A húsmívesség nagy alakjai és a maga hihetetlen gazdagságában egységesülő magyar konyhaművészet jelentős figurái a 19. században léptek színre. Életművük tanulmányozása számos fontos következtetésre vezetheti az olvasót.
A porosz származású Brauch Ferenc, a „kolbászbirodalom” alapítója 1868-ban Révkomáromban látta meg a napvilágot. Anyai ágon unokatestvére volt a nagy zeneszerző, Lehár Ferenc, akivel szoros kapcsolatot ápolt. Édesapja hentesmester volt. Az ifjú Brauch kalandos életutat járt be, miután a családjával Budapestre költöztek. Még csak tizenhárom éves volt, amikor tanulmányútra indult Ausztria és Németország leghíresebb henteseihez és mészárosaihoz. Bécs után következett Linz, Salzburg, München, Stuttgart, Köln, Dortmund, Bréma, Hamburg. Vendéglősöknél és húsmíveseknél leste el a szakma fortélyait. Állomáshelyei közül a hamburgi gyakorolta rá a legnagyobb hatást, itt ugyanis többféle kolbász töltésében vett részt.
Képzettségének az szolgáltatott alapot, hogy a vendégnek kínált porció felől szemlélte a hús feldolgozását. Hazatérve tele alkotókedvvel Szabó Péter mészárosmester Kerepesi úti boltjában lett üzletvezető, ahol a szorgos és takarékos német mesteremberekre jellemző módon az eladások után járó jutalékát önálló vállalkozásába fektette. 1894-ben a Zöldfa utcában nyitotta első saját üzletét, majd a Szövetség utcában indított boltjával megkezdte hálózata kiépítését. 1899-ben a Tolnai utca 38-ban gyárat épített, és Kőbányán kialakított egy önálló sertéslerakatot is. Itt naponta 200 sertést vágatott. Németországból finomkolbász-készítő gépeket hozatott, amelyekkel egyre szebb és jobb minőségű kolbászokat gyártott, és hamarosan helyet kapott a Központi Vásárcsarnok első bérlői között, mégpedig a főbejárathoz közel.
A szorgalom és a szakma tisztelete révén néhány év múlva Brauch Ferencet a legnagyobb hentesmesterek között tartották számon. Termékeit az egész fővárosban ismerték és kedvelték. A Mester utca 29–33. alatt álló üzemét és boltját 1903-ban nyitotta meg. Az üzlethelyiség falait Zsolnay-csempékkel díszítette, melyek a mai napig az üzlet belső enteriőrjének meghatározó elemei. A csempék mázas, fagyálló és könnyen tisztítható pirogránit alapanyagból készültek, dekorációját pedig máz alatti festéstechnikával, szecessziós stílusban készítették.
Brauch-reklám
„A harmincas években Károly fia számára vásárolta meg a Központi Vásárcsarnokkal szemközti épület földszinti sarkán található helyiséget, ahol ma egy gyorséttermi lánc üzlete működik. Az azóta eltelt időt szerencsésen átvészelt egykori dekorációk ma is láthatók a csempeburkolaton. Fia a háború alatt halt meg, majd jött az ötvenes évek államosítása, amikor mindenüket elvették, és a családot vidékre internálták. Így kerültek Gödre. Brauch Ferenc, az egyik legnagyobb név a hazai húsiparban, ott hunyt el kilencvenöt évesen. Üzletei az államosítást követően a Húsipari Vállalathoz kerültek” – írta róla Gazsó Rita.
Szomorú, indigóval írt történet ez.
Erre példa ez a békési história. Az iparjogvédelmi oltalom alatt álló gyulai kolbászmárka megteremtője, Stéberl András a Pozsonyhoz közeli, ma kiváló borairól híres Bazinban született 1888-ban. Édesapja Stéberl Mihály szőlősgazda, édesanyja pedig Wavrinszky Zsuzsanna, lengyel nemesi család leányának sarja volt. Stéberl karrierjének előzménye, hogy Balogh József az 1882-ben nyitott gyulai szatócsüzletében saját készítésű házi kolbászt, szalonnát és disznósajtot is árusított, elsősorban a közeli laktanyában állomásozó huszárzászlóalj megrendelésére. A korszak jellemző termékbővítése volt, hogy zsidó, sváb, tót származású szatócsok saját készítésű húsárut vittek be az üzletükbe.
