Hogyan kapcsolódott be a Nemzeti Értékek Könyvkiadó munkájába, mely projektekben vett eddig már részt?
Néhány éve a pályáját tudtommal a Dunántúli Naplónál kezdő Bozsér Erzsébet ajánlott a kiadó főszerkesztőjének. Ő még gyerekkoromból emlékezett rám, ugyanis az édesapámmal együtt dolgozott. Később Zalaegerszegre került, az ottani megyei laphoz. Csaknem harminc év után találkoztunk ismét Pécsett, ő már akkor több könyv megírásában is részt vett. Megkerestek, tetszettek a már megjelent könyvek, az eltelt években már több könyv elkészítésében is részt vettem mint szerző. Jelentek meg írásaim az Alma Materben, A nagy borkönyvben, a Mi, svábok címűben, valamint A jó magyar sörben is lesz egy.
Értesüléseim szerint ön hosszú idő óta Pécsett él, és több mint négy évtizede újságíróként dolgozik. Kérem, meséljen szakmai karrierjének alakulásáról részletesebben is az nqv.hu kulturális magazin olvasóinak.
Az életem első kilenc évét is Pécsett töltöttem, sőt a szüleim baranyai származásúak. Az én életemben szinte a kezdetektől meghatározó szerepet játszott a Dunántúli Napló és a Tolna megyei Népújság, ugyanis az édesapám is újságíró volt, a Tolna Megyei Népújság főszerkesztő-helyetteseként ment nyugdíjba. Sokat voltam bent a szerkesztőségekben, az újságírók szívesen beszélgettek velem, bevezettek az újságírás rejtelmeibe, sőt nem egyszer magukkal vittek anyagfelvételekre is. A családi fáma szerint engem semmi nem mentett meg ettől a pályától, mert már egészen kicsiként mindenkit kifaggattam arról, hova megy, mit csinál. Ennek ellenére eléggé kanyargós utat tettem meg, mire gyakornokként megkezdhettem újságírói pályafutásomat az MTI Tolna Megyei Szerkesztőségében. A főiskola elvégzése után négy évig tanítottam, de egy éven át Decsen népművelő is voltam. Az MTI-hez 1983-ban kerültem, a szekszárdi mellett a pécsi szerkesztőségben is rendszeresen voltam gyakorlaton. Akkor már nyugdíjban lévő vezetője, Hajnal Lajosné azonban felfigyelt arra, hogy jól érzem magam Pécsen, felhívta a Dunántúli Napló akkori főszerkesztőjét, Mitzki Ervint, és beajánlott neki. Mindez 1984-ben történt. A Naplónál eltöltött tizennégy év alatt szinte minden rovatban dolgoztam – a fotó- és a sportrovat kivételével. A legjobban a gazdasági rovatban és az embereket érintő gondokkal, örömökkel foglalkozó levelezési rovatban éreztem magam. A gazdaságiban találtam meg az igazán rám szabott területeket, a mai napig elsősorban mezőgazdasággal, valamint kisvállalkozókkal és szakember-utánpótlást nagyban befolyásoló szakképzéssel foglalkozom, 1998 óta már mint szabadúszó újságíró. Az eltelt évek alatt több országos újságnak, lapnak dolgoztam, tíz évig az MTI Baranya megyei másodtudósítója voltam. Részt vettem regionális és helyi lapok alapításában, s franchise-ban egy országos hírportál városi oldalát szerkesztem. Számomra az újságírás egy életforma, nem lehet kiszállni belőle, hiszen bárhova megy az ember, figyel, elemez, gyűjti az információkat, folyamatosan tanul. A naprakészség elengedhetetlen ahhoz, hogy a riportalanyok, a gazdasági élet szereplői partnerként kezeljék az újságírót, megnyíljanak neki. Emellett elengedhetetlen feltétel, hogy igazán kíváncsi legyen valaki mindarra, amiről írni szeretne, próbálja megérteni azokat, akiktől az információkat begyűjti, a tetteik mozgatórugóit. A gazdasági újságírásnál pedig ezenfelül tanulja meg azoknak a szakmáknak az alapjait, amelyekkel folyamatosan foglalkozik.
Munka közben, sajtótájékoztatón
Mi az, ami megragadja Önt a dél-dunántúli régióban, és miként lehet újra és újra lelkesedéssel gyakorolni egy olyan szakmát, amely napi szintű odafigyelést és rendszerességet igényel?
Az ember naponta szembesül azzal, hogy miként próbálnak talpon maradni az emberek, a cégek hogyan küzdik le a nehézségeket. Azt nem könnyű feldolgozni, hogy a fiatalok közül sokan külföldön keresik a boldogulásukat. Baranya és a Dél-Dunántúl soknemzetiségű, a fiatalok már kicsi koruktól a horvát, a szerb, a német kultúrába nőnek bele, természetes számukra, hogy anyanyelvi szinten beszélik ezeket a nyelveket. Sokat beszélgetek fiatalokkal, keresve a tényleges okait annak, hogy miért nem találják itthon a helyüket, rendszeresen felkeresek idős kézműves mestereket a műhelyükben, figyelem, ahogy dolgoznak. Szeretem a falvakat járni, ahol olyan gazdálkodókkal találkozhatok, akik szinte összenőttek a természettel és pontosan tudják, nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne lehetne kijönni. Egy-egy ilyen alkalommal nemcsak sokat tanulok, de fel is töltődöm, élvezem ezeket a beszélgetéseket.
Ön sváb gyökerű. Mi az, ami ebből a kultúrából a mai napig megmaradt Önnek, mely értékek formálták az identitását, illetve e kulturális örökség mely szegmensei váltak nosztalgikussá, egyre inkább a múlt homályába veszővé az Ön számára?
Nekem mindaz, amivel a könyvbe készülő írások során találkoztam, a mindennapjaim részét képezik. Magam is egy ilyen családból származom. Az anyai nagyanyám folyamatosan németül beszélt mellettünk, és egész életemben ezen értékek mentén éltem, a gyerekemet is ennek megfelelően neveltem, mert én mindig azt hallottam, egy Schmieder unoka nem lehet akármilyen, annak tudnia kell, műveltnek kell lennie, becsületesen kell élnie, ezt adjuk tovább a gyerekeinknek is. Az anyai nagyanyám 104 és fél éves korában halt meg, addig ezeket az értékeket közvetítette, ahogy a szüleink is.
Hogyan éli meg a nyomtatott sajtó- és könyvkultúra digitális forradalmát, átalakulását, mi az, ami hasznosítható a virtuális térben, esetleg előnye ennek a kommunikációs felületnek, és milyen értékek vesznek el a hagyományos olvasási metódusok háttérbe szorulásával az Ön véleménye szerint?
A magam részéről fontosnak tartottam, hogy megtanuljam a digitális újságírás alapjait, franchise-ban hírportált szerkesztek, lassan tíz éve. Azonban, véleményem szerint, ez a felület elsősorban az információ gyors áramoltatására alkalmas, nem helyettesíti a kézbe vehető újságot, könyvet. A hírportálok nem alkalmasak hosszú anyagok, elemzések megjelentetésére, ott a rövid, képes anyagok az igazán hatékonyak.
