Kedves Imre! A korábbi beszélgetéseink alapján számomra világosan kiderült, kevés olyan embert ismerek, aki születésétől kezdve annyi szállal fűződne és azóta is folyamatosan kapcsolódna egy konkrét térhez és régióhoz, illetve annak szellemiségéhez, mint amennyire te a szülővárosodhoz, Szegedhez, továbbá Csongrád megyéhez mint lokalitáshoz. Mesélőkedvedet ismerve kalandosabbnál kalandosabb, szövevényesen szerteágazó történetekbe bocsátkoznál, ezért most arra kérlek, valamelyest szűkítsük a fókuszt. Mit jelentett régen, és mit jelent ma „szögedinek lönnöd”?
Szegedinek lenni számomra azonos a lélegzetvétellel. Képes vagyok kritikusan szemlélni mindazt, ami a szülővárosomban történik, de nekem ez az éltető közegem. Pontosítva: Alsóváros az éltető közegem, s habár rövidebb ideig laktam a város különböző pontjain, több mint fél évszázada a Szabadság tér környéke az otthonom. Itt van az ősi fészek, az 1886-ban épített napsugaras oromdíszű műemlék házunk, amit a feleségemmel Paradicsomnak hívunk.
„A feleségemmel, aki a legjobb barátom.”
Több rétege van ennek a szegediségnek, s ezek a rétegek folyamatosan gyarapodnak. Régen csak egyszerűen rosszul éreztem magam Pesten, majdnem megfulladtam. Szeged volt a biztonság. Azután, ahogy egyre többet tudtam meg a városról, vagy egyre mélyebben éltem meg az ismereteket, tovább erősödött a ragaszkodás. Például nem messze a házunktól közös albérletben lakott Radnóti Miklós (aki nem szeretett itt), és az orosházi születésű Müller Miklós, azaz Nicolas Muller, a világhírűvé lett fotóművész, akinek segítettem kiadni az életrajzi könyvét. Készítettem egy kétórás filmet Fejtő Ferencről, aki nagyon szeretett Szegedre járni, többször volt a vendégem. Párizsban ő mutatott be a hódmezővásárhelyi Elkán Lászlónak, azaz Lucien Hervének, aki szintén világhírű fotóművész. Müllerrel, Fejtővel, Elkánnal is beszélgettem Radnótiról.
Idehaza, amikor Bálint Sándor nálunk járt, szintén téma volt Radnóti Miklós. Fejtővel a Tisza partján halászlé közben beszélgettem József Attiláról, akivel együtt alapították a Szép Szót. És hát e hatalmasságok között ott van a szegedi születésű Barcs Sándor is, aki barátságban volt József Attilával. Ezek a dolgok bennem egészen közel vannak egymáshoz. A házunktól jelképes módon légvonalban egyenlő távolságra van Zsigmond Vilmos és Bálint Sándor szülőháza.
Van egy festmény a dolgozószobámban, Kossuth Tivadar alkotta. Kicsit Miro, kicsit Chagall és nagyon Szeged. Forognak, örvénylenek rajta a város emblematikus épületei, helyei. Ugyanígy örvénylik bennem Dugonics András Etelkája, az első magyar nyelvű regény, Tömörkény, Móra és Juhász Gyula, Ilia tanár úr, Vörös tanár úr, a Tiszatáj főszerkesztői, azután Baka István, Ambrus Lajos, Zalán Tibor, Zelei Miklós, Temesi Ferenc, Petri Csathó Ferenc, Herbszt Zoltán, Hévizi Ottó, Szijj Ferenc, Háy János, Darvasi László, Podmaniczky Szilárd, és ezek az öregek, akiket itt említettem. Valahogy minden út Szegedre vezet.
Ennyi személyes élménnyel a birtokodban nem is csodálom, hogy folyamatosan zsong a fejed a kidolgozásra váró ötletektől. Oszlopos tagja vagy a Nemzeti Értékek Könyvkiadónak, melynek print kötetei és a nyár óta létező kulturális magazin, az nqv.hu online felülete révén a magyar kultúra számos szegmensét járhatjuk körül, a hungarikumnak számító gasztronómiai értékektől kezdve általánosabb témák – úgymint a sport vagy az oktatás – speciálisan magyar eredményeiig, így férkőzve közelebb saját jelenünkhöz és múltunkhoz, sőt, ezáltal feledésbe merülő történelmünk egy-egy homályos részletét, immár pontosabb megvilágításban, talán újra is gondolhatjuk. Hogyan tereltétek a kiadóval közös mederbe az elképzeléseiteket?
