Oldal kiválasztása

A bor a nemzet metaforája

Szerző: | 2021. június 03. | Nektár | Címkék:

Emelkedett pillanatokban szokták mondani, hogy a bor a nemzet metaforája. Poétikai szempontból is izgalmas a kérdés, mivel a metafora a legegyszerűbb képi elem – elváltak egymástól, mint ágtól a levél –, a nemzet fogalma viszont nem tűr semmiféle egyszerűsítést, ha csak nincs rendkívüli helyzet.

Poétikai oldalról viszont igen érdekes a bor mint a nemzet metaforája kérdéskör, mivel ez egészen leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egyetlen pohár borban kifejezésre jut a nemzeti karakter. Ez a pohár viszont csak úgy értelmezhető, ha abban megjelenik minden, amit a magyar vagy a Magyarországon termett borokkal kapcsolatban érzünk és tudunk. Ebben a pohárban nem egyetlen kiemelt fajta vagy bortípus, nem ezerjó vagy aszú illatozik, hanem minden olyan érzés és érzelem, tapasztalat és szenvedély, amit a borainkkal kapcsolatban begyűjtött a szánk, a szemünk, az orrunk, a szívünk és az elménk. Ezt a poharat az érzékszerveink tudatos emlékezetével töltöttük meg.

A nemzet sem más: emlékeink, vágyaink, céljaink közös emlékezete. A nemzet mindig történeti, a nemzetről mindig történetiségében beszélünk, a nemzet az édesapánk, aki volt és akiből lettünk.

Innen nézve mindannyian apánk borát keressük és szolgáljuk. Ebből a nézőpontból a nemzet legfontosabb eleme a minta. A gyökér. A szőlő gyökere.

Lám, bővül a metafora, mert a képek már csak ilyenek. De érdemes eltűnődni e képi világ tartalmi megfejtésein. A szőlő olyan fává vagy lugassá is terebélyesedő kúszónövény, amely mindig termőegyensúlyba akarja hozni önmagát. Ha a szőlőt a sziklás hegytetőn ültetjük el, a legnagyobb meglepetésünkre sem ég ki, a levelei termőidőszakban nem barnulnak el, mert a gyökér lemegy a mélybe, amin keresztül a növény teste a nagy melegben hűsítő nedvességet kortyol. A szőlő gyökere éppúgy az életet keresi, mint a levél, a szár, a kacs vagy a fürt. Ez a biológiai harmónia jelenik meg aztán a borban.

Mint említettem, a nemzet metaforájaként megjelenő bor nem egyetlen típus vagy fajta, hanem mindazon élmény együttese, amit a borról tudunk. Minél többet vagyunk képesek érzékelni a bor tulajdonságaiból, annál többet tudunk magunkról, s ha ezt átemeljük a kollektív értelmezési tartományba, akkor azt kell mondanunk: minél több íz, aroma, szenvedély és tudás jelenik meg bennünk, annál többet tudunk a nemzetről. Vagy legalábbis arról, amit nemzetnek gondolunk.

Ami engem illet, nagyon szeretek elmélyülni egy tokaji citrusos kajszijában, egy villányi meleg áfonyájában, egy szekszárdi tüzes fűszerében, egy somlai komplex gyümölcs-sójában, vagy egy kunsági ezerjó almás-körtés, ropogós savtengerében. Ilyenkor mindig arra döbbenek rá, hogy milyen hihetetlenül gazdag a magyar táj.

Velünk az iskolában, szovjet érdekből, azt akarták elfogadtatni, hogy Magyarország ásványi nyersanyagban szegény ország. Generációk nőttek föl ebben a tudatban. Holott a magyar bauxitra épült a szovjet űrprogram, holott hazánk építőipari nyersanyagban Európa élvonalába tartozik, holott a mai szénkészletünk épp 230 évig szolgáltatna elegendő energiát az országnak, holott mi rendelkezünk a kontinens legnagyobb édesvízkészletével, holott a világ három legnagyobb termálvagyonának egyike van a magyar föld mélyében, holott a magyar paprikának, paradicsomnak, őszibaracknak, meggynek, cseresznyének, szilvának, gabonának nincs párja – hála a magyar termőföld hihetetlen gazdagságának.

Abban a pohárban, ami a nemzet metaforája, benne van mindegyik íz, és benne van a szilárd tudás a magyar föld utolérhetetlen gazdagságáról. Az a pohár a közös emlékezet és a nemzeti összefogás metaforája, sőt jelképe.

Poétikai nézőpontból az egyszerű hasonlatra építő metafora nagyobb testvére a fogalmi kapcsolódást bemutató jelkép, azaz a szimbólum. A bor, azaz a pohár így fejlődik mindannyiunk közös tudásának és büszkeségének szimbólumává. Ez a pohár az olyannyira várt nemzeti egység jelképe. És annak is a szimbóluma, hogy nem fogadjuk el a nemzetünk leminősítését, nem azonosulunk azzal, hogy a magyarság csak a másodosztályra kap jegyet.

Szent István ezer esztendővel ezelőtt keresztény államot alapított a Kárpát-medencében. Évszázadokon keresztül Európa legstabilabb országa volt a miénk. A marxista történetírás a szánkba akarta rágni, hogy itt folyton osztályharc dúlt, holott a föld tulajdonlására és művelésére, mai szóval a nemzet önellátására épülő gazdaság épp ezer esztendőn keresztül tartotta fenn, nem akármilyen színvonalon, a magyarságot.

István király már az első adótörvényben megemlékezett a szőlő és a bor jövedelmeiről. Mátyás palotájában borszökőkút jelezte a gazdagságot és a reneszánsz életszeretetet. Rákóczi a tokaji szőlőbirtokaiból finanszírozta egy évtizeden keresztül a világ egyik legnagyobb katonai hatalmával szemben a függetlenségi háborút. A 18. század elejétől megszületnek a hegyközségek, az önigazgató demokráciák alappillérei és mintakövei. A szőlőtermesztés és a borkészítés ott van a történelmünk teljes folyamatában a mai napig, a mai küzdelmekig és csodákig, akár egy allegória.

Igen, a bor a nemzet metaforája, szimbóluma és allegóriája.

A bor a magyarság maga.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

A nagy borkönyv
Nemzeti Értékek Könyvkiadó
A nagy borkönyv