Oldal kiválasztása

Kedves Ilka! Előzetes telefonbeszélgetésünk alapján kiderült, hogy több szálon is – lazábban vagy szorosabban – kötődsz a Nemzeti Értékek Könyvkiadó projektjeihez. Kérlek, mesélj az előzményekről, hogyan kapcsolódtál be a közös munkába, és mi jelentette számodra a legizgalmasabb kihívást ezek során?

Kedves Máté, ez év januárjáig nem volt tudomásom a Kiadó létezéséről, mert a sajátos terjesztés miatt nem találkoztam igényes albumaival sehol. DE mivel ők folyamatosan keresnek a világlátásukhoz illeszkedő munkatársakat, hogy a csapat minél szélesebb körben és színvonalasabban működhessen, ők találtak meg engem egy, a Profession-ön „ottfelejtett” álláskereső profil alapján. Meghívtak egy beszélgetésre, amiből végül is szerződéskötés lett köztünk, mert ők alkalmasnak találtak a feladatra, én pedig nagyon érdekesnek véltem a munkát, amit ajánlottak. A közös munkába ez év februárjától kapcsolódtam be, ami azt jelentette, hogy több készülő könyvhöz adhattam magam: tárgyalhattam a patikus könyv második kötetéhez, a Mi, svábok második kötetéhez, a Vizeink és halainkhoz, a magyar tetoválókról és a magyar kutyákról szóló könyvhöz (ez utóbbi kettőt a pandémia felfüggesztette), valamint a magyar sörkészítőkről szóló albumhoz, amely a 2017-es kiadás bővítése és frissítése. Én úgy tapasztaltam, hogy mindezeknek a leendő albumoknak sajátos „arca” van, így mindegyik kihívás volt a maga nemében, mert egyiket se lehetett úgy előkészíteni, ahogy a másikat. A legszebb rész számomra ugyanakkor az egészben az, hogy én magam is megjelenhettem szerzőként, ha valamit sikerrel letárgyaltam egy riportalannyal.

Elegáns és mosolygós szerző

Ha jól értettem, jelenleg Szeged közelében, egy kisebb településen élsz. Ugyanakkor azt vettem ki a szavaidból, hogy nagyon fontos, meghatározó számodra az a régió, ahonnan származol, eleve rendkívül kedves hangon meséltél arról a térségről, ahol gyerekként felnőttél. Hol is pontosan? És kik voltak azok a személyek, akik inspirálóan hatottak rád, szemléletmódjuk, életfilozófiájuk révén?

Igen, jelenleg Szeged mellett, Kübekházán élek, de Baróton születtem még a múlt század utolsó negyedében, ami egy székely kisváros a Baróti-medencében, Erdővidéken, félúton Székelyudvarhely és Sepsiszentgyörgy közt. A szüleim Sepsiszentgyörgyön és Baróton éltek, amíg gyerekeskedtem, mert apám újságíró és bányász almérnök volt, de rám nem ezek a városok tettek nagy hatást, hanem egy kis falu, ahol anyai nagyszüleim éltek, és ahol 3 éves koromig nevelkedtem. A neve Bibarcfalva; 6 kilométerre van Baróttól Szentgyörgy felé. Számomra ez a falu volt sokáig az igazi otthon, mert szinte mindent, ami emberségből és szeretetből zsinórmérték a világban, szerintem ez a kis székely falu csepegtetett belém. A nevelőim közül kiemelném két, számomra ikonikus nagyszülőmet, „Áci mámát” és „Péter tátát”, de rajtuk kívül még sokakat tudnék sorolni, kezdve nagybátyámon, folytatva az összes szomszéddal a „Felszegből”, és befejezve az összes többi gyerekkel és felnőttel, akikhez közöm lehetett. Bibarcfalván nem lehetett azt mondani, hogy valaki is egyedül lett hagyva, mert az egész falu egy nagy egészet alkotott – szerintem bámulatos az egymást ismerésük és összetartásuk a múltban, ami nem kopott el mára se teljesen. Olyannak éltem meg az egész falut, mintha egy nagy család tagja lettem volna, jó értelemben. Nem perlekedésekben, vagy egymást ki- és lenézésben, kibeszélésben, hanem szeretetben. Máig messzire világít számomra az életpéldájuk, amit meg is írtam az „Otthon” című könyvemben, ami – remélem –, belátható időn belül megjelenik.

Székely kapu előtt, Bibarcfalván

Amennyire tudom, alkotói neved – Székely Ilka – forrását is a múltban kell keresnünk. Szeretném, ha röviden mesélnél ennek történetéről.