Balogh József nemzetközi hírűvé tette a portékáit, amiből jutott sógora pesti fűszerüzletébe, sőt Párizsba is. Rábeszélték a békési mestert, hogy egyedi ízű kolbászát nevezze be az 1910-es Brüsszeli Világkiállításra, ahol a „Gyulai kolbászként” bemutatott terméket nyomban aranyéremmel jutalmazták.
Stéberl András, a későbbi aranykoszorús hentesmester Balogh műhelyében dolgozott segédként a tízes évek elejéig. Nevéhez fűződik a nagyüzemi gyártás megteremtése. 1914-ben nyitotta meg Gyulán saját üzletét és kisüzemét, amelyben tíz évvel később már 70 munkást alkalmazott. Sikerére jellemző módon a jól csengő Stéberl név alatt mások is próbálkoztak kolbászt forgalmazni, ezért Stéberl az általa használt címkét 1930-ban védjegyként is bejegyeztette. Tovább erősítette pozícióit a gyulai kolbászkészítő azzal, hogy 1935-ben a Brüsszeli Világkiállításról aranyéremmel tért haza. Üzemét a későbbiekben a városon belül többször is áthelyezte, majd 1940-ben megvette a Szikra Gyufagyár épületét, ahol már modern gépekkel felszerelt házi hentesáru-, szalámi- és konzervgyárat rendezett be.
A háború alatt tönkrement gyárat 1948-ban államosították, sokak szerint még ebben az évben ebbe halt bele az alapító. A Békés Megyei Húsipari Vállalat része lett a világhírű üzem. Az éveken át működött régi gyárépület mellett, kalandos pártelvtársi határozatok dzsungelén átverekedve, 1978-ban adták át a környék egyik legnagyobb beruházásaként épült új húskombinátot. A szocialista mintavállalatot 1992-ben Gyulai Húskombinát néven részvénytársasággá alakították. A mintegy 1200 alkalmazottat foglalkoztató nagyvállalatnál több új terméket kísérleteztek ki, és bevezették az őshonos sertésből készült Mangalica termékcsaládot. Ma Gyulán a „vetélytárs” csabai száraz vastagkolbászt is gyártják.
Nem köthető neves személyekhez, de a gyulai mellett meg kell említenünk a csabait is, mivel hasonló karriert futott be, mint a másik békési márka. A csabai kolbász Békéscsabáról és környékéről származó jellegzetes háziipari termék. Eredete a gyulaihoz hasonlóan a 19. század végére tehető, de igazán híressé a két világháború közti időben vált, amikor Békéscsabán már nemcsak háznál készítették, hanem 40-50 hentesnél is. Nagyüzemi termelését az ötvenes években a Békés Megyei Húsipari Vállalat orosházi telephelyén kezdték meg „Csabai csípős” elnevezéssel, ez is mutatja békési beágyazottságát. A ’60-as, ’70-es években már Békéscsabán és Gyulán, majd Budapesten is készítették. Hagyományát az évente megrendezett Csabai Kolbászfesztivál és a Kolbász Klub Egyesület ápolja.
De mi is a különbség e két kolbászfajta között? Mindenekelőtt rögzítsük, hogy a jó kolbászhoz megfelelő hús-zsír arány (talán a 60:40 a jó), tiszta (inazott) alapanyag, megfelelő technológia, mértéktartó mennyiségű fokhagyma, ízlés szerinti paprika, valamint leheletnyi bors és/vagy kömény kell. A kétféle kolbász között van néhány fontos különbség: mindkettő paprikás kolbász, de a csabai mindig csípős, csak köménnyel készül, míg a gyulai borssal. Nagyobb különbség a két kolbász átmérője, mivel a gyulait sertés vékonybélbe (30-35 mm), a csabait pedig hagyományosan kuláréba, vagyis sertés vastagbélbe (40-55 mm) töltik. Mindkét kolbász hungarikum.
E két nagyszerű márka története több fejezeten át húzódik a könyvünkben bemutatott élet- és cégtörténetekben.
