Két pontot szerzett és ezzel az F-csoport negyedik, utolsó helyén végzett Magyarország labdarúgó válogatottja a részben hazai rendezésű Európa-bajnokságon. Hogy ez az eredmény mégis több szempontból örömre és bizakodásra okot adó siker, mintsem szomorúságot keltő kudarc, azt alátámasztja mindenekelőtt az ellenfelek névsora: a sorsolás szeszélye folytán az aktuális Európa-bajnok Portugálián, az aktuális világbajnok Franciaországon és az előző világbajnok Németországon kellett volna túljutni, hogy a csapat megismételje a 2016-os eredményt, a nyolcaddöntőt. Dacára annak, hogy ez nem sikerült, a csapat szereplése mégis nemzetközileg is elismerést kiváltó sikert aratott, köszönhetően annak a szenvedélyes, megalkuvást nem ismerő játéknak, amellyel a 2018 szeptembere óta folyamatosan fejlődő magyar csapat mérkőzésről mérkőzésre szintet lépve bizonyította: van még ennél is feljebb.
Az egyre nagyobb szakmai elismerést kiváltó, a csapategységre, és már-már erőn felüli harcosságra építő bátor, önbizalomtól duzzadó játék jelentős részben a magyar válogatott olasz szövetségi kapitányának, Marco Rossi munkájának a gyümölcse. Úgy tűnik, a magyar válogatott ötödik nem magyar nemzetiségű vezetőjének sikerült megtalálnia a kulcsot a 2010-es évek közepén Dárdai Pállal elkezdett, majd Bernd Storck továbbvitte munka folytatásához.
Az Olasz Edzőképző Akadémia tanára kilenc éve lett a magyar labdarúgás szereplője, amikor 2012 augusztusában átvette a Budapest Honvéd csapatát. Ennek meghatározó jelentősége volt, mert már gyerekként is tudta a magyar labdarúgást az Aranycsapat és Puskásék révén imádó nagyapjától, hogy ez a csapat volt az ikonok magyarországi klubja. Egy bronzérem, majd egy magyar bajnoki cím volt a két részletben több mint négyévnyi közös kispesti munka gyümölcse. Volt tehát kellő ismerete, tapasztalata a magyar labdarúgásról, amikor egy balul sikerült kapitánykaland után az MLSZ vezetői felkérték az akkor a Dunaszerdahely szlovák élvonalbeli csapatával éppen bronzérmet nyerő szakembert nemzeti tizenegyünk irányítására. Marco Rossi pedig nem habozott elvállalni a felkérést, s mindennél jobban árnyalja döntésének jelentőségét az 1994-ben elhunyt nagyapjának közösségi oldalára később kitett üzenete: „Szia, Nagypapa! Remélem, jól vagy. Ki tudja, milyen boldog leszel, és büszke az unokádra, aki most a magyar válogatott szövetségi kapitánya… Igen, azé a Magyarországé… Az Aranycsapaté, melyben Puskás, Hidegkuti és a többiek játszottak, és amiről annyit meséltél nekem…”
Sikerei első helyszínén, a Honvédban (A kép forrása)
A válogatott kispadján a 2018 szeptemberében induló Nemzetek Ligájában lejátszott első mérkőzésen, Finnország ellen debütált Marco Rossi, nem túl jól, hiszen 1-0-s vereséget szenvedtünk a házigazdáktól. Azonban az eltelt három évben eddig lejátszott 32 mérkőzésen 15 győzelemmel, 7 döntetlennel, 10 vereséggel, 45 rúgott és 37 kapott góllal abszolút pozitív Rossi kapitány mérlege. Csak a tények kedvéért: a 32 mérkőzésből mindössze négy volt barátságos (1-1-2); a tíz vereségéből pedig nyolcat az első 16 találkozón, 2019. november 19-ig szedte össze nemzeti tizenegyünk; közben kijutott az Európa-bajnokságra, és két év alatt két osztályt – a C divízióból az A-ba – lépett a Nemzetek Ligájában.
