Oldal kiválasztása

Ezen a portálon elég gyakran megyünk vissza a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évekbe, és ennek nem életkori oka van, hanem az, hogy egyre világosabbá válik számunkra, a mai viszonyrendszereket, a sportról alkotott nézeteket akkor érthetjük meg, ha alaposan kielemezzük a puha diktatúra évtizedeit, az akkori irányított közvélekedés hatásait. Talán most jött el az idő (meg az elemzéshez elegendő távolság) ahhoz, hogy a nevén nevezzük a dolgokat.

Felidéznék itt néhány témát. Az említett korszak sportújságírásában, lapszerkesztésében épp olyan súlyt kellett adni a diákolimpiának, mint egy labdarúgó BEK-elődöntőnek. Nem volt szabad megünnepelni Albert Aranylabdáját, de még azt sem, hogy vendégjátékosként kétszer pályára lépett a Flamengo csapatában. Egyet kellett érteni Végh Antallal, aki 1974-ben nem csak betegnek, de velejéig romlottnak minősítette a magyar labdarúgást. Fanyalogva kellett tárgyalni a labdarúgó-válogatott győzelmeit is. El kellett hallgatni, hogy az Újpesti Dózsa a hetvenes években rendre közönségvonzó játékkal, nagyszerűen szerepelt külföldi nemzetközi tornákon. Elemző cikkekben kellett rámutatni arra, hogy az NDK és a Szovjetunió labdarúgói szervezettebbek és fizikailag jobbak, mint a magyarok.

Mai szemmel vérlázító, hogy a franciák ellen 1966 őszén 4-2-re megnyert mérkőzést követően a mesternégyest elérő Farkas Jánosról azt írta az akkori Népsport, hogy nem vette ki részét a mezőnymunkából. 2021-ből nézve megdöbbentő, hogy az Újpestnek az olasz ligaválogatott ellen aratott 1-0-s győzelmét egyetlen sorral (képaláírással) intézte el 1971 februárjában a szaksajtó. Az ilyen jellegű korabeli megközelítéseknek köszönhető, hogy szinte teljesen kikopott a kollektív emlékezetből az U23-as magyar labdarúgó-válogatott Európa-bajnoki győzelme 1974-ből.

Végh Antal pusztító pamfletje, ami a mai napig muníciót ad azoknak, akik zsigerből utálják a magyar futballkultúrát, egy budapesti pártaktíván elmondott beszéd szerint nyilvánvalóan Kádár János támogatásával, ha nem kezdeményezésére született meg. Ezt többször megírtam, dokumentáltam, majd elég sok, az állításomat negligáló kommentárt kellett begyűjtenem. Tanult barátom szerint a rendszer névadójának személyes szerepvállalása csupán hipotézis.

Van nekem erről egy személyes élményem. 1985 végén László Ferenc, a Szegedi Orvostudományi Egyetem professzora, klinikai rektorhelyettese és egyben párttitkára a ferihegyi reptéren megbukott pár tucat emberi agyalapi miriggyel, amit épp átadott az olasz Serono gyógyszergyártó cég képviselőinek. Bár szétesőben volt a rendszer, arra még nem volt példa, hogy nyilvánosságra kerül egy bűnügy egy erősen frekventált kommunistáról. Balogh Tamás barátommal, akivel az ügy kipattanásakor együtt dolgoztunk a Szegedi Egyetem szerkesztőségében, elhatároztuk, utánamegyünk az ügynek. Írtunk egy könyvet, találtunk hozzá egy kiadót, kaptunk egy tapasztalt szerkesztőt, aki a kézirat sorsáról rendszeresen beszámolt nekünk.

Nem a kiadóban találkoztunk, mert a szerkesztő biztonságos körülmények között akart beszámolni a könyvünk sorsáról. Az első megdöbbentő hír az volt, hogy a kiadóvezető tanácsára a kéziratot oda kellett adni Lakatos Ernőnek, az MSZMP KB agitprop osztályvezetőjének, aki viszont nem mert dönteni. Így következett Berecz elvtárs, az ideológiai titkár, de ő sem hozott döntést. Elolvasta hát a kéziratot Németh Károly, a párt és az ország második embere (az MSZMP főtitkárhelyettese), aki aztán továbbította Kádár Jánosnak. Ezen a ponton éreztük úgy, hogy sokat dolgoztunk ugyan, de hiába.

