Oldal kiválasztása

Az első péknő, akivel találkoztam. És akire német mesterei is csodálkozva néztek, amikor hazai iskolái egy részét elvégezvén eléjük állt, hogy tanulni akar. „Sokan meglepődtek, hogy nő létemre ilyen kemény fizikai munkával járó szakmát választottam” – árulja el cége honlapján is hirdetett hitvallásában Ludwig Klára, s valóban szokványosnak egyáltalán nem nevezhető, ha valaki nő létére pék. Írhatnánk persze, hogy női pék, ahogyan ez megszokott a különböző női sportágakban, de míg ott a női előtag másféle minőséget, időket, súlyokat teljesítményeket, másféle játékot jelent, a péknő nem süthet másféle kenyeret, mint férfi pályatársai. Legfeljebb jobbat, hiszen ez egy ősidők óta rájuk mért szakma.

Így tehát számomra a solymári születésű, Pilisszentivánon vállalkozó Ludwig Klára egyesíti a családi tűzhelyt életben tartó, a kenyeret mint szakrális ősi ételt sütő háziasszony rituális tevékenységét, és a pék(ség) ipari termelését. Mindenki örömére, hiszen a solymári sváb nagymama konyhájából gyerekként kiűzhetetlen Klárika felnőve kizárólag minőségi pékárut sütve építette fel üzlethálózatát, amit JÓkenyérnek nevezett el. Részben azért, hogy könnyen megjegyezhető legyen, meg azért is, hogy nevében benne legyen hitvallása is: „Ahhoz, hogy valaki testileg és lelkileg is boldog lehessen, elengedhetetlen az egészséges táplálkozás, ennek egyik alappillére pedig a kenyér. Mindaz, ami a kenyérhez kell, a természet ajándéka: gabonák, víz, só, élesztő, és a pék, aki a szaktudását adja. Fontos, hogy a magas minőség mellett mindenki számára elérhetőek legyenek a termékek, hogy minél többen fogyasszanak teljes értékű kenyeret nap mint nap.”

Hogy miért éppen a német kenyérkultúra ejtette rabul? Ehhez nyilván csak „véletlen” köze lehet a származásának: echte sváb családba született, apai ágon solymári, anyai ágon solymári és pilisvörösvári sváb nagyszülőkkel, akiknek a felmenői is kizárólag németek voltak. Egészen az 1720-as évekig, amikor is a Taller, Schäffer és Milbich családok betelepültek Solymárra. Klára a Milbich ág leszármazottja, lánykori nevén Mentesi, mivel nagyszülei még az 1941-es népszámlálást megelőzően magyarosították nevüket. Hozzá kell tenni, nem saját ötlettől vezérelve, hanem a rokonság John vezetéknevű ágához tartozó bíró dédapa sugallatára, aki jogot végzett, történelemben, politikában tájékozott ember lévén kisakkozta a svábság háború végeztével várható sorsát. Sajnos azonban nem mindenki hallgatott rá, így a rokonságban is súlyos veszteségeket okozott a kitelepítés, amelynek során Solymár négyezer sváb lakosának mintegy felét űzték el házából, földjéről.

Cséplés Mentesiék portáján az ötvenes években

„Nem voltak könnyű évek, de ahogy édesapámtól tudom, lehettek volna rosszabbak is. Miután a kitelepítés lezárult, már nem vegzálták az embereket, minket, Mentesiként, egyébként is békén hagytak. Picit visszahúzódóbbak lettek, de németségüket nem adták fel az emberek, Solymáron legalábbis családon belül adták tovább a hagyományokat, a nyelvet. Hozzám például egész pici korom óta csak németül beszéltek a nagyszüleim, én tehát közvetlenül tőlük kaptam a sváb útravalómat. Velük mentem templomba is, és mivel ezt tudták rólam az iskolában, emiatt sosem lettem kiváló úttörő, de ezt nem nagyon bántam. A rendszerváltozás óta pedig Solymáron igen aktív, erős hagyományőrző tevékenység zajlik a megmaradt németség részéről” – foglalja össze a család svábságát Klára asszony.

