Oldal kiválasztása

Van abban némi visszafogott báj, hogy a közkeletű Nagy-Magyarország térképek alsó kerete Horvátországot kissé megcsonkítja. Egy ideje nézegetem és méregetem ezeket az irodai dísztárgyakat, de felfogni nem tudom, hogy mitől integrált része a Magyar Királyságnak Fiume, és mitől nem Dubrovnik. Legyen szó földrajzi, közigazgatási vagy szőlészeti térképről, a Monarchia utolsó évtizedeit megidéző helyzetképek elhanyagolják a Bosznia alá becsusszanó horvát tengersávot, benne Dubrovnikot.

Pontosabb volna, ha itt Dubrovnik helyett Raguza szerepelne, s ha ebben a középkort megőrizni képes dalmát városban nem csupán úti célt, hanem a magyar kultúrtörténet fejezeteit is látnánk. Raguzában őrizték Szent István és Szent László királyaink ereklyéit. A város 1358 és 1526 között állt a Magyar Korona oltalma alatt, innen került vissza Magyarországra 1771-ben a Szent Jobb, itt szolgált katonaként Hermann Ottó, Jókai Három márványfej című regénye a középkori Raguzába kalauzolja el az olvasót, s a 20. században több fontos mű született a városban.

Az 1930-as években járt Raguzában Szabó Lőrinc és Kosztolányi, hónapokig itt élt és dolgozott regényén Déry Tibor. Márai Sándornak 1934-ben jelent meg A sziget című kisregénye, amely a városban és a közeli Lacroma szigetén játszódik. Itt csodálkozott rá az egykori Monarchia integráló erejére Fejtő Ferenc, amiről Érzelmes utazás című könyvében olvashatunk.

Lacroma (Lokrum) szigete Raguza (Dubrovnik) felől (A kép forrása)

Déry Tibor nagyregényének, A befejezetlen mondatnak a hőse abban a hotelben száll meg, ahol Márai regénye játszódik, s ahol Kosztolányi 1935-ben valóságosan lakott. Szabó Lőrinc fülében itt rögződik a hullámveréseken túli ütemekben az a „tücsökzene”, ami egy egész köteten keresztül köti össze az elveszített gyerekkort, Miskolcot és az elveszített szerelmet. Szabó Lőrinc mindig ott érezte magát rosszul, ahol éppen volt – így igazi urbánus költőként mutatkozott –, ugyanakkor Raguza, s benne a tücskök, a tenger, a megénekelt leánder, a napsütötte ódon falak valamiféle otthonosságot biztosítottak számára.

Az Argentína Hotel látványa, mely fontos magyar regényeknek szolgált ihlető helyszínül (A kép forrása)

Persze nem lenne ő Szabó Lőrinc, ha nem a „létezés sértettjeként” élné át, hogy Raguza valójában a béke szigete. „Partodon már évezredek / múltak el ép ily csendesen; / múljék el ez az egy nap is, / ez az egy ember, aki csak / vendégnek jött most messziről / és nézi hullámaidat.”

Dubrovnik óvárosát, magát a félszigetet magas várfal övezi. „Nyakas kis köztársaság volt ez századokon keresztül, hiába tizedelte döghalál, földrengés, tűzvész, politika, folyton újjáéledt poraiból” – írta róla Kosztolányi. Az itt élő kereskedők és hajóépítők a biztonságuk érdekében olyan erődítményt emeltek lakóházaik, szellős tereik, templomaik és kolostoraik köré, amely a legutóbbi délszláv konfliktus idején is védelmet tudott nyújtani a támadók behatolásától.

A dubrovniki várfal (A kép forrása)

De az aknatűztől már nem. Az ellenséges haderő a szomszédos hegy oldalából szétlőtte a város szinte összes épületének tetőszerkezetét. A középkori, egységes városkép a gyors és bőkezű felújításnak köszönhetően hamar újraegységesült, de a jól megválasztott, természetes építőanyagok ellenére sajnos van némi „amerikanizált utóíze” ennek az esztelen háborúnak. Szerencsére ez az érzés semmivé foszlik, amikor nem a várfal magasából vagy a városba vezető hegyi útról nézzük a tetőket, hanem az évezredes, mediterrán köveket járva éljük át azt, hogy miféle gazdagságot biztosíthat békés időkben a tenger.

A régi katedrális, az arborétum, a római kort idéző (egyébként késő-középkori) főutca, a városfalhoz húzódó kikötő, a Rektori Palota – mind olyan látványosság, amiért érdemes hosszú órákon át csatangolni Dubrovnikban.

A Rektori Palota Dubrovnikban (A kép forrása)

„Reggel óta ülök a parton / és nézem a hullámokat.” Így kezdi egyik legfontosabb versét Szabó Lőrinc. A Beszélgetés a tengerrel című opus arra szólít fel, hogy mi is üljünk ki a partra, de előbb térjünk be a középkori rendházakba, a várostörténeti múzeumba, mindenképp kóstoljuk meg a dalmát tenger kincseiből készült fogásokat a sok tucat kiváló étterem valamelyikének teraszán, és bátran válasszunk mellé horvát bort (Dingač vagy Vranac – biztos pontok az életünkben), majd hajózzunk ki a tengerre, hogy onnan lentről is megérthessük ennek a kis-nagy városnak az üzenetét: szabadság, büszkeség, akarat.

Közös történelem.

*

A kiemelt kép forrása: Wikimapia

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Ópusztaszer hazavár
Mi, svábok
Mi, svábok