Kedves Zoltán, ugyan mi személyesen még nem találkoztunk, ellenben rengeteg kiváló cikkeddel találkoztam az NQV-magazin szerkesztése során. Kérlek, mesélj egy kicsit magadról, mely város/városok nevezhetőek a te szellemi bázisodnak, és melyek azok a kulturális témák, amelyeket különösképp preferálsz?
Budapesten születtem, és 23 éves koromig ott éltem, az ELTE Szociológia Intézetén végeztem szociológia szakon. A diplomamunkám vallásszociológia témakörben született, de ilyen kutatási témákban teljesen reménytelen volt akkoriban elhelyezkednem. Érdekeltek még a nemzetiségek, kisebbségek – nem egy konkrét népcsoportra gondolok, hanem úgy általánosságban vonzott mindig ez a téma. Ebbe beletartoznak a határon túlra került magyarok, vagy a hazai nemzetiségek egyaránt. Édesanyám könyvtáros-népművelőként világéletében könyvek között dolgozott, évtizedekig olvasószerkesztője volt a Népművelési Intézetnek. Mikor az egyetem utolsó éveit jártam, édesanyám bekapcsolódott egy nagyszabású könyves vállalkozásba, a CEBA Kiadó által indított megyei kézikönyvsorozatba. Ez a hatalmas, közel harminc gigantikus méretű kötetből álló sorozat – vagy legalábbis egy-egy darabja – ma is sok hivatal, intézmény polcán ott hever. Ebbe a munkába kapcsolódtam be édesanyám mellé, és minő véletlen, éppen az egyházak és a nemzetiségek témaköre lett a feladatom a Budapest Kézikönyv anyaggyűjtésében. Ezt követően a kiadó rám bízta a Millenniumi Kézikönyvtár sorozatában tervezett egyik kötet összeállítását, amely a külhoni magyarságot mutatta be, az elképzelésünk szerint minél átfogóbban, tanulmányokkal és adattárakkal. Utólag nézve, pályakezdőként – miután a piackutatási állásajánlatokat elutasítottam, ezzel végleg lemondtam arról, hogy a friss diplomám szerinti szakmámban dolgozzak – nagy bátorság volt, hogy elvállaljam a feladatot. A család biztatott… Végül két esztendő kemény munkájával született meg „a nagy zöldkönyv”, Magyarok a világban – Kárpát-medence címmel, 800 oldalban, mintegy száz ember közreműködésével. 2000-et írunk ekkor, és a témában ez a kötet jelentette az első ilyen típusú forrásmunkát, amelynek hatására minden régióban további részletező tanulmányok, kötetek készültek. Terveztem utána a mű folytatását, „a nagy kékkönyvet”, ami az őshonos Kárpát-medencei magyarság után az emigrációban élő, ún. nyugati magyarság közösségeit mutatta volna be. Ez sajnos nem valósult meg.
Sok szép emlékem van ebből az időből. Bejártam jó néhányszor a Kárpát-medencét, több tucat helyszínen voltam könyvbemutatón. Mivel ekkor még nem csatlakoztunk az Európai Unióhoz, a határon sem volt egyszerű átjuttatni a könyveket. Szlovákiába például az egyik magyar nemzetiségű parlamenti képviselő segített nekünk. Az autó megült a több mint 2 kilogrammos könyvek súlya alatt, a vámos gyanakodva nézett, majd a képviselő kártyájára nézve intett: mehetünk… Eleinte édesapám régi Skoda 120L típusú autójával jártam az utakra, Horvátországba menet a határon elém került egy lerobbant vadonatúj Mercedes. Én pedig elzötyögtem az öreg cseh járgánnyal épségben Eszékről Alsóőrre, Ausztriába, majd másnap Pozsonyba, onnan haza. Később apósom és a feleségem unokatestvére fuvarozott Erdélybe, hogy biztonságban legyek, ebben az időben a román rendőrök előszeretettel bírságolták a magyar rendszámú autókat, tudták hol kell lesben állni… Egyik utunk során Kolozsvárról hazafelé az összes pénzünket elvette egy bűnbanda, bankkártyánk akkoriban még nem volt, szerencse, hogy a benzinünk kitartott hazáig. Az is emlékezetes marad, ahogy a könyvet éjszakánként felváltva tördeltük a feleségemmel a kicsiny óbudai albérletünkben… Szerencse, hogy egyikünk értett hozzá, az persze nem én voltam.