A folyamatosan javuló eredmények nem csak itthon tették népszerűvé az olasz mestert, a csapat nagyszerű Eb-szereplése Rossi hazájában, a miénknél kicsit nagyobb (futball)merítéssel bíró Olaszországban is feltűnést keltett, s egy csapásra ismertté tette Rossi nevét, aki történetesen nem Paolo és nem is Valentino; keresték már a Serie A-ból és az arab világból is. A legnagyobb elismerés azonban a személyét illetően kissé talán ellentmondásos megítélésű, ám szakmailag a világ legnagyobbjai között számontartott, klubjaival olasz és spanyol bajnoki címeket, BL-t nyerő edzőtől, az angol és orosz válogatott egykori szövetségi kapitányától, Fabio Capellótól érkezett Marco Rossi számára, amikor a magyar válogatott 2020-ban elért eredményeiért „Az év edzője” díjat vehette át. Capello, akinek Himesházán született édesapja révén magyar vér is csörgedezik ereiben, azt írta honfitársának: „Olaszként büszke vagyok a rendkívüli eredményekre, amiket elértél… Ez az a díj, amit a pályán érdemeltél ki a komolyságoddal, és leginkább azzal, hogy mint edző megértetted a játékosaid képességeit, akiket felkészülten küldtél ki a pályára, mindig tisztelve az ellenfeleidet.”
Elegancia és elszántság (A kép forrása)
Marco Rossinak nincsenek magyar gyökerei, de mentalitásával, őszintén nyitott személyiségével, lelkesedésével, soha ki nem hűlő hitével hamar belopta magát a magyar futballszerető társadalom szívébe, talán nem túlzás, hogy ma csapatával ő a magyar futball szinonimája. Ám az, hogy a magyarok olasz kapitányának nincsenek vér szerinti magyar ősei, még nem jelenti azt, hogy nem érték magyar behatások, történetesen éppen a Nagy Játék a labdarúgás révén, a fentebb már említett nagyapai Aranycsapat-impulzuson túl is.
A magyar válogatott edzésén (A kép forrása)
Volt ugyanis egy, a ma élő honi szurkolók számára már csak hírből ismert korszaka a labdarúgásnak, amikor nem mi importáltuk a futballtudást, illetve a játék magas szinten való űzéséhez szükséges mentális és fizikai muníciót, hanem éppen ellenkezőleg, mi voltunk ennek a legnagyobb szállítói: szerte a világban tanítottuk a Nagy Játékot, annak is az Osztrák–Magyar Monarchiában a csehekkel közösen kialakított, Duna menti iskolájának skót motívumokkal díszített magyar stílusát. Méghozzá olyan eredménnyel, aminek következtében olykor még a tanítványok is a mestereik fölé nőttek. Ennek kiváló példája az olasz labdarúgás, amely a magyar edzők több mint két évtizedes munkáját az 1938-as világbajnoki döntőben köszönte meg 4-2-es legyőzésünkkel, amivel egyébként az olaszok megvédték az 1934-ben elhódított címet…
A két ország futballkapcsolata több mint száztíz éve kezdődött, amikor is a magyar válogatott 26. mérkőzésén látta vendégül a hivatalosan első alkalommal pályára lépő olasz nemzeti csapatot, a későbbi Squadra Azzurát. Az 1910. május 26-án, a Millenárison, 11 000 néző előtt lejátszott találkozón a labdarúgás elsajátításában néhány évvel előrébb tartó magyar csapat 6-1-re győzte le az olaszokat, teljesítményével még a legyőzötteket is elismerésre késztetve: „Rendkívül meglepett az Önök csapatának tudása, csak most van fogalmam a magasabb footballról; az egész magyar csapat játéka elsőrangú volt úgy a technikai, mint szellemi tekintetben. A csatárok és a többi játékosok gyorsak. Uram! Az első félidőben olyan dolgot láttam, amit képzeletben sem hittem valónak: a kapu előtt, oldalról egyik magyar játékos, képzelje csak 20-30 méternyi távolságról lőtt a kapura és a labda a gólfa mellett sivítva a kapu oldalában állott meg. Ilyen szép gólt életemben nem láttam” – nyilatkozta a mérkőzés után az egyik olasz vezető a Sport-Világ című lapnak, de mindjárt egy jövőre vonatkozó intelmet is megfogalmazott a magyar labdarúgók, szakemberek számára: „Uram, egyben figyelmeztetem önöket arra, hogy ha jövő év folyamán Milánóba a revans mérkőzésre lejönnek, nem lesz ilyen eredmény. Igyekezniük kell, ha legjobb esetben 1-2 góllal győzni akarnak, mert már most van 4-5 olyan játékosunk otthon, akik legalább is megütik az Önök legjobbjai mértékét. Jó lesz uram erről tudomást venni.”
