Oldal kiválasztása

Gödre közigazgatásilag Baranyához tartozik, de a Zselicre emlékeztetően lágy lejtésű, csupa zöld táj látványa Somogyországhoz sorolná. „Végül is ez a Zselic pereme” – erősíti meg érzéseinket Gelencsér Gábor polgármester, amikor a szőlőhegy egyik magaslati pontjáról megcsodáljuk a varázslatosan szép völgyet, amely azonnal magyarázatot is ad a település elnevezésére. Odalent kimagaslik a római katolikus templom tornya, és a napsütésben fürödve fehérlik több méltóságteljes, hosszú tornácos sváb ház. Témánál vagyunk, mondhatni, hiszen mind a szőlőhegy, mind a hitélet, mind a meghatározó építési stílus az itt letelepedett német ajkúakhoz kötődik.

Gödre és térsége évezredek óta lakott terület, 1966-ban 12 római kori, épített téglasírt találtak itt, ám a hosszúra nyúlt török hódoltság idején ez az otthonos völgy teljesen elnéptelenedett, és a mostani település helyén kiterjedt erdő zöldellt. A területet, amely magába foglalta Gödrét, Gödreszentmártont, Kiskeresztúrt, valamint Szénáspusztát és Vidákpusztát, a török után több család is birtokolta, mígnem 1745-ben szolgálatai elismeréséül Koller Mátyás katonatiszt kapta meg. Koller (Kohler) ekkor a felvidéki Holicson szolgált. Több forrás ír arról, hogy Koller Holicsról hozott németeket, más helyen azt olvashatjuk, hogy ulmiak telepedtek itt le.

Az ulmi szál annyiban fontos és jelentős, hogy ott szálltak bárkákra a nem csak Ulm-környéki németek. Viszont források igazolják, hogy Németország egyéb területeiről is érkeztek. Koller Holicsból nem hozott telepeseket, de hogy közvetlenül Németországból hányan jöttek, arra vonatkozóan nincs pontos adat. Az egyházi krónikában, anyakönyvben 1745-ben 17 család szerepel, néhányuk neve mellett ilyen bejegyzéseket olvashatunk, mint „Aus dem Reich gekommen” vagy „Stammt aus dem Schwarzwald in Deutschland”, a korábbi lakóhely pontos megnevezése nélkül. Sokan jöttek egy korábbi magyarországi helyről, így például a Krepsz család 1759-ben Bozsokról, de költöztek ide Homokról, Himesházáról, Kercseligetről, Mágocsról, Németszékről, Szárazdról, Bőszénfáról, Bonyhádról, Tevelről is” – pontosítja ismereteinket a polgármester.

A szorgos németek kivágták az erdőt, feltörték és megművelték a földet, rövid idő alatt otthonossá alakították a völgyet. Gödre már 1807-ben mezővárosi rangot kapott. Itt ma is él az intő mondás: „Der erste hat den Tod, der zweite hat die Not, der dritte erst das Brot”, miszerint az első generációra a halál várt, a másodikra a nélkülözés, és csak a harmadikra a kenyér. A németek fejlett ipari kultúrát, magas szintű civilizációt hoztak ide és honosítottak meg a tájon.

Gödre címere a Múltház falán

A kitűnő fekvésű szőlőhegyen olyan kiváló borokat termeltek, hogy Itáliába, Ausztriába is szállítottak. A hosszú úton próbára tett nedűket nagy valószínűséggel komoly extrakt- és magas alkoholtartalom jellemezhette, hiszen másként nem ért volna el gazdasági sikereket a messzi távolban a kékszőlő leve. Gödre címere is őrzi ezt a mára kihalófélben lévő kultúrát. Ugyanakkor a helyi közösség az önkormányzat szervező erejével igyekezett megmenteni a borkészítés hagyományát. „Néhány éve még száznál több közmunkásunk volt, többek között bort is készítettünk. Amennyire öröm, hogy kilenctizedük munkát talált, annyira gond, hogy ki kellett engednünk a kezünkből a szőlőgazdaságot” – mutatja be a keserédes helyzetet a polgármester. Mindazonáltal a szépen felújított, egykori plébániai dézsmapince jelzi, hogy van még aktualitása a falucímerben álló három szőlőkarónak.

