Oldal kiválasztása

Kettézárt lelkek – Szelmenc megható története

Szerző: | 2021. november 01. | Fókusz | Címkék:

Még sohasem voltam ilyen könyvbemutatón. Zelei Miklós fölfedezte, végigjárta és megírta az Ung vidékén országhatárokkal kettézárt falut, Szelmencet, melynek színmagyar lakói a demokratikusan berendezkedni igyekvő Szlovákia és Ukrajna bejegyzett polgárai. Kisszelmencet a második világégés végén a testvéri szovjet tankok lánctalpaival szakították le a Csehszlovákiában ragadt Nagyszelmencről, s most, ezen a szépen derengő áprilisi napon nézi – hivatalos, engedélyezett, ünnepi keretek között –, végre nézegetheti egymást a két falu.

 

Történelmi szénanátha

Népszabadságos kollégám, Szigethy András lépeget a tócsák, a mélyedések között, néha megszólít valakit az ünneplő csoportban, és egyre rázza a fejét:

– Hihetetlen. Én annak idején két hónapig tudósítottam a kambodzsai háborúból, azt hittem, már mindent láttam…

Ez az eszköztelenség pillanata, nincs film és nincsen jól eltalált szó, amivel az adott helyzet tragikumának torokszorító feszültségeit pontosan vissza lehetne adni.

Teljes a képtelenség.

Képtelen az ottaniak és a riporter helyzete is.

Állunk az ukrán oldalon, megkezdődik az ünnepség. A színészek, akik fölolvasnak és a muzsikusok, akik Ung-vidéki népdalokat énekelnek a borzasztó minőségű mikrofonokba, mind romániai magyarok. Itt az ukrajnai magyarok bólogatnak a dokumentumregény mondatait hallván, ott, épp tíz méterrel arrébb a szlovákiai magyarok mártják arcukat a szélbe, s mi, magyar-országi magyarok, zsebkendőt keresünk, törölgetjük a szemünket, a tavaszi határban ez a történelmi szénanátha ideje.

Csak az emberiség egyik feltételes reflexének torz emlékművén, az őrtoronyban nem beszélik a magyart.

A katonák most a homályló távolból, távcsővel ellenőrzik a terepet, ahol fél évszázada még az átkiabálás is tilos. Ukrán oldalról nézve előbb a szabályosan fölhúzott és – jól érzékelhetően – folyamatosan karbantartott drótkerítés látható, benne a csöngő, ami még nemhogy a cikkanó nyulat, de még az eltévedt tyúk tollát is érzékeli. A vasfüggöny mögött nyolcméteres, gereblyézett határsáv, majd az ukrán és a szlovák nemzeti színekkel kipingált két oszlop következik, végül a sorompó, aminek nincs, nem is lehet semmi feladata.

Ha csak nem az, hogy most rajta könyököljenek a szlovákok, akik magyarok.

Zelei lép a mikrofonhoz, megköszöni azt a közel hatévnyi együttműködést, amiből ez a könyv sarjadt. Belegondolok, miféle lelki edzőtábor lehetett ennyi éven át rendszeresen átjárni ezen a barbár – ne feledjük, eredeti jelentését tekintve: idegen – határon. Bennünket e napon – bár mindenféle hivatalos papírral, többpecsétes meghívóval, kiküldetési rendelvénnyel szerelkeztünk – egyszerűen lefegyverzett és két órára valóságérzékelő karanténba zárt az ukrán adminisztráció. Megmentésünkre Kovács Miklós, a kárpátaljai magyarságot Kijevben népképviselő politikus jött értünk, aki tekintélyt parancsoló fehér Volgájával továbbterelt ugyan bennünket, de már nem az illő időben. így hiába volt a hajnali kelés, a Záhonyban szolgáló magyar határőrök rugalmassága és a jól előkészített papírhalom.

 

Időutazás

Csopnál, okulásunkra, megállt az idő.

Háromnegyed órát késtünk, ám mindkét ország magyarjai türelmesen várták az anyaországi vendégeket.

Zeleié a szó, az élet nevében bocsánatot kér azoktól, akiket megbántanak a nyomtatásba került tények, azután a helybéliektől két csokrot vesz át. Az egyikkel az országhatárhoz lép, a kerítés fölött áthajítja. Van, aki fölsóhajt, más fölsikolt, egy pillanatra talán még azt sem tudni, a múltat, az ilyenné lett életet vagy a gyönyörű virágot sajnálják jobban.

Idefelé láttunk katonásan csupasz temetőt, egységes, zöld műkoszorúezreddel.

És újra halljuk az „Ellopták az apám sírját” kezdetű dalt, ami után, még a kissé fátyolos vodka is nagyon jól tud esni.

Sokan állunk az egyik udvarban megterített asztal körül. Állunk és nagyokat hallgatunk. Visszaverődnek ebben a keserű űrben a határszélen néhány perce folytatott beszélgetés mondatai:

– Aztán udvaroltok-e odaátra?

– Szoktunk.

– És az itt hogy megy?

– Ha elballag az őr, akkor átkiabálunk. A lányok tudják, hogy mikor jövünk.

