Oldal kiválasztása

Elhatározták: közösséget teremtenek!

Szerző: | 2021. június 29. | Portré | Címkék:

Bonyhádvarasd a Bonyhádot Tevellel összekötő (6535-ös számú) út mellett fekvő völgységi település. Varasd nevű elődje a 15. században tűnik fel a fehérvári keresztesek birtoklajstromában, de a török hódoltság elején teljesen elpusztul. Jelenlegi helyén a 18. század harmincas éveiben alapították Schwarzwaldból, Baden és Württemberg tartományból betelepített katolikus németek. Egy 1755-ös összeírás szerint akkor már 380-an lakták 49 házát, amelyeket a falun keresztül húzódó árok két oldalán építettek fel. A kétutcás elrendezés máig megmaradt, azzal a különbséggel, hogy most 159 háza, és mintegy négy és félszáz lakója van a településnek.

A Völgység elpusztult falvainak telepeseihez hasonlóan a varasdiak is kemény küzdelmet vívtak a természettel, de szívósságuk, leleményességük, a magukkal hozott szakértelem idővel eredményre vezetett. A termőföld felszabadításáért kiirtott erdők fájából épültek fel első házaik, sőt az első templom (1755) és iskola is, hogy a század végére a zöm vályog-, majd tágas és világos téglaházba költözhessen, s elkészüljön (1793-ban) a barokk stílusú, a varasdiakat ma is büszkeséggel eltöltő Szent Jakab templom; amelynek már az elődjében is lakott orgona.

Bonyhádvarasd látképe a temetődombról

A statisztikák szerint a színnémet Varasdot 1880-ban 738-an lakták; nagyjából az és az azt követő évtizedek voltak a falu aranykora. A környékkel ellentétben itt a szőlőtermesztéshez nem voltak olyan jók a feltételek, ám a gyengébb minőségű borért kárpótolta őket a mindig gazdag gyümölcstermés. Jól jövedelmezett az állattenyésztés, különösen a bonyhádi tájfajta szarvasmarha érezte jól magát a varasdi lankák legelőin, a mindig bőven termő kukoricán és árpán minden portán neveltek sertéseket, az önellátáson túl a környék piacaira is.

Virágzott a kézműipar, szinte minden házban volt a helybéli mesterek készítette rokka, sokaknál szövőszék is, s ezeken fonták-szőtték a felső- és alsóruha-készítésre használt kenderszőtteseket. Az igazán előkelő, fényes fehérneműket, ingeket, kendőket a falu híres takácsmesterei készítették. Háznál és a fonóban készültek a téli-nyári lábbelik, a pacskerok is, amit a bonyhádiakhoz hasonlóan az őshazából hozott cikta juhok gyapjából készített fonalból kötöttek.

bonyhádvarasd_1

Bonyhádvarasdi pacskerok

Dolgozva, gyarapodva, a monotonitást olykor mulatságokkal – farsang, húsvét, búcsú, a családi ünnepek alkalmával – megszakítva, a biztonságosság érzetét keltő viszonylagos elzártságban élték varasdi mindennapjaikat. Egészen a 2. világháború végéig. Akkor, 1944. november 30-án, a szovjet csapatok megérkezésével kezdődött Bonyhádvarasd hideglelős etnikai metamorfózisa. A Volksbund helyi aktivitása, pontosabban a helyiek volksbundos aktivitása miatt sokan jobbnak látták, ha az oroszok megérkezése előtt elmenekülnek a faluból, mintegy 20 család tartott a visszavonuló német csapatokkal. 1945. április 27-én érkeztek meg a Bácskából elüldözött bukovinai székelyek, mintegy ötszázan, s mivel akkor kimondatott a németek kollektív bűnössége, s vagyonuk elkobzása, őket beköltöztették a németek házaiba. 1947 tavaszán a kitelepített felvidékiek érkeztek meg, 12 család, félszáz új lakóval. Miután őket is elhelyezték, 1947. augusztus 19-én elkezdték a németek kitelepítését, előbb 35 család 132, majd 1948. március 17-én 40 család 170 tagját vagonírozták be, és indították el Németországba…

Az 1941-es népszámláskor 719 lakosa volt Bonyhádvarasdnak, túlnyomó többségben németek. A ki- és betelepítéseket követően, egy 1956-os kimutatás szerint a 784 lakosából 668 volt magyar, és 96 német. Az azóta eltelt évtizedek alatt a falu népessége közel felére csökkent, a 2011-es népszámláláskor a 431 bonyhádvarasdi 17,5 százaléka (75 válaszadó) vallotta magát németnek. Első nemzetiségi önkormányzatuk tagjaira 2002-ben 221-en szavaztak, ami annak a jele, hogy sokakat érdekel a kisebbség jövője, még akkor is, ha nem sváb származásúakról van szó.

Sváb sarok a bonyhádvarasdi tájházban

Bábelné Rein Mária 2019-ben lett a bonyhádvarasdi németek elnöke az új tagokból megalakult önkormányzatban, ezt megelőzően 1994-től öt cikluson át volt Bonyhádvarasd önkormányzatának tagja, négyszer alpolgármestere.

„Úgy érzem, sok mindenben az utolsó pillanatban vagyunk, s ha nem ragadjuk meg ezeket, fontos dolgok tűnnek el az életünkből. Négy-öt idős, élő szemtanúnk van még, akiktől megtanulhatjuk a valódi sváb hagyományokat. Ezek továbbadása mellett az a szándékunk, hogy közösséget teremtsünk, hogy az embereket újra összehozzuk. Szándékosan nem mondom, hogy a svábokat, mert a sikeres rendezvényeinket nem csak a sváb gyökerekkel bírók látogatják, sok támogatónk van körön kívül is. Mi is kaptunk egy sarkot a 2014-ben átadott Tájházban, ennek az anyagát szeretnénk folyamatosan frissíteni; van egy közösségi oldalunk; voltunk együtt a Deutsche Bühnében, ami ugyancsak a közösségi élményt és az identitástudatot erősíti. Kicsi közösség vagyunk, de nagy tervekkel és tettre készen” – mondja Rein Mária, aki pedagógusként maga is sokat tesz a nyelv megmaradásáért. „A diplomamunkámat bonyhádvarasdi tájszólásban írt gyermekversekről írtam, amihez csatoltam egy fogalomszótárt is, helyi, úgynevezett mundart tájszólásban, Hochdeutschban (illetve Standarddeutschban), és persze magyarul. Mivel népismeretet is tanítok, fontosnak tartom, hogy az itt használt régi kifejezéseket, a munkával, élettel kapcsolatban megismertessem a diákokkal, hogy vigyék tovább – nem baj, ha nem használják mindennap, de legyen meg…”

<a href="https://nqv.hu/szerzo/munkacsiimre/" target="_self">Munkácsi Imre</a>

Munkácsi Imre

újságíró, szerkesztő, az NQV főszerkesztő-helyettese

Legfrisebb bejegyzések

A nagy borkönyv
A nagy borkönyv
A nagy borkönyv