Oldal kiválasztása

Hegyalja falualapítói a szőlőhegyek között

Szerző: | 2021. május 27. | Portré | Címkék:

Trautsondorf, Trautsohndorrf, Tranzendorf, Trautsohnsfalva, Trautsonfalva mind ugyanazt a zempléni, tokaj-hegyaljai szőlőhegyek közt fekvő, svábok által lakott falut jelenti. 1905-ben törvényi kényszer hatására magyarosították nevét Hercegkútra. Mindegyik névalak a település alapítójára, Johann Wilhelm Trautson osztrák hercegre utal, aki magyar nemesi címmel is rendelkezett. A sárospataki és regéci uradalmat édesapja szerezte meg a királyi kincstártól a Rákóczi-szabadságharc leverését követően. A kuruc–labanc harcok, majd a kolerajárvány a lakosság négyötödét kipusztította, így a herceg birtokán néptelenség, elhanyagolt állapotok és a munkáskezek hiánya volt a jellemző. A birtokigazgató, Dujardin báró javasolta sváb családok letelepítését a vidéken.

Trautson herceg felhívása 1750 tavaszán jelent meg a Schwarzwald Hercegség birtokain, melynek szövege fennmaradt. Az állami adóktól hatéves, a földesúri szolgáltatás alól háromévi mentességet ígért. Biztosította, hogy német törvények szerint élhetnek a telepesek, maguk választhatnak bírót és vezetőket. A német tartományokban ekkor már erős belső vándorlás zajlott, a svábföldön jellemző paraszti majoritás elve szerint a legkisebb fiú örökölte a házat és telket, a többi fiúgyermek csekély szülői végkielégítés mellett vándorbotot fogott. Egyik részük a Kárpát-medencébe érkezett.

Az első telepesek 1750 júniusában indultak útnak Trautson herceg zempléni birtokaira. A Gombos-hegy, a Pogány-kút, a Kőporos nevű szőlőhegyek és a Hotyka-patak által határolt területen jelölték ki az újonnan létrehozott települést, a szőlő közelségében, amely hosszú időn át a fő megélhetést jelentette az ideköltöző családoknak. 1762-ig zajlott annak a mintegy félezer svábnak a jövetele, akik Trautsonfalván kezdték meg új életüket. Közben egy csoportjuk áttelepült a szomszédos Carlsdorfra, azaz Károlyfalvára, a nagyobb földterületek reményében.

A falualapító kolonisták a megérkezésük után elsőként ideiglenes hajlékként földbe ásott kunyhókat építettek maguknak a Gombos-hegy délnyugati oldalában, majd a falu helyének és a művelésre nekik szánt dűlők kijelölése után az erdő és bozót irtását kezdték meg. Ez négy évig, 1754-ig tartott. Majd a hegyaljai szőlőművelést rövid idő alatt elsajátítva bekapcsolódtak az itteni bortermelésbe, és vincellérként hosszú időn át a legkeresettebbnek számítottak a környéken.

A bor érleléséhez és tárolásához minden szőlősgazdának pincére volt szüksége. A hercegkúti hagyomány úgy tartja, hogy a házak felépítése után a veremlakásokat borospincévé mélyítve bor érlelésére és tárolására használták. A pincevágás geológiai feltételei a községben két területen volt kedvező: a már említett Gombos-hegy oldalában és a falu északnyugati peremén, a Kőporos-dűlő alján. A pincéket a vulkáni működés következtében létrejött riolittufa mezőbe vájták, szakszerű építésük folytán klímájuk az év minden időszakában 10-13 °C-os hőmérsékleten stabilizálódott.

