Oldal kiválasztása

Kedves Imre! Az NQV szerkesztősége és szerkesztői köre szinte az ország minden részéről képviselteti magát. Te honnan érkezel, és mire vagy pályafutásodból a legbüszkébb, ami szerinted említésre méltó, szakmailag és/vagy a privát életedben?

Közvetlenül Dunaújvárosból érkeztem, oda viszont Miskolcról, idén negyven éve. A főiskolára jöttem, azután itt ragadtam, itt lettem újságíró, a Dunai Vasmű üzemi lapjánál – nincs ebben röstellnivaló, én a melósabb úton indultam. Sok jó dolognak lehettem részese az elmúlt több mint harminchét évben, elsősorban a helyi és regionális sajtóban, újságíróként dolgoztam városi és megyei napilapnál, hetilapnál, rádióztam, televízióztam, közben részt vehettem kiadóalapításban, sőt névadója lehettem a Dunatáj Kiadói Kft.-nek, szerkesztőként bábáskodhattam hetilap (Dunaferr) és napilap (Dunaújvárosi Hírlap) megszületésénél, utóbbit felelős szerkesztőként 1994-től 2015-ig vezettem. Én ezeket mind a büszkeségfalamon tartom, ahogyan azt is, hogy taníthattam a sajtó, az újságírás alapjait középiskolában, és a gyakorlati fogásait a dunaújvárosi főiskolásoknak. Hogy talán nem minden nyom nélkül, én arra abból következtetek, hogy az első érettségiző osztály, akiket sajtóismeretre tanítottam, meghívott a bankettjére. A főiskolás csoportomtól pedig, akiknek az államvizsgáján bizottsági kérdező voltam, az eredményhirdetés után kaptam egy üveg bort. Egyedül a grémiumból. Ezek az én szakmai büszkeségeim. De valószínűleg ezek nem jöttek volna létre a feleségem nélkül, akivel három évtizede kötöttük össze az életünket (bár ő ennél lényegesen fiatalabb…), és nélküle valószínűleg nem azok a gyerekeim születtek volna meg, akikre mindennél büszkébb vagyok. Dacára annak, hogy bár a lányom is és a fiam is remekül írnak, mégis mindketten tisztességes polgári pályát választottak.

A dunaújvárosi Duna-parton, háttérben az „Aratókkal” (Anda Fábián fotója)

Bemutatnád, kérlek, hogy a Nemzeti Értékek Könyvkiadó megbízásából milyen könyves projektekben vettél/veszel részt, és egyáltalán hogyan jött a felkérés a közös munkára?

A Mindennapi kenyerünkkel kezdődött, még 2016-ban, amikor a székesfehérvári országos értekezleten a vezetők ismertették a tervbe vett projekteket, és annak a könyvnek nem volt még szerzője, én pedig akkor fejeztem be egy másik társasággal a dunaújvárosi papírgyártás történetét bemutató kötetet. Akkor már túl voltam egy gyötrelmes, munka nélkül lébecolós útkeresésen, és az Élőpapír rádöbbentett, hogy nincs más út, nekem ezekre a történeti, ismeretterjesztő munkákra van szükségem. Úgyhogy mondtam, itt a referenciám, ha gondolják, én szívesen megírom, amit kell, összerakom, amit más megírt, és ma sem tudom, ki könnyebbült meg jobban, ők, vagy én, amikor rábólintottak. Így kezdődött, aztán jött a többi, és remélem most már nem maradok ki egyik kiadványunkból sem.

A Nemzeti Értékek Könyvkiadó munkatársai 2019. 04. 15-én a Kazimír Házban rendezett sajtótájékoztatón mutatták be a Dénes Tamás – Dlusztus Imre szerzőpáros Meggypiros mezben című kiadványát

Mit gondolsz, mi az, amiben a gyönyörűen illusztrált és információgazdag kiadványok unikálisat tudnak nyújtani a mai magyar könyvpiacon?

