Az 1956-os forradalom vérbe fojtása után mintegy 200 000 honfitársunk hagyta el Ausztria vagy Jugoszlávia irányában a magyar határt. Közülük a sebtében összehozott táborokból mintegy tízezren leltek új hazára Svédországban. A befogadó nemzet a szolidaritás számos értékes és megható jelét adta, többek között támogatta a kinti magyar szervezetek létrejöttét és működését. Svédországban összetartó magyar közösségek jöttek létre. Ezekben rendkívüli érzékenységgel fogadták a hazulról érkező híreket.
A magyar labdarúgó-válogatott erős kerettel utazott az 1958-as svédországi világbajnokságra, mégis gyengén kezdett. Wales volt az első ellenfél. Soha nem játszottunk ellenük, de jól ismertük a brit stílust. Mégis lassan, körülményesen szövögették a fiúk a támadásokat, és hiába vezettünk Bozsik révén már az 5. percben, John Charles, a britek egyetlen igazán fajsúlyos játékosa ki tudott egyenlíteni. Charles ekkor már a Juventus játékosa volt, előtte a Leeds csapatában termelte ipari mennyiségben a gólokat. Nálunk viszont legalább egy csapatra való klasszis volt a keretben (Grosics, Mátrai, Bozsik, Budai II, Tichy, Hidegkuti, Bundzsák, Sándor K., Szojka, Kotász és Fenyvesi).
A második meccsünkön kiábrándító játékkal 2:1-re kikaptunk a házigazda svédektől. Senki sem értette, mi történik a magyar csapattal. Aztán a harmadik találkozón végre kijött a lépés, 4:0-ra vertük Mexikót. De az azonos pontszám miatt (a gólkülönbség nem számított) újra meg kellett küzdenünk Wales válogatottjával. 1958. június 17-ét írtunk. E napon jelentette meg az Igazságügyminisztérium hosszas közleményét a Népszabadság a Nagy Imre-perben született ítéletről.
„A Legfelsőbb Bíróság népbírósági tanácsa mérlegelve a bűncselekmények súlyát, a súlyosbító és enyhítő körülményeket, a lefolytatott tárgyalás alapján a vád tárgyává tett cselekményekben a vádlottakat bűnösnek mondta ki, és ezért Nagy Imrét halálra, Donáth Ferencet 12 évi börtönre, Gimes Miklóst halálra, Tildy Zoltánt 6 évi börtönre, Maléter Pált halálra, Kopácsi Sándort életfogytiglani börtönre, dr. Szilágyi Józsefet halálra, Jánosi Ferencet 8 évi börtönre, Vásárhelyi Miklóst 5 évi börtönre ítélte. Az ítélet jogerős. A halálos ítéleteket végrehajtották.”
Már hajnalban bemondta a Szabad Európa és az Amerika Hangja, reggelre az egész világ tudta, hogy Kádár János megölette egykori harcostársait. Az a Kádár, akit ebben a kérdésben nem kötelezte semmire sem a moszkvai elöljáróság.
A Wales elleni sorsdöntő mérkőzés előtt a játékosok is értesültek a lesújtó hírről. Egymás közt tervezték, hogy gyászszalaggal játszanak, de ezt a csapatvezetők megtiltották. Baróti Lajos szövetségi kapitány harminc évvel később mondta csak el, hogy az öltözőben képtelen volt lelkesítőt mondani. Ne feledjük, bátyját, Baróti Dezső irodalomtörténészt is börtönbe zárta a forradalom után a rezsim. Kádár, aki a stockholmi meccs idején épp a bolgár kommunisták kongresszusáról jött haza, úgy kalkulált, hogy vérbíróival és hóhéraival a csoportkörből való továbbjutásra időzíti a piszkos munkát. Elszámolta magát.
A svédországi emigráció néhány tucat elkeseredett tagja ott volt a lelátón, és a budapesti hírtől sokkos állapotban pályára lépő játékosok ellen fordultak. Grosicsékat azonosították a hivatalos Magyarországgal. „Kommunista gyilkosok” – kiabálták be néhányan, és mert csak alig 4000 néző volt a Rasunda stadionban, mindent jól lehetett hallani. A 2:1-re elveszített meccset az a szovjet Latisev vezette, aki mindent elkövetett azért, hogy ez legyen a magyar labdarúgás egyik legsötétebb napja.