Jelenleg 93 pince áll négy szabályos sorban egymás felett a Gombos-hegyen, ezáltal ez a pincesor a legtöbb szintes pincerendszer. Több jelentős borászat működik itt: az Obzidián Bormanufaktúra, a Götz Pince és a Naár Pince. A Kőporosi pincesor a falu északnyugati peremén, a főutcai telkekkel párhuzamosan terül el, azok végében található a domboldalban. Az unikális pincesorok egyidősek a községgel, és ma a falu büszkeségei. Ehhez jelentős mértékben hozzájárult, hogy 2002-ben az UNESCO Világörökség Bizottsága felvette a rangos Világörökségi Listára a tokaj-hegyaljai történelmi borvidéket a kultúrtáj kategóriában, itt nevesítve a történelmi borospincék alkotta hercegkúti Gombos-hegyi és Kőporosi pincesorokat.

„Sikerült szinte minden hercegkúti család történetét, genealógiáját feldolgozni” – mondja az első hallásra meglepő kutatási eredményt Naár János tanár úr, Hercegkút múltjának kutatója. „1998 óta foglalkozom a falu és a családok történetével. Egymásnak ellentmondó információk léteztek az eredetünk kérdésében, kissé zűrzavaros volt a kép. Az egyik plébánosunk még a két viágháború között kiutazott Németországba, a nyelvjárás alapján keresett adatokat, helyszíneket. Én pedig Werner Hecker német történész kutatásait tanulmányoztam, ő 16 kötetben dolgozta fel a dunai sváb telepesek útjait” – meséli a forrásokról János. Majd levelezésekbe kezdett német polgármesterekkel, és levéltárakban folytatta a kutatásokat. Így jutott el odáig, hogy az 1600-as évek közepéig vezetik vissza a legtöbb hercegkúti család genealógiáját, attól függően, milyen régről maradtak fent az óhazában az anyakönyvek. „Tudjuk, melyik faluból jöttek a legtöbben, kik mentek vissza, kik vándoroltak ki Amerikába, vagy éppen mennyien házasodtak össze a környező falvak sváb lakóival.” Szintén Naár János derítette fel, hogy Hercegkútra nem a legszegényebbek jöttek, fizettek az útért, tekintettel arra, hogy magántelepítések keretében hagyták el szülőföldjüket. A tanár úr több évtizedes munkájának kézzelfogható eredménye is lett, 2000-től elkezdte publikálni tanulmányait, majd 2010-ben jelent meg Hercegkút monográfiája, melynek új, bővített kiadása hamarosan elkészül.

A Gombos-hegyi kálvária

Trautsonfalva önálló plébániája 1788-ban alakult meg, s ekkor épült fel a Kisboldogasszony tiszteletére felszentelt templomuk, előtte a Sárospataki Egyházközség filiája voltak. Korábbi kis kápolnájuk helyén ma egy kőfeszület áll. A 19. század közepén, egy földrengést követően átépítették és kibővítették templomukat a megnövekedett lélekszámú híveknek. A század végén az Amerikába kivándorolt trauczonfalviak ajándékaként 14 stációkép érkezett az egyházközség részére, majd aranyozott bronz gyertyatartókat küldtek az Újvilágba elszármazottak. A lakosság napjainkban is erős szakrális kötődését fejezi ki a 2004-ben felszentelt Gombos-hegyi Kálvária, amely helyi összefogással és a német testvértelepülés, Obersulm közreműködésével valósult meg. Hitük fontosságát szemlélteti, hogy a kétszáz éven át rendkívül zártan élő faluközösségbe csak katolikus vallású házastársat fogadtak be, a más felekezethez tartozók felvették a római vallást.

A Gombos-hegyi kálvária kápolnája

„Az 1900-as évek elejéig németül folytak a misék, a prédikáció, az imádságok és az énekek egyaránt. Utána elindultak a magyarosítások, melyben a helyi papok is élen jártak, egyre inkább felváltotta az imádságok és énekek nyelvét a magyar. Az identitás fokozatosan meggyengült a faluban. Eltűnt a viselet, a régi dalok” – jellemzi a 20. század első felét Naár János. A folyamat a népszámlálási adatokban is tükröződik, hiszen a századfordulón a tiszta német ajkú és identitású lakosság egésze hirtelen magyar nemzetiségűnek vallotta magát, annak ellenére, hogy a hétköznapokban megmaradt a német nyelv használata. „A pontot az i-re a málenkij robot tette fel. 135 főt vittek el Hercegkútról, s további két idevalósi embert a környékről. Akkoriban bő ezer lelket számoltunk a faluban” – fejezi ki a második világháború utáni szovjet elhurcolások drámai jelentőségét Naár János.