Talán ezek a hatások és az eddigi munkáim is hozzájárultak, hogy a szellemi bázisomnak a Kárpát-medencét tekintem, nem tudnám ezt jobban beszűkíteni.
Hogyan kapcsolódsz a Nemzeti Értékek Könyvkiadó munkájához, illetve melyik volt az első projekt, amelyben oroszlánrészt vállaltál?
A Nemzeti Értékek Könyvkiadó munkájába az indulástól kezdve bekapcsolódtam, ez 2017 tavasza. Ősszel már a sűrűjében voltunk a sörös, a húsos és a kenyeres könyvvel, utóbbiban jelent meg az első cikkem. A következő évben vágtunk bele a Magyar cukrászdák és kávéházak című könyvünkbe, ami azt gondolom, kiválóan sikerült. Pedig az elején nem volt ez ennyire biztos… Néhány évvel korábban jelent meg Szamos Miklós Híres cukrászdák és kávéházak című összeállítása, aki első pillanatban nem is értette, hogy az ő műve után mit is akarunk mi…? De sikerült őt meggyőznöm, és megígértem neki, hogy még teljesebb körképet készítünk a hungarikummá válás felé tartó, európai szinten is kiemelkedő tradíciókkal bíró magyar cukrászatról. A kiadó munkatársai mellett ki kell emeljem Vojtek Éva szerepét, aki a cukrászok ipartestületének sajtósa, szervezője, mindenese. Éva amellett, hogy szerzőtársunk lett, a kötet szakmai mentoraként nagymértékben hozzájárult, hogy száz kiváló cukrászdát tudtunk az ország legkülönbözőbb pontjáról bemutatni. Nem kívánhattunk nagyobb sikert, hiszen a kötet egyrészt hamar elfogyott, másrészt a Magyar Könyvtáros Egyesület évente megrendezett szakmai szavazásán – mellyel az általuk legszebbnek, legértékesebbnek tartott kiadványt ismerik el – a Fitz József-díj harmadik helyezését értük el.
Két Győr-Moson-Sopron megyei cukrásszal, Karácsonyi Péterrel (Pierre Cukrászat) és Takács Évával (Mediterrán Cukrászda) a Győri Könyvszalonban
Ebben a munkaszakaszban tudatosult bennem, hogy én legjobban projektalapon tudok hasznára lenni a kiadónak. Szervezek, kitalálom a koncepciót, igyekszem összefogni a csapatot, tárgyalok, és sokat írok. Nagyon megszerettem ezt a műfajt, ahogy itt írunk, emberközeli és értékközpontú. Nem rangsorolunk és nem minősítünk helyeket, mint az egyébként sokszor nagyon helyénvaló és hasznos ún. TOP-összeállításokban. Bár sokszor kérdezték tőlem a cukrászkönyv kapcsán, hogy biztos szeretem az édességeket, és milyen jó lehetett mindenhol finomságokat kóstolni, számomra ez egészen mást jelent. Az igazsághoz tartozik, hogy kifejezetten nem vagyok édesszájú, sőt nagyon nem esett jól egy elegáns cukrászdában délelőtt éhgyomorra Dobos-tortát majszolni. Még a születésnapomra sem szeretem, ha tortát hoznak, beérem egy jó házi almás pitével, anyósom remekül süti. Fontos természetesen a könyveink témájával való szoros azonosulás, de ez azért megy könnyen, mert a témaválasztásaink eleve értékalapon születtek. Így nem volt szükséges nagy sörivónak vagy borivónak lennem, hogy rendkívül élvezzem A jó magyar sör és A nagy borkönyv anyagainak megírását. Emberileg is sokat adtak ezek a riportok, ez a stílus és műfaj, ahogy dolgozunk. Nagy nyitottságot, empátiát igényel és minden történetben fel kell ismerjük az értékteremtő tevékenységet, az emberi sorsok, törekvések sokféle útját. Ha ezt nem csípjük el, megírni sem tudjuk, legalábbis jól biztosan nem.
