A napokban lezárult tokiói olimpia kapcsán gyakran elhangzott, hogy 1996, az atlantai olimpia óta nem szerzett ilyen sok érmet a magyar csapat. Atlantában 7 arany, 4 ezüst és 10 bronz, összesen 21 érem volt a mérleg, most pedig 7 arany, 6 ezüst és 7 bronz, összesen 20. Bármely időszakban nehezen összehasonlíthatóak a teljesítmények, most például az öt esztendőre kitolódó ciklus és a COVID miatt, és akkor a magas tokiói páratartalomról nem is szóltunk.
Az újkori olimpiai mozgalom története összefügg a világtörténelem alakulásával: a Szovjetunió csak 1952-ben lépett színre, és 36 évvel később le is zárta az ötkarikás pályázatát. Időarányosan a legsikeresebb ország volt a megszerzett 1010 éremmel, hozzátéve, hogy az 1984-es Los Angeles-i olimpiát bojkottálták. Egy másik letűnt ország, az NDK 11 nyári olimpián vett részt, ezeken 409 érmet gyűjtött.
Hazánk ott volt az első újkori olimpián, 1896-ban Athénban. Ezután mindig indult, ha engedték. 1920-ban a Nemzetközi Olimpiai Bizottság kitiltotta az I. világháború kezdeményezőit, így Magyarországot is. 1984-ben Moszkvában gondolták úgy, hogy a keleti blokknak a közös bojkottal méltó választ kell adnia arra, hogy négy évvel korábban a Szovjetunió afganisztáni katonai beavatkozására hivatkozva a nyugati világ távol tartotta magát a moszkvai olimpiától. A szovjet olimpián csak 81 ország indult a játékokon.
1956-ban Melbourne-ben a magyar szereplést erősen befolyásolta a forradalom. A világverő Aranycsapat mellett több egyéni sportoló sem jutott el Ausztráliába, illetve épp a kiutazás előtti szituáció tette tönkre a felkészülést (a nyári játékokat a déli féltekén november 22. és december 8. között rendezték). Így is 9 arany, 10 ezüst és 7 bronz, összesen 26 érem volt a mérleg, amivel a nemzetek rangsorában 4. helyet ért el Magyarország. A forradalom miatt nem volt esély megismételni az 1952-es csúcsteljesítményt, amikor a nemzetek rangsorában a harmadik helyen végeztünk 16 arannyal, 10 ezüsttel és 16 bronzzal. Igaz, 1952-ben 69, négy évvel később 67 nemzet versenyzett.
Az ötvenes-hatvanas évek kiváló sporteredményeit gyakran hozzák összefüggésbe a kommunista rezsim politikájával, ám ez csak részben igaz, mivel a trianoni katasztrófa után Klebelsberg Kunó miniszter, a Bethlen-kormány legerősebb embere széles alapokra helyezte a sportéletet. Hogy mást ne mondjunk – és pontosítsunk a labdarúgás jelentőségét relativizálni akarók megközelítésein –, törvény mondta ki, hogy az ezer főnél nagyobb létszámú vállalatoknak – a magáncégeknek is – kötelességük atlétikai pályával körülvett futballpályát építeniük és vállalati sportegyesületet üzemeltetniük. Ez a sportélet biztosította az utána következő generációk kiváló eredményeinek lehetőségét. Az 1948-as, 1952-es, 1956-os olimpiák sikeres versenyzői a harmincas években kezdték el a sportolást.
Az olimpiai mozgalom hazánkban mindig fontos vagy nagyon fontos kérdés volt. A perspektívát a rendszerváltáskor veszítettük el, amikor állami szinten fogalmazódott meg, hogy a piac tartsa el a sportot. Az 1996-os olimpiáig tartott a lendület, majd némi visszaesés következett be: sorrendben 17, 17, 10, 18 és 15 érem volt a termés.
Atlantában (1996) 197, Rióban és Tokióban 207 nemzet indult, sűrűsödött a mezőny. És ezt nem lehet egy kézlegyintéssel elintézni, mert az új kis nemzetek közül Koszovó 2 aranyérmet ért el, „Jugoszlávia” pedig 11 aranyat, 5 ezüstöt és 8 bronzot hozott, és ebben az az elgondolkodtató, hogy több ország több indulóval versenyezhetett – a vetélytársak kárára.
Tovább árnyalja a helyzetet, hogy Koszovó mellett olyan államok szereztek érmeket, amelyek korábban alig-alig vétették észre magukat az olimpiai döntőkben: Ecuador, Katar, Bahama-szigetek, Venezuela, Hongkong, Fidzsi-szigetek, Bermuda, Dominikai Köztársaság, San Marino, Bahrein, Botswana, Burkina Faso és Grenada 10 aranyat, 11 ezüstöt és 12 bronzot vitt haza.
Egyre sűrűbb a mezőny, egyre keservesebb a felkészülés. A 37 éves, az olimpiáig az öttusa világranglistát vezető Marosi Ádám az idei világbajnoki arany mellé Tokióban egy hatodik helyet küzdött össze. Ki merné azt mondani, hogy kevesebb munkája, összpontosítása, akarata van benne, mint a zseniális, immár háromszoros egyéni olimpiai bajnok kardvívó Szilágyi Áronnak?
*