A cseh-morva és zsidó származású szegedi Pick Márk 1843-ban született. Kereskedőnek tanult, majd gabonakereskedéssel kezdett foglalkozni. 1869-ben boltot nyitott, ahol néhány mázsás tételben kezdett szalámit készíteni, hasonlóan más termény- és paprikakereskedéshez. 1883-ban a szalámigyártást különválasztotta a Pick cég többi üzletágától. Olaszországban tanulmányozta a húsáruk feldolgozását, és elhatározta, hogy disznóhúsból érlelt szalámit gyárt. Rövidesen negyven olasz szakmunkás dolgozott az üzemében. Az olasz eredetű téliszalámit és receptjét korábban kőművesek hozták át a Monarchiába, így ismerkedett meg vele maga Pick Márk is, aki vallási okból nem fogyasztott disznóhúst, ugyanakkor minden tételt kóstolással ellenőrzött, tehát meglátta a termékben az üzletet, és személyesen gondoskodott a minőségbiztosításról. A szalámit kezdetben a hőmérséklet és a páratartalom miatt csak télen lehetett gyártani. Innen kapta a nevét is. Mindegyik nagyobb szalámigyár a páradúsabb levegő miatt valamilyen folyó partjára épült. A téliszalámit ma már egész évben gyártják, mert a klímával be tudják állítani a megfelelő hőmérsékletet. Több mint 3 hónap az elkészülési, érlelési ideje. Lényeges, hogy a szalámi nagy sertésből, tehát 180-200 kilós állatból készüljön, és csak nagyon finom, minőségi húsdarabokat, például combot használjanak hozzá.
Pick Márk cége 1885-ben kezdte meg a nagyüzemi termelést. A téli idénymunkára parasztemberek, szegedi iparosok vállalkoztak, ezzel egészítették ki nyári keresetüket. Színhúst, ipari szalonnát vágtak rizsszem nagyságúra, így készült a paszta, amelyet egy hétig érleltek fehér lepedő alatt. Lóbélbe töltötték, bükkfával füstölték. Újabb hét után a szárítópadlásra kerültek a rudak. Külsejükön nemes penész fejlődött. A tiszai levegő folytonos áramlását ablakok nyitásával-csukásával szabályozták. A folyó lehelete érlelte meg száz nap alatt a téliszalámit. A gyár vezetését 1992-ben, Pick Márk halála után özvegye, majd 1898-ban fia, Pick Jenő vette át. A gyár történetében ezzel új korszak kezdődött. A fiú megvásárolta a szomszédos, csődbe ment Tiani szalámigyárat, és így a teljes Tisza-parti ingatlan a Pick-család tulajdonába került. Pick Jenő arra törekedett, hogy modernebb eszközökkel alapvető változást valósítson meg. Jó érzéke volt a piachoz, felismerte a reklám jelentőségét. A cég fő terméke a 20. század első évtizedében a szalámi lett. A két világháború között a Pick-gyár a magyar élelmiszeripar egyik legjelentősebb üzemévé, a Pick szalámi pedig világmárkává vált. Pick Jenő 1934-től egyedül vezette a szalámigyárat Pick Márk cégnév alatt, egészen az államosításig. 1939-ben a második legnagyobb élelmiszer-feldolgozó üzem volt Magyarországon.
Egy fejezet az indigóval írt történetekből: „1948. március 26-án az üzemi bizottság elnöke felkeresi irodájában Pick Jenőt. Bemutatja neki megbízólevelét, amelynek értelmében a Minisztertanács kinevezi őt a vállalat vezetőjének. A volt tulajdonost átkíséri lakására, ráfordítja a kulcsot arra a vasajtóra, amely elválasztja a gyár épületét a Pick-háztól. Pick Jenő többet nem lép be az államosított üzembe.” (Idézet a cég honlapjáról.)
Pick Jenőt kétszeri bebörtönzés után 1953-ig Tokajra, majd Békés megyébe internálták. A felesége nyugatra ment, visszakapta az osztrák állampolgárságot. Pick Jenő 1968-ban halt meg magányosan. Tanúk állítják, hogy utolsó éveiben sokszor mondogatta: a téliszalámi eredeti receptúráját a nadrágjába varrta, és magával viszi a sírba.
A Pick ma a bombaerős Bonafarm Csoport vezérhajója, hazánk egyik legértékesebb vállalkozása.
