A felvidéki Wéber János (1613–1686) orvosként, gyógyszerészként és Eperjes főbírájaként is messze földön híres volt. 1645-ben nyitott gyógyszertárt, 1663-ban megkapta a magyar nemességet. Részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, ezért a császári törvényszék 1670-ben elfogatta, s bár nem találtak ellene bizonyítékot, a bécsi bíróság csupán 1675-ben bocsátotta szabadon.
1677-től 1682-ig ismét Eperjes város bírája volt. Gyógyszerészi tudására jellemző, hogy gyakorta küldtek hozzá tanítványokat, akik kiváló szakemberré váltak a keze alatt. Nevezetes műve a pestissel foglalkozott, Bártfán jelent meg 1644-ben Amuletum, azaz: Rövid és szükséges oktatás a Dög-halálról címmel. A munka sajátos elegye a pestis megelőzésére alkalmazott különféle óvó rendszabályoknak és gyógymódoknak. Mivel az orvosoknak is hiányos ismereteik voltak a betegséggel kapcsolatban, a leghathatósabb ellenszer az egészségesek és betegek elkülönítése volt, amelyet művében visszatérően hangsúlyozott Wéber.
Az alkalmazott gyógynövények (külsőleg, belsőleg és gőzölés formájában): angelika, citrom, kálmosgyökér, ruta, pimpinella voltak. A citrom levét, héját, magvait egyaránt javasolta, a szegényeknek „a magyar citromokat”, azaz a fokhagymát és a retket ajánlotta.