Nem csak gondolom, hiszem is, hogy a könyv örök érték, bár ebben olykor még a közvetlen környezetemmel is folyamatos vitában állok, különösen mostanság, költözés idején. A mi prémiumkiadványaink a könyvek piacának különleges szegmensét alkotják, az alkotó, értéket teremtő embereket, a történelmüket ismerő és tisztelő, hagyományaikat ápoló közösségeket mutatjuk fel és meg. Mivel az irodalmi igényességgel megírt történetekhez valóban nívós képanyag társul művészi szintű grafikai-tipográfiai kivitelezéssel, talán szerénytelenség nélkül mondhatjuk, hogy a hazai ismeretterjesztés nívós és értékálló kiadványairól beszélhetünk. Ez azonban csak az alap: a tartalom és a forma, amilyenre bárki megcsinálhatja a kiadványát, csak szerzők és szerkesztők, fotósok, grafikusok függvénye. A Nemzeti Értékek Könyvkiadó különlegességét azonban a témaválasztás jelenti. A kiadó nevét viselő könyvsorozatunk már elkészült és tervezett darabjaiban a magyarság értékeit állítjuk célkeresztbe, egy-egy termék (például a kenyér) kialakulásának, egy-egy szakma (például a cukrász) művelőinek vagy egy nemzetet alkotó nemzetiség (például a svábok) bemutatásával. Mivel szinte valamennyi kiadványunkban részt vettem, tudom, hogy mindegyiknek volt fontos újdonságtartalma, megkockáztatom: üzenete, amivel sikerült árnyaltabbá tenni egy-egy szakmáról, hungarikumról, embercsoportról bennünk élő képet.

A Meggypiros mezben hiánypótló kiadványként került a magyar könyvpiacra

A cikkeidet olvasva írásaidat a precizitás és a kulturális kontextus széles körű ismerete és a mindenkori olvasó ismeretbővítésének igénye jellemzi. Ezek alapján hogyan tudnád megfogalmazni (újság)írói ars poeticádat?

Napilapos, hetilapos újságíróként, szerkesztőként a „Hazudni nem szabad” egymondatos deáki sajtótörvény-tervezetet tekintettem hitvallásomnak. Mivel ma is újságírónak (és szerkesztőnek) tartom magam, még, ha a munkám jellege meg is változott, ez a vezérelvem most is. Az ismeretterjesztés azonban az a műfaj, amelyben perdöntő szerepe van a legalapvetőbb újságírói tulajdonságoknak: a kérdezni – megismerni – megérteni – elmondani szándékának. Természetesen az ismeretterjesztés csakis ismeretszerzéssel lehetséges, így a világ legtermészetesebb dolga, hogy az ember szakadatlanul bővíti a tudását, hogy szerzőként ne nyúljon mellé, szerkesztőként pedig a legkisebb mellényúlást is megorrontsa. Nem tehetek róla, nekem ez a perverzióm.

A szerző száznál több szócikket írhatott a Meggypiros mezben című kötetbe, az egyik Bene Ferencé

Miért tartod fontosnak egy online kulturális magazin létrejöttét? Véleményed szerint mit nyújthat ez a felület a nyomtatott kiadványokon túl, vagy miben más hozzájuk képest?