Felmenői zömmel a mezőgazdaságból éltek, gazdálkodtak, gabonát, zöldséget, gyümölcsöt termesztettek, de voltak iparosok, kocsmárosok és szíjgyártók is, hogy ő mégis a pék szakmát választotta, abban az apai nagyamamával a konyhában töltött órák százainak volt meghatározó szerepe: „Minden szabadidőmet nagymamámmal töltöttem, ő várt otthon a tanítás után, együtt jártunk piacra a kertben termett zöldségeket és gyümölcsöket árulni, és együtt sütöttük meg a család kenyerét is. Gyerekként sem jelentett gondot a hajnali ébredés; boldogan keltem kora reggel, hogy nagymamámmal együtt keverjük be a krumplis kenyér tésztáját, melyet az iskolából hazaérve este együtt sütöttünk ki. A kenyér illata örökké rabul ejtett, s már akkor arra gondoltam, hogy ha nekem is lesz családom, majd én is mindig sütök nekik kenyeret. A pék szakmát végül is édesapám javaslatára választottam, és olyan szakközépiskolát kerestem, ahol hódolhattam sütési szenvedélyemnek” – mondta el a pályaorientációról.

A Pesti Barnabás Szakközépiskolában, minden pékek középiskolájában érettségizett az első szabad választások évében, s még meg sem száradt oklevelén a bélyegző tintája, ment Németországba – bébiszitternek. A terv az volt, hogy egy évig gyerekekre vigyáz, azután hazajön, és a Vendéglátóipari Főiskolán folytatja a tanulást. De a tervek, mint tudjuk, elég gyakran csak azért születnek, hogy legyen mitől eltérni. Mivel Klárának nagyon tetszett az óhazában, így előbb hosszabbított a kint tartózkodáson, majd végleg letett a továbbtanulásról, aztán a bébiszitterkedésről is, és elment egy pékségbe dolgozni. Szerencsére, és a mi szerencsénkre. Ez a munkatapasztalat győzte meg arról, hogy neki a tésztával és a kemencével, a kovásszal meg a magvakkal van dolga, hiszen gyerekekként is azt akarta: finom, egészséges kenyeret adni a családjának, az embereknek.

Két és fél évet töltött a német pékségben, ahol a kenyérkultúra felfedezése mellett, életkori sajátosságából kifolyólag megismerkedett későbbi férjével és üzlettársával, Christian Ludwiggal, aki találkozásuk előtt ugyan még soha nem volt Magyarországon, de amikor Klára közölte, hogy lejáró munkavállalási engedélye és egyre türelmetlenebb szülei (négy éve volt már a messzi idegenben) miatt haza akar jönni, Christian habozás nélkül közölte, hogy jön vele. De csak később tudott utána jönni, így Klára egyedül ásta ki a család solymári telkén első száz négyzetméteres pékségük alapját. Cserébe viszont Christian utána hozta a Németországban megszűnt munkahelyétől fillérekért megszerzett berendezéseket.

„Kilencvenöt november 7-én sültek ki az első rozscipóink, ami amellett, hogy örömteli esemény volt, gondokat is jelentett: kinek fogjuk eladni? Nem nagyon ismertük sem a magyar fogyasztási szokásokat, sem az akkor szárba szökkenő kapitalizmusunk piaci viszonyait. Így történhetett meg, hogy éppen huszonöt éve fehér pékruhában, köténykében, összefogott hajjal, szóval mint egy igazi pék, bekopogtam Baldauf Lászlóhoz azzal, hogy én egy pék vagyok, ilyen rozskenyereket gyártok, ne mondjon semmit, kóstolja meg! Mondta, hogy megkóstolja, és meg is tette, másnap felhívott, hogy nagyon finom volt, neki egyébként is kedvence a rozskenyér. Baldauf úr már visszavonult, de mi azóta is szállítunk a CBA-nak. Tehát szerencsénk is volt a kezdéskor” – tekint vissza a JÓkenyér indulására a cégtulajdonos.