Én mindig tervezek, újratervezek, szervezek és építek. Alapítottam borfesztivált (ami Szeged legnagyobb tömegrendezvénye), labdarúgó utánpótlás-nevelő klubokat, nyolcvanöt országba eljutó országimázs magazint (Hungarian Review), hírtelevíziót, szolgáltató hetilapot (Helyi Téma), nemzeti értékőrző magazint (Magyarság), Mini Hungary Parkot, és számos más kezdeményezést, programot indítottam el, egyik ezek közül a labdarúgást megújító Bozsik-program, amit én vittem be az MLSZ elnökségébe. A Nemzeti Értékek Könyvkiadót Dobrotka Pállal együtt hoztuk létre. Azért, mert benne volt a levegőben. Kizárólag rendkívül izgalmas témákat dolgoztunk fel, és ez a portál is bemutatja, hogy hányféle értékre, teljesítményre fókuszálunk.
Az ötleteket a kiadói vezérkar (rajtam kívül Dobrotka Pál, Ferencz Rezső, Bihari Zoltán, Munkácsi Imre) beszéli meg, és közös program alapján dolgozunk a projekteken. Mindannyian hoztunk magunkkal a múltunkból kellő mennyiségű és minőségű tapasztalatot ahhoz, hogy inkább szenvedünk tématúltengésben, mint témaszegénységben. Legalább húsz projekt tervét görgetjük magunk előtt.
Ami engem illet, az all round újságíró ideálját követem: kedvelem azokat a szerzőket, akik szinte bármilyen területen otthon érzik magukat, mert nem a földhözragadt szakismeret, hanem a kíváncsiság hajtja őket. A kollégáim ilyen szerzők, s ezért nem egyszerűen újságírók vagy szerkesztők, hanem közírók. A szerzőknek ez a típusa kész beleásni magát a legkülönbözőbb témákba, legyen az sörkultúra, egészségügy, környezetvédelem, gasztronómia, turizmus, borászat, sport vagy nemzetiségi kérdés, s ezekben képes megértő módban tájékozódni, kerülve az előítéleteket, és támogatva az értéket előállító, a környezetéért felelősséget vállaló embert.
„A sörös könyvünk. Most készül a Sör 2.0.”
Apropó, sport: nemrég e-mailben jelezted azt, hogy a minap Délvidékre, egész pontosan Péterréve településre hívtak, hogy a helyi magyar közösség előtt beszélj a labdarúgásról. Ahogy most te is említetted, és ezt én is csak megerősíteni tudom, személyes találkozásaink alkalmával társalgási témáink közül kettő elkerülhetetlen; előbb vagy utóbb az irodalom és a futball napirendre kerül, ilyenkor élő lexikonként sorolod a versidézeteket és/vagy a meccsstatisztikákat. Nyílt titok, hogy egykori élvonalbeli sportigazgatóként a magyar futballközegre belülről láttál rá. Ugyanakkor az is tudvalevő, hogy elmélyült szépirodalmi tevékenységet is folytatsz, (vers)technikailag képzett és az irodalomtörténetben járatos alkotó vagy. Idevágó kérdésem épp ezt a kettősséget firtatja: hogyan lehet egy személyiségen belül összeegyeztetni a döntésekért felelős, gyakran kíméletlen pragmatizmust igénylő vezető, és a világ legapróbb részleteire érzékenyen rezonáló költő alakját, azok szerepkonfliktusait?
Ezt sokszor én sem tudom megfejteni. Ma hajnalban A szép magyar kert című könyvünk kéziratait gondoztam mint a kötet szerkesztője, aztán a Nemzeti Sport és a Délmagyarország elolvasása után szerkesztőként átnéztem a nyomdába adás előtt a hazai katonai szolgálatmegtagadókról, főleg a Jehova Tanúiról szóló, háromkötetes könyv első darabját. Ilyenkor persze már csak az impresszum, a tartalomjegyzék, a fejezetcímek és a képaláírások ellenőrzése a feladat. Ezután egy villányi borászatról szóló különleges film stúdióforgatásán voltam, itt forgatókönyvírói és rendezői feladataim voltak, vannak. Este meccset néztem (kézilabda és futball), és éjjel visszatértem ehhez a portálhoz. Majdnem minden napom ilyen.