„Jó venyigéket hoztak az ősök. Én még emlékszem rá, kislány koromban mutatták a nagyszülők, hogy ez az a tőke, amelyiknek az őse még az óhazában hajtott” – meséli Oszlárné Marika, a német önkormányzat alapító (1992) és jelenlegi elnöke, aki Gelencsérék szomszédja, így akár a kerítésen átszólva is megbeszélhetik a teendőket. Marika két ciklus után már nem vállalta az elnökösködést, visszalépett eggyel, így idősebb Gelencsér Gábor váltotta őt, majd 2020 januárjában visszacsábították elnöknek. A beszélgetésből kiderül, ahogy gondosan befejezik egymás mondatait, hogy ifjabb Gábor és Marika nagyon jól együttműködnek.

A szőlészethez, borászathoz kapcsolódó ünnep a szüreti felvonulás volt: Vidákról ökrös szekerek jöttek a faluba, ezekre szálltak föl a fiatalok, a lányok fehér, apró kék virágos ruhát viseltek, és a kocsikon állva a falu minden utcáját bejárták, ezt pedig a szüreti mulatság követte. Szüret előtt a kisbíró kihirdette, hogy mikor kezdődhetnek a szőlőhegyen a szüreti munkák. Maga a szüret is ünnep volt, hiszen 15-20 fős társaságok verődtek össze, birkát vágtak régen erre az alkalomra, és mellé az asszonyok megsütötték a diós és mákos kalácsot. Idesorolható még a Hagelfeiertag is: Szent György naptól, április 24-től Szent Mihály napjáig, szeptember 29-ig, a második világháború kezdetéig szombaton délután nem volt szabad dolgozni. A férfiak idejüket hol egyikük, hol másikuk pincéjében töltötték el iszogatással, beszélgetéssel, kártyázással. Ezt a szokást az ősök, elődök hozták magukkal német földről.

Az Ulm környékéről hozott fa keresztelőkút

Visszatérve a svábság sorsához, áttekintjük a templom történetét. A telepesek előbb fából emeltek kápolnát, ebben szolgált például az az óhazából hozott fa keresztelőkút, ami a mai templom oltára mellett található. Az épületet 1766–1773 között itt szolgáló plébános, Winkler Mihály a saját költségén emeltette, Nagyboldogasszony tiszteletére szentelték fel. A templomban látható Gödre szülöttének, Schóber József kántortanítónak, zeneszerzőnek az emléktáblája. Winkler a templomban nyugszik, szobra a falu központjában található, szemközt a világháborús emlékművel.

A helyiek eredeti módon Múltháznak nevezik a rendkívül igényesen összerakott tájházat. Az épület a falu egyik legrégibb háza. Idős örököse 1999-ben Kaliforniában hunyt el. Leszármazottai, a Patkó (Krepsz) család tagjai úgy döntöttek, hogy a hagyományok bemutatása érdekében létrehoznak egy alapítványt, amelynek rendelkezésére bocsátották az épületet. A Gödre Népi Építészetéért Alapítvány célja, hogy gondoskodjon az épület állagának megóvásáról, a gyűjtemény gyarapításáról, valamint a múzeum látogathatóságáról.

A Múltház

„A megmaradt svábság rettegve élt a kitelepítést követően. A népi ruházatot sem mertük viselni, minden ruhadarab idővel más célt szolgált. Így aztán a Múltház alapításakor az innen kitelepítettektől kértünk kiállítható ruhákat” – villantja meg Marika a történelem görbe tükrét.

Ugyanebben a tükörben láthatjuk magunkat, meglepő tartással: „Mesélték a kitelepítettek, hogyan beszélték ki őket a honos németek. Azt mondták, és ezt elismerően húzták alá, hogy a magyarokat arról lehetett megismerni, hogy mindig csoportosulva jártak-keltek, és valamit húztak maguk után kiskocsin. Enni-innivalót, hogy leülhessenek együtt falatozni, mint régen a szőlőhegyen.” Mindenféle nemzetkarakterológiai belemagyarázás nélkül értelmezhetjük úgy is a polgármester szavait, hogy mi „magyarok” összetartó nép lennénk a németség szerint. És ezt a képet a gondosan kitelepített svábjainknak köszönhetjük, akiket német véreik – hogy legyen még egy csavar a történetben – „ruszki kurva” és „magyar cigány” néven illettek. „Hogy is mondjam? Ezek a svábok a magyar emberek leleményességével élték túl a nehéz időket – kommentálja a történelem őrületét Gelencsér Gábor. – A civilizációt hozták, a tradicionalizmust vitték magukkal” – összegez aztán igen bölcsen.