A cégcsoport tagja a Herz Szalámigyár is. A névadó Herz Ármin eredetileg hajózási vállalkozó és terménykereskedő volt. Ő is olasz mesterektől leste el a szalámi gyártásának fortélyait, majd hazatérése után, 1888-ban gyárat alapított. Az éghajlat és a társadalmi adottságok gondos tanulmányozása után Budapestre, a Duna közvetlen közelébe, a Soroksári útra telepítette gyárát, kihasználva a folyó által biztosított speciális klímát, s a lendületes fejlődésnek induló főváros adta lehetőségeket.
Herz-reklámok
Az eleinte nemcsak húskészítményeket – a céget ismertté tevő szalámit, sódart, kolbászt –, hanem például aszalt szilvás zsákokat is jelölő Herz logó egy idő után szorosan összefonódott a Pick piros-fehér-zöld pecsétjével. Herz Ármin számításai beváltak, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy a nemespenésszel borított Herz szalámi rövid idő alatt megszerezte első elismerését; az 1896-os Milleneumi Kiállításon Nagydíjat nyert. Az első nemzetközi elismerést 1900-ban a Párizsi Világkiállításon szerezte, mellyel megalapozta a Herz márkanév külföldi ismertségét is. Az 1930-as években már 400-450 tonna Herz-szalámit értékesítettek az export piacokon, mely az évek során megsokszorozódott.
A két, világhírnévre szert tevő szalámigyár 1931-ben egyezséget kötött: negyven-negyven százalékban felosztották egymás között a szalámi üzletágat, és bevették húsz százalék erejéig a debreceni Vidonit. Ezt olasz család alapította 1886-ban. A tulajdonosok a szakmunkásaikat is Olaszországból hozták a Domb utcai üzembe, mely szalámit és csomagolt zsírt készített és többnyire exportált. 1949-ben a gyárat államosították, épületeibe ruhagyár költözött. Az olasz tulajdonosok szerencséje, hogy nem egy hortobágyi akolban végezték kitelepítettként: békében elhagyhatták a szocializmust építő Magyar Népköztársaságot.
Kotányi János, a fűszermester 1858-ban született Szegeden. 14 évesen gyalogszerrel ment Bécsbe, hogy ott kereskedelmi ismereteket szerezzen. Visszatérte után 22 éves korában már saját fűszerüzletét vezette, később inkább nagybani kereskedéssel foglalkozott, de fő árucikke szinte mindig a szegedi paprika volt. 1881-ben szülővárosában paprikamalmot kezdett el üzemeltetni, amelyben saját keverési receptje alapján készítette el a saját földjén megtermelt paprikát. Ügyelt arra, hogy globálisan cselekedjen, ezért márkajelként nem túl szerényen, de zseniális érzékkel az Eiffel-tornyot használta, s ezt le is védte.
Kotányi János paprikamalma
1884-ben létrehozta Döblingben az első kihelyezett Kotányi-üzletet, majd Bécsben paprika, konyak, sligovica, borecet és szilva szállítmányozásával és értékesítésével foglalkozó üzletet hívott életre. Az 1900-as években paprikamalmot rendezett be Bécsben. Főként a városban élő magyarok és az ott állomásozó magyar ezredek voltak a vevői. Itt szegedi molnárokat alkalmazott, s Szegedről szállított paprikát őrölt.
A Kotányi fűszerpaprika-őrlemény zamatának köszönhetően lett a cég császári és királyi udvarának beszállítója. A gyors gazdasági növekedés további hihetetlen mérvű fellendüléshez segítette a vállalkozást. Az eredeti üzleti érzékkel megáldott Kotányi János fűszermalommá egészítette ki az akkor már híres szegedi paprikamalmát, s termékei eljutottak messze Budapesten túlra, Berlinbe, Münchenbe, Bostonba és New Yorkba. Kotányi jellemző módon egy ügyes magyar háziasszonyt csak azért utaztatott körbe a világon, hogy minden jelentősebb fővárosban megtanítsa a vendéglősöket a paprikával való főzés tudományára.
A Kotányi paprikakereskedés 1923-ban közkereseti társasággá alakult, s ifj. Kotányi Jánost jegyezték be társnak. A második világháborúig sikeres cég az államosítás után 1953-ban jogutód nélkül megszűnt. A bécsi lerakatból alakult Johan Kotányi GmbH fűszerforgalmazó viszont a háború utáni évtizedekben térségbeli óriáscéggé nőtt, 1992-ben Magyarországon is leányvállalatot alapított Kotányi Hungária Kft. néven fűszerek és fűszerkeverékek forgalmazására, s termékeit változatlanul Kotányi márkanéven hozza forgalomba.