Az olasz sportvezetőnek igaza lett, az 1911. január 6-ai, 4 500 néző előtt lejátszott milánói visszavágón valóban csak 1-0-ra vertük a harmadik hivatalos mérkőzésén először azúrkékben pályára lépő olaszokat, s ez a tendencia még kitartott egy darabig: a két válogatott első hat mérkőzésén Olaszország csak két döntetlent tudott kicsikarni. Mígnem 1928. március 25-én fordult a kocka, s kezdődött egy több mint húsz éven át tartó olasz dominancia, amikor is a lejátszott 15 mérkőzésből csak négy döntetlenre futotta a magyar válogatott erejéből. Pedig ebben az időszakban dolgozott a legtöbb magyar edző az olasz élvonal – az 1929/30-as szezontól Serie A – csapatainál, amiből logikusan következne, hogy mi tartottunk előrébb a labdarúgásban, de ez éppen fordítva igaz. Amikor például az olaszok az első világbajnoki címüket szerezték 1934-ben, hazai környezetben, az azt megelőző, 1933/34-es szezonban a 18 Serie A-s csapatból 12-nek a kispadján ült magyar edző; amikor pedig 1938-ban Franciaországban megvédték címüket, a döntőben éppen Magyarországot legyőzve, abban a csapatban már minden pályára lépő játékosnak volt magyar edzője játékos-pályafutása során. A nagy számok törvénye alapján tehát nem zárható ki, hogy a futballista Marco Rossinak is lehetett olyan edzője, akinek volt magyar mestere…
A magyar játékosok és edzők Olaszországba áramlásának folyamata az Európát alapjaiban megrengető, a térképeket alaposan átrajzoló Nagy Háború után kezdődött, amikor az ezer sebből vérző Közép-Európában a futball keretei is átalakultak. Az addig zömmel amatőr státuszban művelt játékra magasabb szinten csak nagyon keveseknek volt lehetőségük, a megélhetést biztosító stabil munkahelyek hiánya miatt, a profizmus viszont abban az időben még tilos volt, ami számos kiváló magyar játékost terelt a Habsburg Birodalom egykori, lehetőségekkel jobban kecsegtető országai mellett Olaszország felé.
Itáliában az MTK és a Budapesti AK egykori 25-szörös válogatott középfedezete, a hőskorszak legképzettebb játékosainak egyike, Károly Jenő nyitotta a sort, aki aktív pályafutása 1919-es befejezését követően szerződött oda. Károly pályára lépett az olaszok elleni első két válogatott mérkőzésen, a Millenárison gólt is lőtt nekik. De nem emiatt lett a magyar labdarúgás első számú nagykövete a napfényes Itáliában, hanem mert nagyszerű munkát végzett mind 1920 és 1923 között a Savona 1907, még inkább 1923 és 1926 között a bajnoki címig vezetett Juventusnál. Olyannyira, hogy a pályán, játékosként kiérdemelt Tanár úr titulust edzőként is megkapta az olasz futball naggyá tételéért. És ez nem a múltat megszépítő városi legenda, az Öreg Hölgy 1905-ös, hőskorban szerzett bajnoki címe után az 1925/26-os volt a második Scudettója a 20. század legeredményesebb olasz csapatának. Károly Jenő felépítette és győzelemre vezette azt a Juventust, de a bajnoki címet megünnepelni már nem tudta, mert 1926. július 28-án, a bajnoki elődöntő harmadik mérkőzése előtt három nappal szívroham következtében életét vesztette. A tragédia után Károly magyar játékosa, Viola József vette át a csapatot, és játékos-edzőként megnyerte velük a bajnokságot. Károly Jenőt Olaszországban temették el.
Az 1920-as évek elején több mint nyolcvan magyar játékos szerepelt az olasz élvonalban. Mivel a légiósok zöme a magyar válogatottban is megfordult, klubjukban mindegyik meghatározó játékos, a csapat főerőssége volt, akikkel el lehetett adni a csapatokat. Köztük például Hirzer (Híres) Ferenc, aki 1922 és 1931 között 33 alkalommal lépett pályára meggypiros mezben, s az 1925/26-os bajnokságban Károly játékosaként a Juventusban a bajnokság gólkirálya lett, 26 meccsen lőtt 35 góljával; az 1,3-es gólátlagot azóta sem szárnyalta túl senki.