Debrecenben egy gyufagyárban fognak dolgozni, legalábbis ezt mondták a szovjet katonák a hercegkútiaknak 1945. január 2-án, miután a megszállt településen a kisbíróval kidoboltatták, hogy minden 1915 és 1926 között született nő és minden 1900 és 1927 között született férfi jelenjen meg az iskolában. Három napra való élelmet, meleg ruhát, két pár lábbelit, három garnitúra fehérneműt, ágyneműt és evőeszközt vihettek magukkal.

„Az emberek, miután búcsút vettek a családtagoktól, összegyűltek az iskolában, és délután kettő körül elindultak az embert próbáló hidegben gyalogosan, négyes sorokban rendezett alakzatban Sárospatak felé. Kint álltak az utcán az itthon maradó idősek és gyerekek. Mindenki sírt és zokogott. A csomagokat hat lovas szekéren vitték utánuk helybéli idősebb férfiak. „Az internáltakat mindvégig fegyveres lovasok terelték és őrizték, mint a barmokat, s ha úgy tetszett nekik, használták a többágú szíjostorukat is. Harmadnap tovább gyalogoltak Nyíregyházára, majd Nyírbátor következett, ahol egy iskolában szállásolták el őket. Azok számára, akik korábban elhitték, ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy nem a debreceni gyufagyárba viszik őket. Vagyis az orosz tiszt a jól bevált aljas hazugsággal becsapta őket” – írja Naár János Hercegkútiak kényszermunkán a Szovjetunióban című tanulmányában.

A partiumi Szaniszló községbe érkezett a menet a gyűjtőhelyre, időközben nyolc hercegkútinak sikerült megszöknie. Mintegy 1800 km megtétele után a célállomás a Donyeck-medencében fekvő Csisztyakovo volt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a zempléni svábok sokan egy lágerbe kerültek, ami néhányuknak az életet jelentette. „Nagyapám ezért élte túl, különben éhen halt volna. Az egyik falubeli a konyhán dolgozott és mindig kicsivel több kenyeret adott neki” – meséli a tanár úr. A hercegkútiak a körülményekhez képest segítették egymást, így létszámukhoz viszonyítva kisebb számban, „mindössze” tizenöten haltak oda. Az utolsó csoportjuk öt esztendő után érkezett haza.

Sokáig nem beszéltek a lágereket megjártak a traumáról, a rendszerváltozás után azonban többen megnyíltak. Naár János gyűjtötte az anyagokat, személyes visszaemlékezéseket a túlélőktől. Elmentek Szaniszlóra, megtalálták azt a házat, ahol a gyűjtőponton az éjszakát töltötték. Sok szatmári sváb is osztozott a sorsukban, akikkel közös táborokba kerültek, kapcsolatok is szövődtek. „Fennmaradt egy lágernapló egy szatmári sváb asszonynak, aki járt Hercegkúton is, de csak később tudtuk meg, hogy naplót írt” – mondja az egyik különleges kapcsolatukról Joószné Naár Erika, a Hercegkúti Német Nemzetiségi Önkormányzat elnöke.