A JÓkenyér mesterpékei – Trembeczky Imre, Ludwig Klára és Bányász Attila. Folyamatos a fejlesztés

A szerencséért azonban meg is kell dolgozni, és ők amellett, hogy sokat dolgoztak, jókor, jó területre léptek be a termékükkel, ami itthon még újdonság volt. Igaz, emiatt hordozott némi kockázatot is, hiszen nálunk a rozs nem volt megszokott kenyérgabona, így a fehérkenyérhez szokott átlagfogyasztókkal nehezen sikerült elfogadtatni.  Az újonnan épülő szállodáknak azonban nagyon is szükségük volt rá, így amikor Klára nekik is bemutatta termékeiket, azonnal lecsaptak rá, és onnantól már őket keresték meg. Úgy teremtettek biztos piacot, hogy egy fillért nem fizettek marketingre. Azóta persze jelentősen megváltozott a piac, a fogyasztási szokások, amiben óriási szerepe volt a médiának, ahol manapság a konyhaforradalom és táplálkozásreform, az egészséges életmód folyik a csapból is, és a JÓkenyér számára ez is nagy segítség.

„Ha voltak is nehéz időszakok, mert azért voltak, engem a családból hozott hitem mindig túllendített ezeken. Ha valaki hisz magában, és abban, hogy az, amit csinál, jó, akkor bármennyi is a nehézség, meg tudja csinálni. Mivel engem a Jóisten is péknek teremtett, a vállalkozásunk kezdeteitől azt éreztem, hogy az utamon vagyok, és ez be is igazolódott, amikor elkezdtek elfogadni. Én ezt a hitet tekintem a legfőbb értéknek, amivel sikerült létrehozni ezt a vállalkozást, és ezt a hitemet én otthonról hoztam. A mindig összetartó, egymást mindig segítő sváb családomból, és ennek felismerésére, elfogadására biztatom és erre neveltem a gyerekeimet is.”

Ez a hit, az otthonról hozott tartás, meg persze a család és a kollégák segítették túl élete nagy traumáján, amikor öt éve elhunyt a férje, akivel felépítették pékségüket. Ketten, száz négyzetméteren kezdték Solymáron, 2009 óta kétezer négyzetméteren 170-en sütnek a szomszédos Pilisszentivánon (Solymáron már nem volt hely egy ekkora üzemnek). Ludwig Klárából időközben mesterpék lett, a JÓkenyérből márkanév, tucatnál több saját és több mint négyszáz partnerüzletben vannak jelen termékeik, amelyeket megállás nélkül fejlesztenek. De már nem csak a pékségben, hanem a régi solymári sütödében is, ahol a pilisszentiváni üzemükhöz hasonló elvek mentén cukrászműhelyt rendeztek be, és 2020-ban elindultak a Magyarország Cukormentes Tortája megméretésen, leginkább Dienes Andrea mestercukrász unszolására. Ha már elindultak, meg is nyerték, s könyvünk nyomdába rendezése idején éppen a Szentivánéji álom „rendszerszintű” gyártásának beindításán dolgozott a Jókenyérrel a cukrász szakmát is meghódító mesterpéknő. Aki ehhez hasonlóan cége minden új termékének kimunkálását, útnak indítását személyesen felügyeli.

Mert bár ideje nincs rá, de ez az élete…

<a href="https://nqv.hu/szerzo/munkacsiimre/" target="_self">Munkácsi Imre</a>

Munkácsi Imre

újságíró, szerkesztő, az NQV főszerkesztő-helyettese

Legfrisebb bejegyzések

Nemzeti Értékek Könyvkiadó
Nemzeti Értékek Könyvkiadó
A nagy borkönyv