A tortaalkotó és szakácskönyvíró Dobos C. József Pécsett született 1847-ben. Apja és családja minden tagja generációkon keresztül szakács volt, így ő egy valódi szakácsdinasztia leszármazottja. Már kisgyermekkorában kitűnt értelmével, szépérzékével. Az elemi ismereteket a szülőházban tanulta, s már iskolaköteles évei előtt írt és olvasott. Ennek ellenére vagy épp ezért az iskolában rosszul tanult, cserében kiváló nyelvérzékről tett tanúbizonyságot. Alig 7-8 éves korában apja mellett kuktáskodott, s hallgatta anekdotáit. Inaséveit az Andrássy családnál töltötte, 16 évesen már tanulmányozta a különböző kávéházak, vendéglők életét, étlapjait, felépítését. Felnőttként több idegen nyelvet beszélt; írt, olvasott franciául és németül. A 1870-es években Batthyány Kázmér és Atzél Béla földbirtokos Mária Valéria utca 4. szám alatti palotájának konyháján érlelte be tapasztalatait.
Dobos C. József
1878-ban nyitotta meg csemegeüzletét Budapesten, ahol saját készítésű ételeket is árult. 1884-ben alkotta meg és az 1885-ös kiállításon mutatta be a dobostortát, mely azóta világszerte ismertté vált. A kiállításon egyébként egy előkelő vendéglőt üzemeltetett, igen borsos árakkal. Az élelmiszerek között tartósított ételeit is felvonultatta: spárgát, cukorborsót, szarvasgombát, lúdmájat és balatoni fogast, továbbá Tokaji ecetet és vadhúsecetet.
Dobos szakíróként is hatalmasat alkotott. Az egyik legismertebb műve 1881-ben látott napvilágot Magyar-franczia szakácskönyv címmel. A mű arra tesz sikeres kísérletet, hogy egységesítse a világhírű francia és a rendkívül gazdag magyar konyha alkotásait.
Dobos C. József Magyar-franczia szakácskönyve 1881-ből
Üzletét minden előzmény nélkül, 1906-ban adta fel. Ezután olvasással és szakkönyvek írásával foglalkozott. Dobos Budapesten hunyt el 1924-ben.
Gundel Károly Budapesten született 1883-ban. Édesapja, Gundel János is vendéglős volt. 13 gyermekétől 26 unokája született, többek között Latinovits Zoltán, Bujtor István és Frenreisz Károly. Nagyon sok dédunokája él szerte a világban, közéjük tartozik Gundel Takács Gábor sportriporter, műsorvezető is.
Gundel Károly a kereskedelmi iskola elvégzése után 1900-tól Svájc, Németország, Anglia és Franciaország leghíresebb vendéglőiben tanulta a mesterséget. 1910-ben átvette a városligeti Wampetich vendéglőt; 1920-tól 1925-ig a Royal Szálló, 1927-től a fővárostól átvett Gellért Szálló éttermeinek bérlője. Gasztronómiai könyvei a legjobb és legismertebb ilyen tárgyú munkák közé tartoznak. Idegen nyelvű munkáival, szakácskiállításokon, bemutatókon népszerűsítette a magyar konyhát, és hozzájárult a gasztronómiai alapú idegenforgalom fellendítéséhez. Gundel Károlynak vendéglősként és gasztronómiai művek írójaként is fennmaradt a neve.
„Hogy mi a magyar ételek ízletességének titka? Végy egy konyhát, amelynek ükapja kaukázusi, dédapja olasz, nagyapja török, sógora osztrák, nagybátyja francia. Keress ehhez egy népet, amelynek jó ínye, fejlett ízlése, és emellett érzéke, kedve van a főzéshez” – írta igen találóan Gundel Károly.
„Siet mindenki, mintha valahonnan elkésne, mert minden pesti ember, ha módjában van, manapság háromszor annyi munkát vállal magára, mint békebeli elődje. Úgy ugranak föl az ebédtől, mintha elfelejtettek volna valamit. Olyan étvágytalanul, bágyadtan, a jóllakottság nagyszerű érzete nélkül dobják bele magukat az életbe, mintha nem is ebédeltek volna. Az autó, kocsi elrepül velük, mielőtt még a fogvájóhoz nyúltak volna. A vendéglős pedig csak áll, néz, csodálkozik hirtelen kiürült helyiségében, ambícióját keresztre feszítik, mert senki sem dicséri meg ételeit, önérzete csökken…” – ezt 1927-ben nyilatkozta a hírlapíró Krúdy Gyulának.