Igen. Írói nevem egy tudatosan megkomponált név, egy hitvallás. Azért Székely, mert székelynek vallom magam. Az Ilka név pedig kisgyerekkoromból jön, s egy számomra nagyon kedves szomszéd néninek állít emléket, aki szintén ikonikus személy az emlékeimben. „Ilka mámá”-nak hívták, és hogy mit is jelentett a számomra, arról álljon itt egy-egy idézet az „Otthon” című könyvemből:

„Róla, a kedvencemről, pedig hadd meséljek még valamit! 🙂

Gyerekkorom nagyon elején érkezett meg a televízió, mint új csoda-találmány ebbe a faluba is. Az egész Felszegben viszont csak egyvalakiknek volt ilyen »masina« az otthonukban; érdekes módon pont Mámáéknak, a legidősebbeknek, lehet azért, mert Mámá nagyon szerette az elmés dolgokat. 🙂 Ők tehát megvették, ám nem tartották meg csak maguknak az élményt. Az ajtajuk esténként onnantól kezdve nyitva volt mindenki előtt, aki szeretett volna »mozizni«. Emlékszem ezekre az estékre, amikor jó sokan átültünk Hozzájuk, és együtt néztük a filmeket. 🙂 Kicsit nehéz volt nekem gyerekként követni, hogy mi történhet, mert a filmek az eredeti nyelvükön voltak lejátszva, csak román felirattal. Igaz, nem sokaknak segített az a felnőttek közül se, mert ebben a faluban nemigen volt szükség a román nyelvre – nem nagyon tudták még ők se, mit ír a felirat. De nem baj, mert Mámá nem hagyott kétségek közt senkit arról, hogy mi történik: mindig hangosan kommentálta, amit látott. 🙂 Tátá újra meg újra rá kellett, hogy szóljon, hogy: „Hallgass, Te!”, „Annyit ne járjon a szád!” (ha már sokadjára szólt Mámá), vagy „Ne lelkendezz annyit, Ilka!”, de a felesége nem tudta megállni, hogy fennhangon értelmezze, hogy mit látunk. 🙂 Hangosan biztatta a szereplőket, hogy mit csináljanak, különösen, ha udvarlásról volt szó. És nem egyszer jó előre elmondta, hogy bele fognak szeretni egymásba, fogadjunk. Aztán ha megtörtént, akkor győzedelmesen kijelentette, hogy ő tudta. 🙂

Én nagyon szerettem ezeket az Ilka mámá által megspékelt filmnézéseket, mert néha nem lehetett tudni, ki az igazán gyerek: én-e, vagy ő. 🙂 Mindig kuncogtam magamban, amikor megszólalt, és azon is, amikor Tátá már nem bírta tovább, és rászólt, de ezen Mámá hamar túltette magát, és továbbra se zavartatta Magát. 🙂 És, azt hiszem, ezzel vette be igazán a szívembe a lényét – hogy valami elképesztően nagy örömmel tudta élvezni ezeket az estéket. 🙂 ” („S a többiek” c. fejezet)

„Hogy mikor halt meg Ilka mámá és Bandi tátá, nem tudom. Azt tudom, hogy egyszer csak nem voltak már, mintha elillantak volna a tágas égbe. Ha az arcukat tisztán fel kellene idéznem, nem volnék rá képes, sőt, igazából talán soha nem is voltam rá képes. Egy-egy apró részlet, finom benyomás élt mindig is róluk bennem, úgy mint régi, puritán ruháik, meleg szemeik, öreg kezeik, és a szelídség, nyugalom, derű, amellyel a dolgokat szemlélték.

Valami rejtélyesség volt bennük és körülöttük. A hosszú emberi élet, és azon felül az elmúlás misztériuma. Magukban hordoztak ezek a régi öregek az én parányi tudatom számára felfejthetetlen, de lelkemmel mégis tapintható régi időket, egykori idők régi napsütéseit, derűjét, békéjét; mostani eszemmel azt mondanám: az ősi székely-magyar falusi időt.

Szó mi szó, Ilka mámá és János tátá egyszer csak nem volt többé. Nem tudom, hogy akkor, amikor eltűntek, gyászoltam-e őket, de mint az emlékezet mutatja, amely azt a picike részletet, ami megmaradt bennem Róluk, épp olyan élesen hozza elő, mintha most is köztük ülnék, lenyomatuk hosszasan fennmaradt. Annyit tudok csak, hogy már akkor is éreztem, amikor egyszer csak nem voltak többé, hogy Bennük valami soha meg nem találhatót vesztettem. De csak hálás lehetek a Fennvalónak – azt hiszem – így is azért, hogy egyáltalán találkozhattam velük…” („Elköltözők” c. fejezet)

A tavalyi évben jelent meg két verses könyved is, Tükör-cserepek és Szerelem-gyöngyök címmel, egyelőre mindkettő e-könyv formátumban. Először is, kérlek, röviden mesélj a tartalmukról. Másrészt mennyire látod ezeknek a kiadványoknak a terjedését, olvasottságát, eladási számát, és a pandémiás időszak után tervezed-e az anyagok nyomtatott formában való megjelentetését is?