Manapság hajlamosak vagyunk kimondani, még mi, a könyvekkel közelebbi barátságban lévők is, hogy nincs időnk semmire, olvasni meg pláne, és miközben ezt hangoztatjuk, naponta több órát töltünk a neten lógva, nézelődve, barangolva – olvasva! Ebből a logikából következik, hogy sokak szerint, ami nincs a hálón, az nincs is. De mi vagyunk, aminek ékes bizonyítékai a könyveink, s ezt akarjuk megmutatni az online magazinnal, bízva abban, hogy a virtuális arcunk jobban ráirányítja a figyelmet a kiadványainkra. Ezért, az online térben való jelenlétért fontos ez a kulturális magazin, aminek a nevében (Nation, Qualitas, Valorem, vagyis Nemzet, Minőség, Érték) benne vannak azok a hívószavaink, amelyekkel az NQV olvasóit, fogyasztóit meg akarjuk nyerni. Azt reméljük, hogy a könyveinkben szereplő partnereinken és közösségeken túl egy jóval szélesebb, hozzájuk – és így hozzánk – hasonló értékelveket valló, hasonlóan gondolkodó olvasói réteget tudunk eredményesen megszólítani, amelyből idővel egy egymást is inspiráló, értéket teremtő közösség lehet. Ez a közösséghez tartozás, a másfajta tájékoztatás és tájékozódás, a megértő mód és az emberi hang az, amit a sok jó történet, az alkotó emberek megismerése mellett, a könyvek elő- és utóéleteként egyaránt nyújt a mi magazinunk.

Dunaújvárosi csendélet

Kit tartasz a foci-EB csapatai közül esélyesnek a végső győzelemre? Hol szurkolod végig az összecsapásokat? Van-e bejáratott törzshelyed, vagy valamilyen rituálé jellegű szokásod a meccsek előtt vagy alatt, amit szívesen megosztanál a portál olvasóival?

Az a baj, hogy én, bár szeretem, egy kicsit talán ismerem is a játékot, nagyon okosan, elemezve nem tudom megközelíteni ezt a kérdést, mert minden szakmai résen kitüremkedik belőlem a szurkoló. De ez sem egyszerű, mert, ha nem rólunk van szó (bár, ott még nem tartunk, ahol 1986-ban, amikor magunkat is simán a vébé negyeddöntőjébe vártam), akkor én mindig annak szurkolok, ahol vannak kedvenc játékosaim, ha két olyan csapat játszik egymás ellen, amelyikben van, akkor az dönt, hogy hol van a több. Nem ködösítek, csak azt vezettem fel, hogy azt szeretném, hogy miután velünk ismét egy 3-3-as döntetlent játszanak, nyerjék meg a Ronaldóval felálló portugálok az Eb-t. (Kivéve persze, ha velünk kerülnek szembe a döntőben is, de ez még a ’86-os álomnál is merészebb.) Aztán ne feledkezzünk meg az aktuális világbajnokról, Franciaországról, a mindig résen lévő németekről, a hatalmas merítéssel dolgozó ezért számomra most kiszámíthatatlannak tűnő spanyolokról és a mindig mindent kiszenvedő olaszokról. Nálam így áll össze a kép. Bár én is vallom, hogy a futballnézés közösségi tevékenység, ennek én jobb’ szeretek stadionban hódolni, legfeljebb barátokkal jövünk össze néha meccsnézésre. Most azonban lakóhelyet is váltottam, éppen túl vagyunk a költözésen, de még számos infrastrukturális elem hiányzik, többek között a kábeltévé, így kénytelen voltam a bekötésig áthidaló megoldásként a szobaantennás MinDig TV-s szolgáltatást „választani”. Ez pedig ki is jelölte legújabb kori rituáléimat az antenna tuti helyének kiválasztásában és a megfelelő üléspozíció elfoglalásában, majd másfél-két órás megőrzésében. Korábban azért ez sokkal egyszerűbb volt, mivel a sör/fröccs-rágcsa kombó bekészítéséből állt. Örömmel nyugtázhatom azonban, hogy nekem az első Eb-győzelmem már megvan: éppen a megnyitó ünnepségre sikerült behangolnom a csatornákat!

Levendulamező Dunaújvárosban (Anda Fábián fotója)

<a href="https://nqv.hu/szerzo/tinkomate/" target="_self">Tinkó Máté</a>

Tinkó Máté

író, költő, irodalomtörténész, portálunk felelős szerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Nemzeti Értékek Könyvkiadó
Patikák és patikusok
Mi, svábok