– Miről beszélgettek?

– Arról, hogy nem kaptuk meg a levelet, hogy mi megy odaát a tévén, meg hogy mikor jönnek. Mi nem kapunk útlevelet.

A fiatalok mesélik, ha rajtakapják őket, hamar az őrsön találhatják magukat. Odaát a szlovák csendőrök vitték be nemrég a lányokat.

Amíg a fiúkkal beszélgetünk. halljuk az átkiabált falusi híreket. Az ángyi kórházban van, Béla bácsit is operálták, a nyáron lakodalom lesz Pista sógornál.

– Nem látjátok a fiamat? – kérdezi egy néni a szemköztieket fürkészve.

Ekkor indulunk el a vodkák felé.

 

Bűnbak vagy sárkány?

Arthur Koestler angol állampolgárságú magyar író nem sokkal azután, hogy kiszabadult Franco börtönéből, a második világháború első heteiben egy dél-francia internáló lágerbe került. Itt döbbent rá a tényre: „Amikor a francia kormány felfedezte, hogy az emberekben az idegenekkel szemben élő természetes ellenszenv kiaknázásával milyen remekül lehet irányítani az általános elégedetlenséget és felhasználni a pogromokra való hajlandóságot, csupán egy ősi receptet sikerült újra fölfedezniük. A bűnbak feláldozása igen régi intézmény, a mai uralkodók azonban valami sokkal látványosabbat akartak a baknál – legalábbis egy sárkányra volt szükségük. Hitler fedezte fel az első, összetett szupersárkányt, és judeo-liberális-Sztálin–Rotschild-összeesküvésnek nevezte el. Sztálin a trockista-náci-mensevik-imperialista-kútmérgezó-terméspusztító-tűzokádó-szörnyeteg-sárkánnyal követte őt. A modem sárkány egyik előnye az ősi bakkal szemben az volt, hogy képes volt az egyik halálos csapást a másik után elviselni, de soha nem pusztult el egészen, és ha megcsiklandozták a hasát, rögtön visszanyerte teljes, ádáz életerejét, úgyhogy a modern Szent György megszámlálhatatlan menetben folytathatta a küzdelmet ellene. Másik előnye volt, hogy át lehetett keresztelni, és bármikor cserélhető, változtatható részletekből állt. így aztán Hitler sárkányának létfontosságú szervét, a bolsevizmust ki lehetett cserélni a kapitalizmussal, Sztálin sárkányának fasizmusát a plutodemokráciával, anélkül hogy erejükből egy szikrányit is veszítettek volna.”

Nézem itt, az ukrán oldalon a magyar sárkányt. Pecsétes ballonban áll mellettem, rossz a foga, hajlott a háta, lyukas a bakancsa, mosolyog és sír, hangsúlyozom: egy-szerre képes nevetni és zokogni a könyvből fölolvasott részleteken.

Valóban sárkányi.

És nézegetjük Zelei virágcsokrát is a senkiföldjén, ami – mire átérünk a túlsó partra – fölkerül a két nemzeti színű főoszlop között a kicsi, fehér mellékoszlopra, ami egyszerre hasonlít egy csupasz sírkőre és egy sehová sem tartozó kilométerszelvényre.

– Egy bátor ember rakta oda – mondja valaki a másik oldalon három órával az ukrajnai könyvpremier vége után. Mert a határ átlépése ennyi időbe tellett. (A szlovák hatóságok hozzájárultak a rendkívüli határnyitáshoz, ám az ukránok elzárkóztak. Egy busznyi „ukrán” így is átjöhetett velünk, szigorúan konvojban, fegyelmezetten, huszonnégy órás ott-tartózkodási engedéllyel.)

Kisszelmencről negyven kilométert utazunk északra Ungvárra, ahol átléphettük a határt, majd újabb negyven kilométer megtételével visszaérünk oda, ahonnan elindultunk. A szlovák oldalon ugyanolyan türelemmel várják a késlekedő konvojt, mint bennünket nemrég az ukrán Kisszelmencen.

Zelei nekiáll dedikálni. Leül az iskola elé, és könyve hőseinek, akik szó szerint hősök, megírja a megírandót. Mi kisétálunk a határhoz, épp háromszáz lépés az, amihez nyolcvan kilométeres út vezetett.

Látjuk a csokrot, mögötte a vasfüggönyt, azután a srácokat, akik most, ezen a napon nyugodtan udvarolhatnak a hatalmaknál is merevebb határ fölött.

A határátkelő a nyitás után – Forrás: Szabad Föld, 2006. január 20. (62. évfolyam, 3. szám) / Arcanum Digitális Tudománytár (A kép forrása)

*

Zelei Miklós író, költő, újságíró 73. életévében hunyt el, hosszan tartó, súlyos betegség után október 28. csütörtök hajnalban érte őt a halál. Emléke előtt főszerkesztőnk egykori cikkével tisztelgünk, mely eredetileg a Délmagyarország 2000. április 22-ei számában jelent meg.

A kiemelt kép forrása: nemzetiszinhaz.hu

 

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Ópusztaszer hazavár
Kebtanoda kutyasport egyesület
Meggypiros mezben