„Napsugaras boresten a palicsi Bóni Lászlóval, aki borászként és pálinkafőzőként is zseniális. 80 borestet
tartottam az alsóvárosi tájházban.”
Ilia Mihály szokta mondani, hogy költő az, aki költőként él. Hát én a hetvenes évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig éltem hellyel-közzel költőként, a bennem élő Vecsernyés Imre állandó szerzője volt a Tiszatájnak. Aztán ez a Vecsernyés kilépett belőlem, mert azt látta, hogy egy sztahanovista újságíró dolgozik bennem. Az engem megfigyelő rendőrtiszt mondta a rendszerváltás után, hogy nem tudták követni a mozgásomat, és nem értették, hogy ki állhat mögöttem. Pénteken megjelent egy izgalmas interjúm az Élet és Irodalomban, még aznap egy sporttárgyú cikkem a Magyar Ifjúságban, másnap négy komoly dolgozatom a Délmagyarországban, vasárnap délelőtt színi kritikát mondtam a körzeti rádióban a gyulai várszínház egy előadásáról, hétfőn riportom ment a körzeti tévé országos adásában, közben beszélgetéssorozatot készítettem Szeged irodalmi életének szereplőiről a városi tévének.
Szorgalmas voltam és tehetséges. Ma is tíz-tizenkét órát dolgozom. Önállóan és csapatban, belülről irányítva, mindenféle magamutogatás és nyomulás nélkül. Gyanús is vagyok bizonyos körökben.
Az irodalmi élet nem számol velem, mert nem vagyok a része. Ez is részben jelenlétrevü, amiben sohasem kértem magamnak szerepet, mint ahogy hivatásos újságíróként és sportegyesületi elnökként is belépőt váltottam a meccsekre. Igaz, újságírónak nem nagyon szeretem vallani magam, mert ez a foglalkozás ma már egészen mást jelent, mint ami volt. Inkább mondom, hogy közíró vagyok, illetve szakíró, elvégre közel harminc borral kapcsolatos könyvem jelent meg, és elég sok labdarúgással kapcsolatos könyvet, esszét, publicisztikát írtam.
Hogy közben mindig vezető voltam, ezt a sors hozta.
Ha figyelembe vesszük, hogy a szakmai karriered a hetvenes években kezdődött, később a nyolcvanas évektől a Délmagyarország munkatársa, majd a rendszerváltástól több mint tíz éven át a napilap főszerkesztője voltál, az eltelt időben rengeteg változásnak lehettél tanúja, itt most elsősorban a technikai eszközök módosulására, a mediális változásokra szeretnék utalni. Az elektronikus média, az internet virtuális világa és az abban való tájékozódás igénye hogyan érint téged személyesen? Milyen előnyöket és hátrányokat, netán veszélyeket látsz a digitalizáció korának eljövetelében?
A digitális felület végtelen információt ad, de bölcsességet és eligazodást csak a strukturált gondolkozástól kaphatunk. A Facebook szenzációs eszközöket biztosít kampányok lebonyolítására, különböző szakmai- és érdekcsoportok összehozására, a hírek megosztására, de ha felmegy az ember, időt rabló módon ezernyi fölösleges információn keresztül jut el a lényegig, ha egyáltalán eljut. A nyomtatott médiának, amíg normálisan működött, komoly értéke volt a műfajok megkövetelte szabályrendszer. Ma a digitális felületen megjelenő blogok (személyes kitárulkozások) kilencvenöt százaléka túlírt jegyzet. Íróik képtelenek lennének megírni egy pontos hírt, informatív tudósítást, tartalmas interjút, feszes riportot vagy okos publicisztikát. Ez a műfajtalan hablaty már visszahat a nyomtatott sajtóra, amelyet két halálos métely támadott meg: a differenciálatlan átpolitizáltság (a propagandaszerep), valamint a felkészületlenség.
Nem a digitális felületen való megszólalással van baj, ezt a portálunk is igazolja, hanem azzal a minőség alatti áradattal, amely megfeledkezik a média alapvető feladatáról, tudniillik a tájékoztatásról, az információk közötti eligazodás, eligazítás követelményéről. Az értelmező újságírásról, amit csak megengedő módban szabad művelni. Elemezni kötelező, ítélkezni tilos.