A zempléni kis településen több helyszínen emlékeztek meg a málenkij robot tragédiájáról. A 70. évfordulón, 2015-ben avatták fel az iskola melletti szobrot, a tanintézmény falán pedig a 137 elhurcolt neve olvasható. A templomnál egy közös emlékmű tiszteleg a háború és a szovjet lágerek áldozatai előtt. A Gulág emlékév 2016-2017-es országos rendezvénysorozata hivatalos záróeseményének Hercegkút adott otthont. A leleményes hegyaljai svábok azonban a megemlékezéseket jóval korábban elkezdték. Már 1946-ban (!) püspöki engedélyt kértek és kaptak, így a fogadott katolikus ünnepek sorát gyarapítva 1947-től – mikor még jócskán kint voltak az elvitt családtagok a lágerekben – minden esztendő január 2-án a templomban tartanak egy engesztelő és hálaadó szentmisét. 1995-ben, az ötvenedik évfordulón a szetmisét dr. Gotz Pál pápai protonotárius kanonok, egykori hercegkúti elhurcolt celebrálta, s ekkor először a művelődési házban is megemlékeztek a túlélők és hozzátartozóik.

Hercegkúti templombelső

„A német nyelv visszaszorult ugyan, de teljesen nem tűnt el. És megmaradt az itteni sváb dialektus, ami nagyon eltér az irodalmi némettől” – mondja a mai viszonyokról Joószné Naár Erika. „Az 1998/99-es tanévtől sikerült újraindítanunk a német nemzetiségi oktatást. Az alsó tagozat Hercegkúton működik, a felsősök már Sárospatakra járnak be, ott idegen nyelvként tanulják a németet. A tanulóink részt vesznek a nyelvi táborokban, nemzetiségi vers- és prózamondó versenyen, szép eredményeket érnek el” – folytatja a német önkormányzati elnök. 1980-ban alakult meg a Freundschaft vegyeskórus, tánccsoportjuk pedig Heimat néven szerveződött. „A két együttes hagyományőrző munkája évtizedek óta példaértékű. Aktivitásuk jelzi, hogy a komoly hercegkúti hagyományok nem tűntek el” – mondja kultúrcsoportjaikról Erika. Szavaira bizonyíték a Joószné Naár Erika és Naár János szerzőpáros által összeállított kötet, a Szülőfalunk, Hercegkút, melyben számtalan, még fellelhető hagyományt gyűjtöttek össze a faluban. Közéjük tartozik az évkör ünnepeihez, a nevezetes életeseményekhez és a munkához kapcsolódó szokások, a helyi ételek és a fennmaradt nyelvi emlékek. A tartalmas kötet többek között a fiatalok egykori közösségeit, egyesületi életét is bemutatja.

Miért van szükség német önkormányzatra egy tisztán nemzetiségi faluban? – tehetjük fel a kérdést. „Erősíteni tudjuk a gyökereket, a mai is élő hagyományok megőrzését, s ennek a fontosságát igyekszünk tudatosítani az itt élőkben. A községi önkormányzat és a német önkormányzat szorosan együttműködik közös céljaink megvalósításáért” – adja meg a választ Erika.

Freundschaft nemzetiségi vegyeskórus, a barátság jegyében

A gyökerek erősítését tűzték ki az ezredfordulón is, amikor a Tájház ötlete megszületett. A házbelsőben a helybéliek által felajánlott bútorok, eszközök, okiratok tekinthetőek meg. A gyűjtemény értékes darabja egy 1900-ból származó mennyasszonyi láda, vagy egy 1875-ben készült bölcső. Az épület 2006-ban, egy villámcsapás során teljesen leégett, berendezése nagyrészt odaveszett. A leégett nádfödém helyére cserépfedést kapott az épület. A gyűjtést újra kellett kezdeniük a hercegkútiaknak, és végül sikerült ismét megtölteni a gyűjteményt korabeli bútorokkal és használati tárgyakkal. A villámcsapást csodával határos módon egy német nyelvű Biblia vészelte át. A széle ugyan megfeketedett, de maga a könyv épen maradt. Ma üveg alatt látható a hercegkúti Sváb Tájházban, szimbolizálva a németek hitét, az ősök eléghetetlen szellemi hagyatékát.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/biharizoltan/" target="_self">Bihari Zoltán</a>

Bihari Zoltán

szociológus, könyvkiadó, könyvterjesztő, a Nemzeti Értékek Könyvkiadó projektigazgatója

Legfrisebb bejegyzések

Mi, svábok
Meggypiros mezben
Patikák és patikusok