Híres Ferenc portréja
Hirzer Ferencet az a Ging József ajánlotta Károly Jenőnek, akit a magyar profizmus megteremtéséért vállalt szerepe miatt itthon komoly támadás ért. Hogy a továbbiakat elkerülje, s persze meg tudjon élni, inkább Olaszországba ment, ahol az Udinese Calcio egy minden oldalról támadhatatlan amatőr szerződéssel igazolta le játékos-edzőnek. A kontraktus része volt, hogy Ging „főállásban” egy villamossági vállalat műszaki vezetője lesz. Ezenkívül pedig számos magyar játékos, főleg egykori csapattársai menedzselésével is foglakozott, a már említett Hirzer Ferenc mellett az ugyancsak a Juventus sztárjává, majd edzőjévé lett Viola Józsefnek, vagy a Bolognában ünnepelt Urik Józsefnek, és a Milanban is a nagyok közé emelkedett Hajós Árpádnak. Udinei éveit követően 1951-es visszavonulásáig nem kevesebb mint tíz csapatnál edzősködött az olasz első, második és harmadik vonalban.
A tanítóként, de legfőképpen a látványos, szép futball felelőseként fogadott magyar játékosok beáramlásának az olasz fasizmus hatalomra jutása vetett véget. A Carta di Viareggio néven ismertté vált fasiszta rendelet – többéves átmenetet engedve – teljes mértékben átformálta az olasz labdarúgást a bajnoki rendszertől kezdődően a játék olaszosításáig bezárólag. A rendelettel a külföldi játékosok szerepeltetését előbb két évre korlátozták; csapatonként két játékosban maximalizálva az alkalmazható külföldi játékosok számát, akik közül egy mérkőzésen csak egy léphetett pályára; majd 1928-tól teljes mértékben megtiltották az idegenlégiósok szerepeltetését. Ez leginkább a magyarokat érintette, az Olaszországban foglalkoztatott külföldiek kétharmada ugyanis honfitársunk volt. Akkor voltak, akik hazatértek, például a későbbi edzőpápa, Bukovi Márton, volt, aki viszont állampolgárságot váltott, mint például a játékosként a Juventusban, edzőként a Milanban naggyá növő Viola József.
A játékosokkal ellentétben a külföldi edzők foglalkoztatását viszont nem korlátozták, így a magyar játékosok 1920 és 1926 közötti dominanciáját a magyar edzőké követte, akik zömmel játékos pályafutásuk folytatásaként edzősködtek Olaszországban. A két világháború között több mint hetven magyar edző dolgozott az olasz labdarúgásban, s a már említett 1933/34-es szezonban a tizenkét magyar edző közül nyolc olaszországi játékos-pályafutásának folytatásaként. Ennél több magyar edző egy idényben sem dolgozott a Serie A-ban, de 1930 és 1933, valamint 1937 és 1939 között az első osztályú csapatok legalább felének volt magyar edzője. A Serie B-ben még ennél is mellbevágóbbak voltak az arányok: az 1931/32-es bajnokságban a 18 csapatból 15-nek a kispadján ült magyar edző.
A ’20-as és a ’30-as években több mint tizenöt éven keresztül csak magyar edzője volt az Udinesének és a Pistoiesének, kisebb megszakításokkal tíz éven át magyar vezette az Internazionalét/Ambrosiana-Intert, és hosszú időn át a Pisát, a Triestinát, a Bolognát, a Modenát és a Bresciát. Az említett Károly Jenőn kívül olasz bajnokságot nyert Viola József (Juventus), Weisz Árpád (Ambrosiana-Inter és Bologna) és Schaffer Alfréd (Roma).
A Serie A nevezetes 1933/34-es „magyar szezonjának” névsorát Czeizler Lajos a végül 18. helyen végző és az élvonaltól elbúcsúzó Casale edzője vezeti. A Hevesben született, Lisszabonban elhunyt szakember azon kevés futballtrénerek egyike, aki soha nem volt futballista; ennek ellenére tizenegy, csapataival elhódított címével – svéd, olasz, portugál bajnoki címek, kupák – az egyik legeredményesebb magyar edző. És ő volt az egyetlen, akinek magyar létére megadatott, hogy szövetségi kapitányként irányíthatta a Squadra Azzurát, többek között a számunkra ismét ezüstérmet hozó 1954-es világbajnokságon, ahol olasz sporttársaink a csoportban fejezték be a tornát, a 10. helyen zárva.