Harminc éve írják, és mi olvassuk, hogy nagy a baj, elverte a jég a termést, vagy nagy volt az aszály. Ez így van néhány százezer éve, a természet a Kárpát-medencében mindig kiegyenlíti a számlát.
Tavaly zöldszürettel, idén lepárlással védik a borosgazdákat a túltermelési válságtól. Igaz, tíz éve még 40, tavaly már csak 23 liter volt az egy főre jutó éves borfogyasztásunk, mert kimasírozott a temetőbe a naponta fröccsözők nagy része, mert a gyerekeinket nem tanítják meg az apák bort inni, s mert hazánk több száz középfokú vendéglátóipari képzésén (felszolgálók, szakácsok, étteremvezetők, turisztikai menedzserek) négy év alatt egy szót sem szólnak a bor gasztronómiai, élettani és kultúrtörténeti szerepéről, jelentőségéről. És megy a pénz a gigant poszterekre, hogy igyál magyar bort. Közben egyik szegedi étteremben sincs pusztamérgesi rizling vagy csongrádi kadarka.
„A borról való tudásom nagyesszében, több száz saját fotóval.”
Rengeteg panel megközelítés indul útjára a digitális felületeken, amelyek aztán eluralják a közbeszédet, s elfogadott álláspontok lesznek. Ez azért lehet, mert a médiumok élén, a szerkesztőségekben, a rovatokban képzetlen, önálló munkavégzésre alkalmatlan, de legalább nagyon rátarti fiatalemberek viszik a prímet. Azt nem mondhatom, hogy a szakmát, mert arról a maiak egyre kevesebbet tudnak. 2001-től tizenegy évig voltam a Szegedi Egyetem főszerkesztője. Nyugodt, konzervatív (értékőrző) félhivatalosa voltunk az egyetemnek. A kommunikáció szakról nem jött hozzánk újságíró. Aki jött, egy hónap alatt kikopott. Az utolsó évben tanulták a sajtóműfaj-ismeretet. Nem tudták, hogyan kell felkészülni egy interjúra. Úgy kaptak diplomát, hogy évente egy-két írást kellett produkálniuk. De kommunikációelméletet, nyelvfilozófiát, politológiát, pszichológiát, szociológiát, szemiotikát és polgárjogot ezerrel tanultak. Jelzem, 1986-ban sajtóműfaj-ismeret speciális kollégiumot hirdettem, ezzel én kezdtem el az újságíróképzést a szegedi egyetemen.
Nekem az öregek azt mondták, hogy az újságírás három, egyformán fontos dologból áll: olvasásból, beszélgetésből és írásból. Én még megmutattam a kéziratomat a kollégáimnak, mi még beszélgettünk egymás dolgozatairól, és én az egyetem öt éve alatt, mivel kevésbé jártam előadásokra, naponta 7-8 órát töltöttem a könyvtárban, és azóta sem szoktam le a könyvekről. Emellett hét irodalmi folyóiratot (Tiszatáj, Kortárs, Jelenkor, Forrás, Alföld, Életünk, Mozgó Világ) olvastam, mint minden csoporttársam, és amikor kedves tanárunknak, Balázs Misinek régi magyar irodalom órán nem volt kedve David Pareusszal bíbelődni, elővette, hogy a szombathelyi Életünkben milyen klassz dráma jelent meg, tucatnyian voltunk a szemináriumon, közülünk hatan húztuk elő a táskánkból a folyóiratot.
„A Délmagyarország kulturális rovatának munkatársaként. Ötven kilóval voltam fiatalabb.”
Ahogy azt az interjú elején is részletezted, továbbá személyesebb vallomásokat tartalmazó, esszéisztikus írásaid is hűen tükrözik, a szegedi kulturális élettől az ország messzi tájaira is eljutva, Bálint Sándortól kezdve Zwack Péterig nagy idők, nagy korszakok nagy formátumú személyiségeivel kerültél közeli kapcsolatba, akikkel együtt lélegeztél, gyakran barátságot is kötöttél, vagy akikkel olykor talán heves vitákat is folytattál, netán épp csak jelen voltál, hogy amit hallasz, azt – újságírói vénádból is fakadóan – hitelesen lejegyezd az utókor számára. Ha lajstromba veszed ezeket az élményeket, maradt-e még olyan, amelyről azt érzed, hogy mindenképp meg kell írnod, ha addig élsz is, és nem tartozik a műhelytitkok kategóriájába, tehát amit szívesen meg is osztanál az olvasókkal?
