni kell az ütőerőtől függetlenül. A jelzés értékű odabiggyesztés pontértéke épp annyi, mint a leütésé.

Kajdi János, a müncheni olimpia másik ezüstérmese Papp László-i kaliber volt: erős, gyors, kemény, taktikus és bátor. Pályafutása alatt 580 mérkőzésen szerepelt, ebből 568-ban győzött, mindössze tízszer szenvedett vereséget, és kettő végződött döntetlennel. Albert Flórián 1969-es súlyos dániai térdsérülésére minden hatvan fölötti magyar férfi emlékszik, de ki tudja közülük, hogy Kajdi a pályafutása alatt nyolcszor szenvedett el kéztörést? Úristen, mi lett volna belőle? A müncheni döntőre két törött bordával és betört szegycsonttal állt ki. Miből volt ez a csodálatos küzdő?

Akik Orbán meccsét Münchenben „sportdiplomáciai okokból” csalták el, úgy kalkuláltak, hogy Gedó várható és Kajdi nagyon valószínű győzelme mellett a magyaroknak majd elfogadható lesz Orbán ezüstje az olimpia zárónapján. Csak épp senki sem tudta, hogy Kajdi súlyos sérüléssel állt ki a kubai Correa ellen.

Kajdi az olimpia után hónapokig érzett erős fájdalmat, mikor végre alaposan megvizsgálta a Honvéd orvosa. Az volt a kérdés, mitől sérülhetett meg így, mert bokszkesztyűs ütéstől biztosan nem. Pedig kesztyűvel ütötte a kenyai őserő, Murunga az elődöntőben. Tudták, hogy iszonyatosan erős, de addig ilyen kárt még senki sem okozott felkészült ökölvívónak.

Amikor külföldi edzők, sportszakemberek, sportújságírók úgy-ahogy megismerkednek a magyar sportközélettel, igen gyakran vetik fel, hogy mi egészen jellegzetes módon folyton a múltban élünk. Szerintem van erre magyarázat, mégpedig épp az, hogy végre szeretnénk megtudni, mi is történt velünk. A sport a magyarság számára mindig kiemelkedően fontos volt, talán az egész világon a mi nemzetünk identitástudatában a legerősebb ez az elem. Gondoljuk meg: a csehek, a dánok, a portugálok, a törökök vagy az argentinok énképében megjelenik-e olyan elsöprő erővel a sportban átélt önazonosság, mint a magyaroknál? Aligha.

Az 1954-es elveszített berni labdarúgó-világbajnoki döntő még akkor is foglalkoztatja a magyarokat, amikor már minden közvetlen érintett és kortárs nyugodni fog. Ez az eset szimbolikus erővel mutatja meg, hányféle rejtély kapcsolódik ehhez a tragikus történethez az angol játékvezetők működésében, a németekre számító új katonai szövetségben, az ellenfelünk amfetamin-használatában, a brazilokat és uruguayiakat utunkba terelő „sorsolásban”, a magyarok szállodájához terelt fúvószenekarokban, és Puskás szétrúgásában már az első meccsen. És ott van az a nagyon hosszú, legalább fél évszázadig tartó, ködös korszak, amikor a hivatalos tömegtájékoztatás egyszerűen nem engedte a valóságos események közelébe a sportszeretetre hangolt embereket. Minden információ, jelentés, sportemberről szóló portré, interjú, edzésriport, tudósítás és elemzés egy, a sport belső törvényszerűségeitől távoli, manipulált külső nézőpontból válhatott láthatóvá, olvashatóvá, befogadhatóvá.

De érzékelhetően volt egy másik világ, a sorok között olvasható, ahol mindig megjelent a kétely, az önálló elemzés, valamint az összeesküvés-elmélet. Ez a világ aligha építhetett ellenőrzött forrásokra és tényekre. Nem tudhatott arról, hogy a válogatottak élére kinevezett szövetségi kapitányoknak hányszor segített az összeállítás gondjának megoldásában a politikai rendőrség. Azt sem tudhatta, milyen testvéri segítségre kötelezték sportolóinkat a szovjet ellenfelekkel szemben. De itt van ez a negyven év, amihez nem engedtek közel bennünket, ezért folyton vissza akarunk menni, hogy megérthessük az akkori eseményeket, hogy az akkori érzések közelében lehessünk.

Én a családunk kocsmájában nőttem fel. Járt oda harminc törzsvendég, volt közöttük orvos, mérnök, vegyész, asztalos, fodrász, vasutas és fuvaros. A sportágakat illetően főleg futballista, de volt ott ökölvívó, birkózó, kosárlabdázó, vívó és atléta múltú ember, sőt egy nemzetközi ökölvívó bíró is, aki a kocsma közepére pattanva mutatta be Orbán elhajlásait, Kajdi horgait. Ezek az emberek minden este fejben sportoltak.

Nem volt más vágyuk, csak fröccsel a kezükben meg akarták érteni az életüket.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Kebtanoda kutyasport egyesület
Ópusztaszer hazavár
Kebtanoda kutyasport egyesület