Az 1962-es vb előtt az NDK-val és Hollandiával került egy selejtezőcsoportba a magyar válogatott. Már a hollandok budapesti csoportzáró fellépése előtt, az első három meccset megnyerve kvalifikálta magát a nemzeti tizenegy. Közben Baróti Lajos aprólékos műgonddal összerakta a csapatát. Grosics maradt a régiek közül, előtte a Mátrai, Mészöly, Sárosi védelem állt össze, amiben első ránézésre a két rutinosabb bekk között a belső védőt játszó, mindössze 21 éves Mészöly jelenthetett kockázatot. De aki látta a Vasas meccseit, meggyőződhetett arról, hogy karakán fiatalember irányítja az angyalföldiek védelmét, aki vagány, kemény, és szenzációsan fejel. A középpályán Solymosi és Sipos teremtett helyes arányokat támadásban és védekezésben. Elöl zseniális támadók között válogathatott a mester: Sándor, Farkas, Göröcs, Albert, Tichy, Fenyvesi és Rákosi mellett a vb-keretben ott volt még két kitűnő csatár: Kuharszki és Monostori. Igaz, Göröcs nem szeretett jobbszélsőt, Rákosi pedig baloldali középpályást játszani, de ezt a támadó szekciót még a brazilok is elfogadták volna.
Az első csoportmeccsen Rancaguában az angol válogatott várt a mieinkre. A játékvezető az a Leo Horn volt, aki az Évszázad mérkőzését vezette Londonban. Az angol kezdőcsapatban öt későbbi, 1966-os világbajnok lépett pályára. Nagy csatában nyertünk 2:1-re Tichy és Albert szépségdíjas góljaival. Három nap múlva csaptunk össze Bulgáriával. Ez volt a két válogatott tizedik mérkőzése, a mérleg: 6-2-1, a gólarány: 33:7. Egészen biztató, de ez a világbajnokság. Már az első negyedórában 4:0-ra vezettünk, a vége Albert (3), Tichy (2) és Solymosi találataival 6:1. A játék megnyugtatóan jó. Argentína ellen a csoportelsőség volt a tét, amit gól nélküli döntetlennel és hősies játékkal szereztünk meg.
Az 1962-es magyar csapat
A legjobb nyolc között Csehszlovákia volt az ellenfél. A sípot az a Nyikolaj Latisev fújta, akit még 1952-ben egy Moszkva–Budapest meccsen Puskás melegebb éghajlatra küldött, és ezt az orosz játékvezető nem felejtette el. Ott volt például az ’58-as vb-n a Wales elleni, megismételt meccsünk, ahol minden apróságot a briteknek fújt, és nem adta meg Tichy szabályos gólját. Persze a korabeli sajtó nem bírálhatta a szovjet sportembert. Chilében a kezdés után negyed órával a mintegy másfél méteres lesen álló Adolf Scherer (a partjelző beintette a lest!) kapura lőtt, Grosics Gyula a füttyszót várta, majd késve vetődött, a labda pedig a hálóban kötött ki. Tizennégy perccel később Tichy Lajos lövése Schroiff kapuson túljutva a felső kapufáról jóval a gólvonalon túl ért földet. A partjelző azonnal középre mutatott, Latisev pedig intett, hogy mehet tovább a játék. Tichy lőtt egy másik kapufát is, egyebekben Schroiff kivédte a szemünket. A vereség a magyar válogatott búcsúját jelentette.
Latisev a halála előtt nagy vihart kavart egy interjújával, amelyben elmondta: honfitársa, Tofik Bahramov a színfalak mögött két bögre kaviárral érte el a bíróküldő bizottság malajziai tagjánál, hogy partjelzőnek nevezzék az 1966-os Anglia–Németország vb-fináléra. A máig vitatott mérkőzésen pedig Bahramov volt az, akinek ítéletére hagyatkozva a svájci Gottfried Dienst játékvezető a 100. percben megadta az angol Geoff Hurst felső lécről levágódó lövését.
Bent volt? A vonalra pattant? Ki tudja! Mindenesetre itt a németek húzták a rövidebbet. 1954-ben meg ők voltak a kedvezményezettek, amikor 2:3-nál Griffiths partjező intésére Ling visszavonta Puskás egyenlítő találatát. Ha Bahramov nem lenget, a futball tanítómestereinek ma sincs világbajnoki címük. Ha Griffiths zászlaja lent marad, lehet, megnyerjük a berni döntőt. Mindenesetre mi magyarok mindig a rövidebbet húztuk.