Nagy József a 17. helyen végzett, s ugyancsak búcsúzó Genoa 1893 edzője is világbajnokságon irányíthatott válogatottat szövetségi kapitányként: a közvetlenül a bajnokság után kezdődött olaszországi világbajnokságon a svéd válogatottal a nyolcadik helyen végzett. Négy évvel később viszont elődöntőt játszhatott, és éppen velünk szemben maradt alul. Legnagyobb sikere a Bolognával 1932-ben nyert Közép-európai Kupa volt.
Vanicsek János a 16. Padova edzője volt, s az ötvenes évekig irányított kisebb olasz csapatokat, legnagyobb sikere két Serie C-s bajnoki cím.
Feldmann Gyulának ez volt az utolsó idénye a 15. helyezett Palermónál, amit két évvel korábban vitt fel a Serie A-ba, azt megelőzően, 1931-ben pedig a Fiorentinával jutott fel az élvonalba.
Payer Jenő a 13. Torino trénere megszakításokkal tizenhat éven keresztül dolgozott Olaszországban, az Udinesét 1928-ban az első osztályba juttatta.
Hlavay György a 12. Brescia edzője összesen négy évet dolgozott Olaszországban.
Tóth Potya István a 11. Triestinát edzette az 1933/34-es szezonban. Firenzébe játékosedzőként ment ki, a triesti csapat mellett volt az Ambrosiana-Inter edzője is.
Viola József az akkor 9. AC Milant vezette, 1922-től élt Olaszországban, 1933-ig, játékos pályafutása végéig volt a CS Firenze, a Juventus, az Ambrosiana-Inter, az Atalanta játékos-edzője, majd edzőként, irányította többek között a Bolognát, a Genovát, a Laziót és a Vicenzát, összesen tizenegy olasz csapatot. 53 évesen, 1949-ben halt meg Bolognában.
Lelovich Gyula a 8. Livorno edzője volt, s az 1960/61-es bajnokságban még a Vis Pesaro csapatának a kispadján ült.
Ging József a 6. helyezett Fiorentinát irányította, ezt megelőzően a Viareggióval megnyerte a másodosztályú bajnokságot.
Ging József portréja
Kovács Lajos a 4. Bologna edzője. Az 1955-ben még a Foggia edzőjeként dolgozó kétszeres válogatott az 1933/34-es „magyar idényben” érte el legnagyobb sikerét: a bajnoki 4. hely mellett a Bolognával megnyerte a Közép-európai Kupát.
A „tizenkettek” utolsó tagja Weisz Árpád, a 2. helyen végzett Ambrosiana-Inter mestere volt a legsikeresebb Olaszországban dolgozó magyar edző. Az Ambrosiana-Interrel egyszer, a Bolognával háromszor nyerte meg a bajnoki címet, a Scudettót. A zsidó Weisznek az olasz fasizmus miatt mennie kellett, s Hollandiában vélte megtalálni menedékét, ahol a Dordrecht csapatát vezette, de jött a német megszállás, őt pedig családjával 1942-ben deportálták, feleségével és két kisgyermekével Auschwitzban halt meg. 2013. január 15-én a Bologna–Inter kupameccsen a növekvő rasszizmus elleni tiltakozásul a két csapat játékosai Weisz feliratú mezekben léptek pályára.
A második világháborút követően az itthon berendezkedő hatalom edzők és játékosok előtt is elzárta a legális külföldi munkavállalás lehetőségét, eltorlaszolta az Olaszországba vezető utakat, így a magyar folytonosságot a kint maradt, olasszá vált edzők jelentették. Egy-egy kivételt tett a sporthivatal, de demonstrációs céllal, s ha az edző nem vitte magával valamennyi családtagját. Ahogyan az utolsó mohikánok egyike, az Aranycsapat hátravont középcsatára, Hidegkuti Nándor, aki a Fiorentinával 1961-ben Olasz Kupát és KEK-et nyert, hogy azután a hatalom túszul ejtett fiával zsarolva hazarendelje…
Ha mindezek ismeretében netán azon kapnák magukat, hogy az éppen az Európa-bajnoki cím felé masírozó olasz, illetve a legközelebb a vb-selejtezőkön pályára lépő magyar válogatottak játékát elnézve – a trikolórok színein túl – hasonlóságokat fedeznek fel, arra ráfoghatják ugyan, hogy a véletlen műve, csak nem érdemes. A visszatanulás elkezdődött. Legalábbis remélem.
*
A kiemelt kép forrása: FourFourTwo