Ha jól tudom, a Mi, svábok című monumentális, nemrég nyomtatásban megjelent, tehát igen aktuális kiadványnak egyenesen a projektigazgatója voltál és vagy. Kérlek, nyújts betekintést ennek a könyvnek a létrejöttébe, abba a folyamatba, ahogyan lépésről lépésre összeállt az anyag? Vannak-e ezzel a munkával további tervei a kiadónak, és személy szerint neked?
A cukrászkönyv zárása után ültünk le a kiadó vezetőivel Szegeden, és több könyvtervemet vitattuk meg. Egyik volt közülük a svábokat bemutató kötet. A koncepció ekkor még csak körvonalaiban állt össze, de ahogy elkezdtünk a témával komolyabban foglalkozni, menet közben formálódtak a részletek. Egy 200-240 oldalas könyvre gondoltunk, ebből lett a 620 oldalas első kiadás, és egy hónapon belül kijön a nyomdából a bővített, immár 824 oldalas második kiadás. Minden nagyobb projektünknek megvan az íve, az első tájékozódó lépések, tárgyalások, aztán van egy fordulópont, amikor beindulnak az anyagok. Ahogy jártuk a kollégáimmal az országot, úgy nyíltak ki a kapuk, a mélységek, amik a témában előkerültek. Például a Zala megyei németségről azt hiszem, nagyon kevesen hallottak, hogy egyáltalán van ilyen…? Az egyik hozzáértő segítőm is azt mondta, nincs miért odamenjek. Aztán este 9 órakor alig tudtam elindulni hazafelé, pedig reggel már ott kezdtem a napomat. Hat faluba vittek körbe, majd Nagykanizsán fejeztem be a látogatást. 14 oldalt írtam róluk, pedig igyekeztem feszesen tartani a cikkeket. Hát így történhetett, hogy jóval tartalmasabb lett a könyvünk – már-már kézikönyvvé duzzadt –, mint ahogy eleinte reméltük.
A koncepcióból azt emelném ki, hogy elsősorban közösségi anyagokat írtunk, településeket mutattunk be a német nemzetiség nézőpontjából. Ez komoly kihívást jelentett a szerzői munkákban is, hiszen általában jóval összetettebb dolgozatokat raktunk össze, mint amikor egy család- vagy cégtörténetet írtunk meg. Sokszor több riportalannyal álltunk szembe, és amiket elmondtak nekünk, arra sem hagyatkozhattunk önmagában. Sok szakirodalmat olvastunk folyamatosan, erős tárgyi alapokra kellett helyezzük a riportokat. Összességében magas volt a léc a könyv szakmai kihívását illetően, de azt gondolom, hogy a kollégákkal ezt szépen megugrottuk.
A Mi, svábok könyvünk kapcsán több tervem is van a folytatásra. A legközelebbi megvalósítása még idén elindulhat, a kötet német nyelvű változatának kiadása. Felmérjük az elképzelésünk fogadtatását, és ennek fényében fogunk belevágni. De alapvetően bizakodó vagyok, hiszen eddig is számos biztatást, buzdítást, pozitív érdeklődést kaptunk a német önkormányzatoktól.
Hogyan látod, a koronavírus mennyire nehezítette meg a könyvkereskedelem, a piac már eleve meglehetősen mostoha helyzetét, és milyen (újszerű) lehetőségeket nyújthat egy online magazin – mint amilyen az nqv.hu is – a kulturális tájékozódáshoz?