Egy picit javítanék: ezek nem verses könyvek, hanem inkább hosszabb-rövidebb mozaikokból álló füzérek, amelyek közt előfordul a szabad vers is, de a legtöbbje inkább karcolat. A Tükör-cserepek beszédes cím szeretne lenni, mert azt fogalmazza meg, hogy milyen töredékes, szinte darabokra hullott a külföldre szakadt magyarok sorsa (igaz, szerintem az anyaországiaké is nem egyszer). Ugyanakkor én abban értettem meg az életem küldetését, hogy még darabokra szakadtságomban is olyan legyek, mint a tükör: mutassam be, amit látok, de leginkább az élet szépségét, fényét tükrözzem vissza. A Szerelem-gyöngyök ennek a könyvnek szerintem kiegészítője, mert míg az kevésbé lírai, hanem inkább olyan, mint egy „festménygyűjtemény” az én életemből nézve a világról és magamról, ez a könyv azt mutatja meg, hogy mennyire szinte halálra ítélt egy ilyen ember magánélete. Újra meg újra szerelmes lesz, de ezek a szerelmek mintha törvényszerűen elvesznének, elgurulnának a kezéből, mint a gyöngyök. A könyv lehetne csak „depressziós írás” gyűjtemény, de én nem ezzel a céllal írtam meg, hanem amiatt, mert minden Kedvesemnek szerettem volna egy szép emléket állítani, és egyúttal felemelni azt a szerelmet a magasba, mint aminek önmagában értéke és értelme volt. És ügyeltem arra, hogy a könyv egyúttal lezárás is legyen. Az elveszett magánéleti történetek bepecsételése tehát a könyv, mert a jövőt már csak azzal az eljövendő Kedvesemmel akartam megélni, Akiről az utolsó írás szól. Aki azóta meg is érkezett – érdekes módon.

Kötetborítók egymás mellett

A másik kérdésre: az e-bookokat az egyik jó barátom jelentette meg Amerikában is, több platformon, és nem csak Magyarországon. De mivel nem tett hozzájuk semmilyen népszerűsítést, és én se, így nem sokan tudnak a létezésükről, és nem sok példány fogyott eddig el. Ezen változtatandó tervezem az itthoni olvasók számára a könyvek papír alapú megjelentetését majd valamikor, és ezzel párhuzamosan egy írói életpálya tudatos felépítését, de az még egy kicsit várat magára, azt hiszem.

Az elmúlt időszak rengeteg szempontból feszegette a hétköznapi élet határait, és bizonyos szokások megváltoztatására is rákényszerítette a tágabb és szűkebb értelemben vett emberi közösségeket. Te hogyan élted meg a fejleményeket, és milyen változás volna az, amivel akár lokális, akár globális szinten elégedett lennél, ha a közeli és a távoli jövőbe láthatnál, és kívánságod szerint megvalósulhatna?

Az én életem annyiban változott, hogy miután 13 évig éltem Szeged környékén, 2017-től Budapestre költöztem, és ott teremtettem otthont. 2020-ban azonban azt láttam, hogy a nagyvárosi élet nem lesz tartható, ezért önként bezártam az ottani vállalkozásomat és visszaköltöztem vidékre, Szeged közelébe. Itt elkezdtem egy valamennyire önellátó életet felépíteni – elővettem a kisgyerekkoromban nagyszüleimnél látott gazdálkodást, pl. De folyamatosan morfondírozom azon is, hogy milyen újabb vállalkozást indíthatnék, amely abszolút arról szól, hogy a magam ura vagyok, miközben a társadalomhoz értéket adok. Ebből a kettőből talán már látszik is, hogy hogyan gondolkodom: én annak örülnék, ha az emberek élete kis és nagyobb vetületekben (akár világviszonylatban) a globalizáció helyett az önállóság, függetlenség és sajátos közösségek újra felépülése felé tartana. Talán amiatt, ahogy felnőttem, én soha nem voltam a globalizáció híve. És úgy vélem, hogy az, ami 2020 óta a világban megy, csak aláhúzta azt, hogy a világ nem attól lesz jó és szép, hogy mindannyian ugyanannak vagyunk kitéve, meg nem is attól, ha szeparálódunk még a szeretteinktől is, hanem attól, hogy sok kis „buborék” halmaza, amelyeknek sajátos arca van, és a bajban számíthatunk egymásra. Én azt éltem meg 2020-21-ben, hogy a vidék megtartott, sőt, azt is, hogy „az Isten háta mögöttiség” védelem volt a bajban. Én tehát nem a globalista világban látom a jövőt, és nem is annak örülök, ha minél nagyobb mértekben kiépül, hanem a totál ellentétében.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/tinkomate/" target="_self">Tinkó Máté</a>

Tinkó Máté

író, költő, irodalomtörténész, portálunk felelős szerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Patikák és patikusok
Meggypiros mezben
Ópusztaszer hazavár