Gundel Károly és neje
Éttermében összegyűjtötte a hagyományos paraszti ételeket, Erdély ízeit, és a francia alapokon nyugvó bécsi fogásokat. A vendéglátás művésze volt. Budapesten hunyt el 1956-ban.
Czifray Istvánról még felfedezője, Fehér Béla gasztrotörténész sem tud sokat, ugyanakkor megállapítja, hogy „szakácskönyve az első olyan mű, amely alapján talán reális fogalmat alkothatunk a magyar konyhai hagyományokról, főzési és étkezési szokásokról, a 19. század elején használt alapanyagokról.” A Magyar nemzeti szakácskönyv 1816-ban jelent meg először. Czifray István sem előtte, sem utána nem publikált, ezért személyét és életművét nem lehet vitathatatlan pontossággal beazonosítani. Fehér Béla szerint Czövek István (1777–1828) teológiatanár és jogász áll Czifray mögött. Czövek hatalmas műfordítói munkát végzett, és neki köszönhetjük a Legújabb és leghasznosabb méhészkönyvet, amit ugyanúgy Trattnerék adtak ki, mint a híres szakácskönyvet.
Többek között szegedi tarhonya, Tisza Lajos-szelet, pusztapörkölt, gulyáshús szegediesen, szegedi házikenyér, alföldi rostélyos, szegedi tejfölös lepény is szerepel Rézi néni, azaz Doleskó Teréz szakácskönyvében. Azt írja híres könyvének – aminek egyszerűen Szegedi szakácskönyv volt a címe – előszavában, hogy „Van ugyan magyar nyelven már számos szakácskönyvünk, melyek a maguk nemében szintén jók, melyektől nem lehet megtagadni az elismerést; de azok nagy részében hiába keressük az igazi magyar konyha készítésmódjait, sőt némelyikében idegen könyveknek oly szolgai fordítását találjuk, melyekből a magyar gazdasszony sehogy sem képes tájékozást meríteni. Olyan szakácskönyvünk pedig, mely az új mértékek alapján volna kidolgozva, eddigelé épen nincs, s jelen munka e tekintetben a legelső.”
Rézi néni szakácskönyve
A szerzőről annyit tudunk, hogy a szegedi piaristák szakácsnőjeként dolgozott, s mint oly sok kiváló gazdasszony, ő is elszegődött főzőnőnek lakodalmakra. Az ételein keresztül lett híres. Többek unszolására írta meg ma is forgatott alapművét. Teréz asszony 1821-ben született, szakácskönyve 1876-ban jelent meg, 1883-ban kísérték utolsó útjára Szegeden. Életrajzának kutatója, Cserna Szabó András kimutatta, hogy Rézi néni szakácskönyve a harmincas évekig harminc kiadást ért meg. Manapság éli második reneszánszát, miután 1985-ben szegedi cégek összefogásával újra kiadták a híres könyvet.
Zilahy Ágnes szakácskönyve
Zilahy Ágnes, a hírlapíró Zilahy Károly, valamint a költő és hírlapíró Zilahy Imre testvérhúga 1848-ban született Zilahon. Iskolába nem járt, csak otthon tanult bátyjaitól írni, olvasni. Édesapja, aki vagyonos ügyvéd volt, korán meghalt, nyolc testvérbátyja szintén, így tizennyolc éves korában egyedül maradt. Első két szerencsétlen házassága válással végződött, ráadásul minden vagyonát elveszítette. Eleinte kesztyűvarrással tartotta fenn magát, majd nyilvános étkezőt nyitott, mivel híresen jó gazdasszony volt, aki sok jó ételt alkotott. Harmadszor is férjhez ment Gömöri István államvasúti ellenőrhöz. Fő műve, a Valódi magyar szakácskönyv 1891-ben jelent meg. Szegeden halt meg 1908-ban. Szakácskönyve számos utánnyomást, kiadást élt meg, legutóbb 2013-ban jött ki újra.
