Ha a tavalyi Eb (immáron 24-es döntőjének) utolsó csoportmeccsén a németek ellen kihúzzuk 2-1-gyel, és bejutunk a nyolcaddöntőbe, az ünneplő tömeg valószínűleg napokra leállítja a nagykörút forgalmát, ahogyan néhány órára megtörtént az 2016-ban. De ez ma van, s így van jól, mert nem szabad elfelejteni, hogy voltak idők, amikor még az Eb-részvétel is elképzelhetetlen távolban volt.
És hát az a gyep, az a szép, zöld gyep. Sztorik tucatjai lódulnak meg, s milyen érdekes, hogy a gólok, az atlétikai világcsúcsok, a gyepre építhető, parkettás kosárlabdapálya fölemlegetése mellett előjönnek a Népstadion életét meghatározó speciális történetek. Amikor X vagy Y elvtárs átnyúlt a szakemberek feje fölött, és a szénakupacok között kellett edzést tartani. Vagy amikor a pártközpontból soron kívüli locsolást rendeltek el, és estére megjött az eső.
Az ifjabb Puskás Ferenc egy egészen konkrét egybevetés alapján nevezhető a világ valaha volt legjobb futballistájának, mivel ő az egyetlen, aki tagja volt mindkét világverő együttesnek, az Aranycsapatnak és a Real Madridnak.