Az olyan újszerű kezdeményezéseknek, mint az nqv.hu portál létrejötte, igenis helye és létjogosultsága van, sőt kifejezetten szükséges bizonyos értelemben szembemenni a fő trendekkel. Sokszor azzal igazolják magukat a bulvártartalmakat gyártók, hogy „erre van igény”. Ezzel azt is sugallják, hogy igényesebb mondanivalóra nem lenne akkora kereslet, így hát nem is éri meg vele foglalkozni… Miközben ennek számos ellenpéldáját láthatjuk az életben. Eszembe jut a nagy sikerű Virtuózok komolyzenei tehetségkutató, amely legutóbb már nemzetközivé nőtte ki magát. De a könyvszakmában töltött bő két évtized alatt is számolatlanul találkoztam hasonló jó példákkal. Hogy ne menjünk messzebb, épp a Mi, svábok könyv sikere is ezt igazolja: a mai hazai könyvpiaci viszonyok között egy ilyen tartalmú, terjedelmű, árfekvésű könyvből ötezer feletti példányszámot eladni, az egészen rendkívüli…
A koronavírus válsága, azt gondolom, érintette a könyvszakmát, elsősorban a könyvesboltok bezárása miatt. Illetve a megszokott nagy vásárok is elmaradtak, az Ünnepi Könyvhét, a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál, hogy csak a két legfontosabbat említsem. De az élet nem állt meg. Egyre nagyobb szeletet tölt be a könyvkereskedelmen belül az online értékesítés, ami ebben az időszakban érthető módon felerősödött.
A könyveket, a Gutenberg-galaxist évtizedek óta siratják – elsősorban a digitális tartalmak megjelenése miatt –, miközben szerencsére nem akar eltűnni. A könyvpiac mostoha helyzetét sokkal inkább a minőségben és nem a mennyiségben látom. Évente kb. tízezer könyv kap Magyarországon ISBN-számot, és az országos könyveladási statisztikai mutatók sem csökkennek, hál’istennek. A magyarok tehát szeretik és ragaszkodnak továbbra is a könyvekhez. Azonban amikor betérek egy nagy könyváruházba, általában rosszkedvűen jövök ki, és azt gondolom, a kevesebb néha több…
Könyveket árulunk a Temesvári Magyar Napokon
Túlvagyunk a labdarúgó Európa-bajnokság csoportkörén, sőt, a cikk megjelenésekor már a nyolcaddöntők is véget értek, és a negyeddöntőkre fordulunk rá. Hogyan értékeled a magyar válogatott teljesítményét, és a legnagyobb esélyesnek tartott francia vagy portugál válogatott kiesése után szerinted ki hódíthatja el a bajnoki trófeát?
A magyar válogatott fantasztikus teljesítményt nyújtott, büszkék lehetünk erre a csapatra. Az újonc Schäffer András már a felkészülési meccseken is kiemelkedőt nyújtott, de az EB-n, azt hiszem, mindannyian megjegyeztük a nevét. Az erő mégis a csapategységben van, a hozzáállás, a fegyelmezettség, a szervezettség szinte csodára volt képes. Egy német sportújságíró fogalmazta meg, ami számomra is feltűnt, hogy ez a magyar válogatott elsősorban mentálisan különbözik az elmúlt évtizedek címeres focistáitól. Van önbizalmuk, tartásuk. Azt hiszem, nem véletlen, hogy nem csak mi, magyarok, hanem nagyon sok külföldi focirajongó a szívébe zárta ezt a magyar csapatot.
Mivel már a legjobb nyolc mezőnye kialakult, és több esélyes csapat kiesett, jelenleg olasz vagy spanyol győzelmet jósolok (az interjú megjelenéséig mindkét csapat sikeresen túljutott a negyeddöntőn, így egymás ellen csapnak össze a legjobb négy között – a szerk.). A jó meccseket most is örömmel nézem meg, de drukkolni már nem fogok senkinek. A szívem a magyaroké.
