Az angolveréssel együtt sem a legacélosabb éve az 1934-es a magyar labdarúgásnak. 11 mérkőzésünkből 6 győzelem, 1 döntetlen és 4 vereség a mérleg. A világbajnoki selejtezővel nem volt gond, az akkor még ártalmatlan bolgár válogatottat oda-vissza vertük 4:1-re. Nagy várakozástól övezve és sok belső szorongással indult útnak a csapat.
Sárosinál elképzelhető volt, hogy pályára se tud lépni az első két meccsen, ezért itthon maradt gyógyulni, Lázár fájdalmas combizomhúzódással bajlódott, Háda is húzódásra panaszkodott, Avarnak a keze rándult meg. Ez épp négy kulcsjátékos. A csapat május 18-án, pénteken délután Gömbös Gyula miniszterelnökhöz volt hivatalos, este az MLSZ-ben volt megbeszélés, másnap délelőtt az angolok elleni győztes csapatot fogadta az Országos Testnevelés Tanács vezérkara. Az OTT elnöke ezüstérmeket adott át a csapat tagjainak, aminek azért volt különös jelentősége, mert labdarúgók első ízben kaptak állami kitüntetést hazánkban.
A nagy várakozáshoz méltó módon a sajtó minden nap beszámolt az útról, a szállás elfoglalásáról, az edzésprogramról, a sérültek gyógyulásáról, a mókázásokról. Május 27-én a kieséses rendszernek köszönhetően nyolcaddöntőn léptünk pályára Egyiptom ellen. A mieinket tíz éve nyomasztotta a párizsi olimpián átélt egyiptomi csapás, s bizony, hiába vezettünk félóra elteltével Teleki és Toldi góljával 2:0-ra, a szünetig egyenlítettek az afrikaiak. Aztán a második félidőre összeszedett játékkal magunk alá gyűrtük a mumust, Vincze, majd Toldi újabb góljával 4:2-re nyertünk.
Május 31-én a negyeddöntő következett az örök rivális Ausztria ellen. Ez volt a két ország válogatottjának 75. találkozója. Igaz, hogy az addigi mérleget illetően enyhe fölényben voltunk (30 győzelem, 18 döntetlen, 26 vereség), de a legutóbbi mérkőzéseink nem jól sültek el. Két éve 8:2-re vertek el bennünket, és e vb-meccs előtt másfél hónappal 5:2-es méretű zakót szabtak ránk. De nem ez volt a legsúlyosabb gond, hanem az, hogy Nádas Ödön szövetségi kapitány ragaszkodott a csapat után utazó Sárosi szerepeltetéséhez, aki viszont a meccs előtt kijelentette, hogy a bal bokája fáj, rüszttel nem tud rúgni, legfeljebb passzolni. Ehhez jött Hugo Meisl sportdiplomáciai húzása: az osztrák csapatvezető, aki maga is FIFA-bíró volt, a játékvezető-küldés módosítását kérve az olasz szervezőknél elérte, hogy a belga Baer helyett az ő kedvence, az olasz Mattea legyen a bíró. Szállóigévé vált az egyik sportújságíró mondása: „Sárosit fogja Sesta, Toldit fogja Mattea”.
Hugo Meisl, az osztrák csapatvezető
Így is történt. A nyilvánvalóan sérülten játszó Sárosit Sesta kikapcsolta a játékból, míg Toldinak és az egész magyar csapatnak jutott egy „teljesen egészséges” Mattea. Az első félidő végén, 1:0-s osztrák vezetésnél Sesta a tizenhatoson belül egész egyszerűen megfogta a labdát, de ezt az olasz bíró „nem látta”. A második félidő elkeseredett harcában Avar is lesántult, kaptunk is egy gólt. Aztán a szigorú osztrák védők a büntetőterületen belül ollóba fogták Keményt. Mattea befújta, Sárosi belőtte. De hogy ne legyen gond, az olasz bíró egy sima szabálytalanság után kiállította Markost. Avar sérülten kiállt, Sárosi húzta a lábát, nyolc és fél emberrel nem volt esélyünk. (Cserélni még nem lehetett.)
A később kiállított Markos Imre Avar támogatásával ezúttal lehagyja Josef Smistiket
„Nem tehetünk róla, de le kell írnunk ezt az avítt, gyűlölt és hazug kifejezést, amely azért hazug, mert sokat visszaélnek vele: tipikus magyar sors volt az, ahogy Bolognában a sors kereke alá került a magyar válogatott tizenegy” – értékelt a sportnapilap. És persze újra elkezdtünk temetni.
Hogy is szólt Hugo Meisl híres mondása? „A magyarok vagy lakodalmat ülnek, vagy temetnek.” Ő csak tudta.