Rengeteg adósságom van. A nyolcvanas években több tanulmányom jelent meg Pilinszky Jánosról. Tartozom magamnak egy monográfiával.
Kellene írnom a nyomozó újságírásról. Huszonöt éves voltam, amikor kipattant a hipofízis-ügy. Kádár még erős volt, a rendszere is. Az ügy főhőse egy szegedi orvosprofesszor, az egyetem párttitkára és egyik rektorhelyettese volt, aki emberi agyalapi mirigyeket csippentetett ki holttestekből boncmesterekkel, s ezekkel gyógyított (törpenövésűeket növesztett alacsony emberré), és üzletelt egy olasz gyógyszergyártó céggel. Versenyben állt az állammal, mint az egyszeri nyomdász, aki bankjegyeket készített. Az agyalapi mirigy akkor a sportdopping alapanyaga volt, és hát az állam is adott megbízást a boncmestereknek. Az ügy a nyilvánosság rendszerei felé kommunikálhatatlan volt, hiszen egy komoly kutatót és párttitkárt vádoltak meg, az egészet a titkosszolgálat felügyelte, én mégis belevágtam, és Balogh Tamás barátommal másfél év nyomozói munkával összeraktunk egy könyvet, ami 1987 karácsonya előtt, kalandos körülmények között, nyolcvanezer példányban jelent meg.
„Amikor behívattak a városi pártbizottságra, jelzem, nem voltam MSZMP-tag, azt kérdezték, hogy ki adja ki a könyvet. Azt mondtam, hogy üzleti titok. Megnyúlt az elvtárs feje. Végül Kádár engedélyezte a kiadást.”
Még a hipofízis-ügy alatt belekaptam a Bős-Nagymarosi Vízerőműrendszer kérdéskörébe. Elolvastam kétezer oldal, nagyrészt titkos dokumentumot, beszéltem vízépítő mérnökökkel, szamizdatot író és kiadó újságírókkal jártam Dunakilitin és odaát, Bősön. A mai napig érvényes az 1988-ban írt Vízlépcsőd című könyvem, mert nem politizáltam, hanem elemeztem.
E könyv kapcsán ismerkedtem meg Barcs Sándor országgyűlési képviselővel, aki számos fontos poszton szolgálta a hazát, és akit 1989-ben, a rendszerváltás évében azért támadtak meg, mert népi ülnök volt a Rajk-perben. Tizenhét újságírónak küldött levelet azzal, hogy ő kész távozni (országgyűlési képviselő, az Elnöki Tanács tagja volt), de az életét ne egyetlen eseményen keresztül ítéljék meg. Én voltam az egyetlen szakmabeli, aki megkereste, meghallgatta, majd könyvet írt a tanulságokról. Közismert ellenzéki újságíró voltam, de meghallgattam azt az embert, aki a hatalom gyakorlói közül egyedül tegeződött Kádár Jánossal.
„Király Zoltán kétezer oldal titkos anyagot lopott ki nekem a Vízügyi Minisztériumból. A Mérnöki Kamara tiszteletbeli mérnöknek nyilvánított.”
Van nekem egy büntetőügyem. Világos, hogy majd a bíróság mond ítéletet. Ugyanakkor nem sok olyan újságíróval találkoztam, aki szerette volna megismerni az összefüggéseket. Konkrétan senki nem ment utána az ügyemnek, senki nem mert a mélyre ásni. Ha valaki mégis felhívott, javasoltam neki a hipofízis-ügyet, a vízlépcsőt és a Barcs Sándor-féle jelenséget, azaz a pártatlan, alapos tényanyagra építő, oknyomozó újságírást.
Aztán írnom kellene egy családregényt. Elkezdtem, de ehhez idő és tér kell, ami nincs.
Tavaly nyáron írtam egy novelláskötetet. Mivel író az, aki íróként él (mutatis mutandis), ki kell várnom, hogy leülepedjenek ezek a szövegek, s újra kézbe vegyem a mondatokat.