A nagyfőnök meglepetést okozott, mert engedélyezte a könyv megjelenését mindössze három feltétellel. Az egyik lektor Antoni Ferenc professzor legyen, akiről azt kell tudni, hogy a hatvanas években Bécsben az Atomenergetikai Ügynökségben képviselte a szocializmust építő Magyar Népköztársaságot. A könyv másik lektora a vérbíró Vágó Tibor legyen (bájos az egészben, hogy Vágó volt a hipofízis-ügy másodfokán az eljáró bíró). Végezetül a könyv utolsó lapjain le kell hozni a Minisztertanács azon törvényerejű rendeletét, ami az emberi szerv és szövet kórbonctani kiemeléséről, felhasználásáról rendelkezik.

A könyv

A könyv két kiadásban, 90 000 példányban fogyott el. Hiába kérdeztük idősebb Bárándy Györgyöt, a professzor védőjét, vagy az endokrinológusokat, akiket korábbról közelről (egyiküket, jó barátomat egyenesen az iskolapadból) ismertem, hogy mi állhatott a professzort teljesen elmeszelő, munkájától, hivatásától eltiltó ítélet mögött, nem lettünk okosabbak. Az tény, hogy a holttestekből kinyisszentett agyalapi mirigyből növekedési hormont lehet kinyerni, és ez bizonyos életkorig alkalmas a törpenövésű emberek testmagasságának megemelésére. És az mégsem mindegy, hogy valaki 120 centiméteres törpe vagy 148 centiméteres alacsony ember. Nos, a professzor számos aprónövésű embernek adta vissza a normális élet esélyét a kezeléssel.

Hogy valaki meddig nő, azt a növekedési zónák – azaz epifízis fugák – befolyásolják, melyek a csöves csontok végeinél találhatóak. A növekedési korban ezek nyitottak, hogy egyre több új csontszövet tudjon képződni, majd mikor ezek bezárulnak, megáll a növekedés. Ez lányoknál általában 16 éves korban, a fiúknál 18 évesen következik be. A növekedési hormonból készített gyógyszer, más esetekhez hasonlóan, a gyógyítás mellett egyéb célokat is szolgálhat: doppingként használva növelheti az izomtömeget, a szöveteket, sőt bizonyos életkorban a magasságra is pozitív hatással lehet.

A sportolók doppingolása a kommunista rendszerben állami feladat volt. A második világháborúban a német katonák amfetamint kaptak (az Ecstasy ennek a származéka), ettől voltak végtelenül kitartóak. Ezzel a szerrel az NDK-ban a Stasi (titkosrendőrség) irányításával folytak kísérletek a sportolók teljesítményének növelésére. A nyugatnémetek az 1954-es világbajnoki döntőben nyúltak a szerhez. Ezt Puskás többször is lenyilatkozta, ezért nem engedték be a németek 1959-ben az országukba a stuttgarti BEK-döntőre (Real Madrid – Stade Reims 2-0). A reváns látványos volt egy évvel később: Real – Frankfurt 7-3, Puskás négy góljával.

A sportpolitikai kérdéseket is felvető hidegháborúban sokáig az amfetamin, azután az anabolikus szteroid volt a fő doppingszer, majd eljött az agyalapi mirigyből kinyert növekedési hormon ideje. Népszerűségének oka az volt, hogy sokkal jobban beépült, mint az anabolikus szteroid, ráadásul, ha a sportoló két nappal a mintaadás előtt lejött a szerről, már nem lehetett kimutatni.

Az ügy lezárása után egy évtizeddel tudtam meg, hogy a Serono doppingolási célból növekedési hormont készített (kísérletezett ki) a Szegeden kiszerelt agyalapi mirigyekből, attól lettek olyan magasak és erősek az olasz kosarasok és röplabdások. László professzor bűne az volt, hogy keresztezte a keleti titkosszolgálatok magyarországi begyűjtő akcióját. Elvtársi oldalon egy gödöllői székhelyű állami vállalattal gyűjtették be a hullákból a hipofízist, részben ebből doppingolták azokat a sportolókat, akiknél fontos lehetett a növekedési hormon adagolása.

A hormont először 1985-ben állították elő szintetikusan, majd a kilencvenes évektől már általánosan elterjedtté vált ez az eljárás. Az emberekből kinyert hormon betegségeket is hordozhatott, míg a szintetikus közvetlenül nem okoz betegséget, viszont használata hosszabb távon éppúgy öl és rombol, mint minden doppingszer.

Az tehát a hipotézisem, hogy Kádár János tudta, beleegyezése vagy hallgatólagos jóváhagyása nélkül nem történhetett fontos dolog hazánkban. A futball pedig közügy volt, mégpedig a legfontosabb hangulatformáló tényező. Kádár félelemmel és irigységgel vegyes haraggal nézett a zsúfolt lelátókra, valamint a népszerű labdarúgókra.

Ezért kell ma helyreállítani ennek a sportágnak a tekintélyét.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Mi, svábok
A nagy borkönyv
Patikák és patikusok