A dualizmus idején terjedtek el a kávéházak a vidéki nagyvárosokban is. Ezeket tisztviselők, katonatisztek, banki alkalmazottak, kereskedők, ügyvédek, egyetemi oktatók, íróemberek látogatták leginkább. Nagyváradtól Szabadkán, Eszéken, Kismartonon, Nyitrán át Kassáig és Beregszászig még Trianon után is három évtizedig élt a monarchikus, franciás hungarikum, a kávéház, ami emberek és gondolatok találkozóhelye volt mindaddig, amíg engedték, hogy ezek találkozhassanak egymással.
És ahol gondolatok születnek vagy cserélődnek, ott ezek az eszmék megtalálják az utat a papírig, csak inspiráló kávé, esetleg más ital, no meg tinta kellett hozzá. A kávéház és az irodalom hosszú évtizedekig elválaszthatatlanok voltak egymástól.
Szegedet teljes joggal nevezik a legirodalmibb magyar városnak, mivel itt született meg Dugonics András tollából az első magyar nyelvű regény, az Etelka, ehhez a városhoz köthető Tömörkény István, Móra Ferenc és Juhász Gyula életének és alkotásainak meghatározó része, itt vált ismert íróvá Mikszáth Kálmán, Szegeden élt, alkotott rövidebb-hosszabb ideig Babits Mihály, Gárdonyi Géza, József Attila, Radnóti Miklós, Sík Sándor, Somlyó Zoltán. Szeged szülötte Balázs Béla, Bálint Sándor (akit máig kiadatlan, misztikus naplója okán nevezek írónak), Janikovszky Éva, Kibédi Varga Áron, Ördögh Szilveszter, Temesi Ferenc, Petri Csathó Ferenc és Zelei Miklós. Szegeden vált ismert szerzővé Baka István, Simai Mihály, Mocsár Gábor, Dér Endre, Veress Miklós, Szepesi Attila, Ambrus Lajos, Rigó Béla, Zalán Tibor, Géczi János, Darvasi László, Háy János, Podmaniczky Szilárd, Szijj Ferenc, Szilasi László és a fénylő tehetségű, korán elhunyt Herbszt Zoltán. Itt él az „örökös főszerkesztő”, Ilia Mihály, és itt dolgozott vele, mellette és az örökségébe lépve a Tiszatáj szerkesztőségében Vörös László, Annus József és Olasz Sándor. Sőt: Szegeden született és élt sokáig jó erőben az ország egyetlen gyermekirodalmi folyóirata, a Kincskereső. És ennek a városnak a díszpolgára a ma is használatos Új magyar irodalmi lexikon szerkesztője, Péter László.
Hogy mindannyian jártak volna kávéházba? Erről ne nyissunk vitát. Mindenesetre e sorok írója látta kávét (is) inni Bakát, Zalánt vagy Darvasit. A Virágban persze, mert ez volt és maradt mindörökre a kávéház.
A szerb Celenka Szávó nyitotta az első kávézót Szegeden 1739-ben. Őt követte 1742-ben Philippi János, majd 1744-ben Benkóczy Mátyás. Volt kávéháza Vedres István (1765–1830) mérnöknek, Szeged szülöttének, aki a műszaki tudományokkal kapcsolatos tudását írta meg közérthető nyelven, így maga is íróembernek számított. Szeged másik nagy szülötte, Reizner János (1847–1904), a kiváló történész, régész, könyvtárigazgató és múzeumalapító 1790-ből említi az Unicornis nevű kávéházat. Az idők során számos formáció jött létre, és lett az enyészeté, ilyen volt a Kávéforrás, a Fortuna vagy az Aranyoroszlán. 1872-ben Szegeden hét kávémérővel szemben mindössze öt sörmérő volt. Igaz, ugyanebben az esztendőben 256 bormérő helyet tartott nyilván a városi adóiroda. Persze ehhez hozzá kell tenni, hogy Szegednek (és Kecskemétnek) ekkoriban jóval nagyobb szőlőterülete volt, mint Eger városának és az érseknek együtt.
Megjegyezzük, a kávémérő rendelet szabályozta módon egyszerű vendéglátóhely volt, ahol legfeljebb reggelit lehetett kapni, a kávéháztól viszont elvárt volt a biliárdterem, a saját konyha, valamint az erkölcsi bizonyítvánnyal rendelkező és magasan kvalifikált személyzet.
Visszatérve a kávéházakhoz, a múlt század első felében működött egy a Tisza Szállóban és egy másik a Kasban, a harmadik a Kárász utca és a Dugonics tér találkozásánál a Magyar Ede tervezte, gyönyörű Ungár–Mayer bérpalota földszintjén (kiemelt képünkön is látható), aztán ott volt a Klauzál téren a Ströbl és az Emke is, ami hivatalosan Horváth névre hallgatott. „Híres, fényes kávéházai voltak a régi Szegednek, másfajta kávéházak, mint a maiak, ott, ezek mögött a tükörablakok mögött szövődött a város szellemi életének száz és száz fonala, az emberek második otthona volt a kávéház, ott találkozott a sajtó, a színház, az irodalom és a közigazgatás. Ma már csak az emlékekben él a Hétválasztó, a Feketesas, a Belvárosi, a Korzó, s több rég letűnt kávéház” – írta nosztalgikusan 1943-ban Osváth Tibor Ottó a Délmagyarországban.
Szeged – Belvárosi kávéház
Írjuk azt, hogy nosztalgiából sohasem álltunk rosszul? Vagy röviden: ennyit a múltról.
A jelen már nem olyan daliás. A XX. század második felétől a presszó nevű fogalmi zűrzavarban elegyedett a kávéház, a cukrászda és a zenés találkozóhely. Amikor nyitva volt (szerencsére most is így van), a Virág Cukrászda működött kávéházként is, a többi üzlet maradt a presszó szintjén, vagy ideig-óráig élte a cukrászdák életét. Volt kávéház a belvárosban, gyorsan megszűnt. A Virág ikertestvére, az A cappella mutat kávéházi jegyeket az emeleti szintjén. A Kárász utcán egymást méregeti a fiatalos, vegyes üzemelésű Corso Café és az elegáns Lobby Café & Bistro. Egyikben sem tudnám elképzelni a kézirata fölött könyöklő szerzőket.
Van még néhány ismert és népszerű cukrászda (Kálvária, Bányai, Z. Nagy, Áfonya, Dóm, Mátyás), jó hely a Hatos Rétes a Széchenyi téren, de az ücsörgős, beszélgetős, olvasós, elvonulós, mégis elegáns, de kellőképpen barátságos, az íróembert tisztelő hely, amit gyűjtőszóval kávéháznak nevezünk, sajnos eltűnt a legirodalmibb magyar városból.