A kitelepítés mély sebeket ütött. Amikor lehetőség nyílt németül tanulni az általános iskolában, mindössze négyen mertek jelentkezni. Ők aztán minden szünetben – von Haus aus – megkapták a többiektől, hogy „klumpás svábok”. Akkor már Felvidékről, Szerbiából, Horvátországból, Erdélyből, sőt Zalából idetelepített magyarok laktak a svábok építette házakban. A kitelepítettek mintegy tizede visszaszökött. Sanyarú sors várt rájuk: vagy a saját házuk pajtájában vagy kisemmizett rokonuk istállójában húzták meg magukat, és az sem volt ritka, hogy három család osztozott egyetlen házon.

A nyomorúságot színesítette, hogy akit nem telepítettek ki, azt elvitték málenkij robotra. Egy néni, aki túlélte a Gulágot, és 1953-ban tért haza Gödrére, elmondta a polgármesternek, hogy az egész történetben a hazatérés volt a legtragikusabb. „Rosszabb volt hazatérni, mint a kényszermunka” – idézi a sváb asszonyt a polgármester. És ahogy bejárjuk a falut az önkormányzat kisbuszával, Marika egyre sóhajtozik. Hogy is mondjam? Nem csak svábok és többségi magyarok laknak egyes utcákban. „Amikor évtizede kitelepített németeket hoztunk ide, szegény öregek mind sírva fakadtak, hogy mi lett a kisgyerekként itt hagyott házaikból.”

A lágerekbe hurcoltak emlékműve

A német önkormányzat a közel 800 fős településen mintegy 80 német identitású emberre számíthat. Mintegy felük mondható aktívnak. A hetvenesztendős Marika úgy érzi, hogy rövidesen a polgármesterre marad ez a feladat is, mivel az utána következő generáció nem szervez, csupán részt vesz. Töpörtyű Fesztivál, Fánksütő Verseny, Sváb Bál, az óvodásoknak Trachttag, falunap borfesztivállal, Márton-nap újborünneppel – számos programot szervez együtt a nagy és a kis önkormányzat. A teljességre törekvés jegyében a német nemzetiségi önkormányzat minden év decemberében, Mikulás napra és karácsonykor megajándékozza az összes gödrei óvodást és általános iskolást.

A több részből 1954-ben összekapcsolt faluban 16 kereszt áll, ebből 14-et már felújított a német önkormányzat. Egyesület nem lévén, az összes hagyományőrző tevékenységet ők végzik. „Példamutató az együttműködésünk” – mondja Marika a polgármester háta mögött, akit épp kihívnak az irodájából. Van mód rákérdezni a személyes sorsra. „Gödrei vagyok, itt éltem mindig, de volt egy hatéves szünet, amikor elkerültünk Zalába. A nagyapám belépett a téeszbe, de apám nem volt hajlandó beadni a közösbe a kis vagyonát, az állatokat, a földet meg a munkaeszközöket. Így inkább elment a nagykanizsai olajmezőre dolgozni. Aztán amikor már nem volt kényszer a tagság, apámmal hazajöttünk, és ő megmaradt magángazdálkodónak. Megjegyzem, a nagyapámat és apámat is kitelepítették, de visszaszöktek. Ez a szülőföld” – mereng el a történelem fura fintorán az elnökasszony.

Nagy kört teszünk meg a faluban. A polgármester meséli, hogy mindössze négy, de legalább fiatalabbak által vitt vállalkozás van a faluban. A többség eljár dolgozni Kaposvárra, Pécsre, Komlóra vagy Sásdra. „Az melengeti meg a szívet, hogy az őseink szakrális helyeket teremtettek. Ilyen a kálváriadomb a templommal szemben. Ez volt a szőlő helye. Itt vannak a gyökereink” – mondja búcsúzóul a település első embere.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Nemzeti Értékek Könyvkiadó
Patikák és patikusok
Patikák és patikusok