Oldal kiválasztása

Éhínség, jólét, élelmezés

Szerző: | 2021. április 22. | Fókusz | Címkék:

A Kárpát-medencében éhhalállal járó tömeges éhínségről nem számoltak be a történetírók. Ínség volt többször is, olykor évekig tartóan, de az éhezés elkerülte ezt a térséget. Éhséglázadások felütötték a fejüket Európa minden térségében, egyedül bennünket került el ez a csapás. A történelmi Magyarország természeti adottságai, a viszonylag alacsony népsűrűség, a magas szintű állattartó kultúra és az elegendő mennyiségű termőföld évszázadokon keresztül kiegyensúlyozott megélhetést biztosított az itt élőknek.

A népsűrűség a termőföld nagyságával és a meghonosodott mezőgazdasági kultúrával együtt jellemzi az élelmezési helyzetet. A mezőgazdaság négy lábon állt: szántóföldi termelés, állattartás, kertgazdálkodás és termékfeldolgozás (gyümölcs aszalása, túró és vaj, kolbász és sonka készítése, bor szűrése). Demográfiatörténészek szerint a 9-10. században legfeljebb egymillió ember élt a Kárpát-medencében. Ebből háromszázezer volt a betelepülő honfoglaló és utódja, a többi itt élő nép. A terület tökéletesen alkalmas volt a mezőgazdasági termelés minden ágára, miként ma is.

E könyvnek nem feladata őstörténeti kérdésekkel foglalkozni, de megjegyezzük, hogy a békés letelepedésnek feltétele lehetett a már itt élők és a honfoglalók közötti erős rokonsági tudat. Attila hunjai a nagy király halála után Erdélybe vonultak, valószínűleg ők a székelyek ősei. Az itt élő avarok szintén rokonaink lehettek. S ebben a megfogalmazásban az tükröződik, hogy magunkat a honfoglalókkal azonosítjuk, ugyanakkor könnyen lehet, hogy a nagyobb számban itt élő „avarok” voltak a „magyarok”, és a honfoglaló törzsek főleg török eredetű népcsoportok voltak, akik korábban éltek együtt az avarokkal, sőt folyamatosan szivárogtak be a védett Kárpát-medencébe, s végül Árpáddal az élen a nagyobb tömeg is megérkezett.

Innen nézve érthetőbb a békés letelepedés, valamint az is, hogy a kicsiny létszámú, behódoló déli szlávokkal nem volt bajunk, Szvatoplukkal viszont megküzdöttünk. Így aztán az is érthető, miért küldhetett távoli „unokatestvérének”, IV. Bélának átvonulási kérelmet Batu kán, a tatárok fejedelme, aminek nem lett jó vége. De ha visszalapozunk a 9-10. századig, és meg akarjuk érteni a kalandozásokat, akkor is belebotlunk a hun–magyar kontinuitás problémájába. Azt tanultuk, hogy mivel Árpád és utódai nem tudtak elegendő vagyont biztosítani a letelepedő törzsi elöljáróknak, megengedték nekik a szabad rablást nyugati és déli irányban. Ezzel a feltevéssel az a gond, hogy zsákmányért elég lett volna feldúlni a délnémet és északolasz kolostorokat, templomokat és városokat, tehát semmi sem indokolta, hogy néhány arany kupáért vagy jobb ruhadarabért el kellett volna vágtatni Szászországba, az olasz csizma sarkáig, Burgundiába vagy a Hispán-félszigetre.

Két ok lehetett. Az egyik, hogy a harci szolgálatokon keresztül, a kor diplomáciai eszköztárából merítve vérrel és vassal szövetségeseket szerezzünk a Kárpát-medencei integritáshoz. A másik, amit a hivatalos történetírás legendának tekint, hogy Attila ellopott koronáját, vagy a Nagy Károlynak az avarok ellen indított, zsákmányszerzéssel is járó hadjáratában eltulajdonított kincseket akarták visszaszerezni. Mindenesetre a nyugati történetírók, akik egytől egyig rettegett, pusztító hadseregről számoltak be, azt is lejegyezték, hogy a megült hátasoknál több lovat vonultattak eleink, részben a tej miatt, részben azért, hogy még számosabbnak látszódjon a sereg.

Témánkra vonatkozóan ebből az szűrhető le, hogy lótartás és hadászat dolgában erősen versenyképesek voltunk.

Az osztályharcos szemléletű történetírás szereti úgy bemutatni a feudalizmust, hogy abban az éhező, nincstelen jobbágyság folyamatos harcban állt a földbirtokos nemességgel. Ehhez képest ilyen jellegű lázadásról, szervezett ellenállásról, a rend átalakításának tömeges és fegyveres kísérletéről nem tudunk. Budai Nagy Antal vagy Dózsa György nem paraszti lázadást és főleg nem osztályharcos forradalmat vezetett. Az 1848–49-es forradalom és szabadságharc előkészítői mind földbirtokos nemes emberek voltak, és a küzdelem elsősorban a Habsburg-ház ellen irányult, mivel ez volt a polgári átalakulás gátja. A nemesség jellemzően elfogadta az elkerülhetetlent. Erről szólt a reformkor. Nem tudunk arról, hogy a parasztok e forradalomban kapával-kaszával, fegyverrel uradalmat foglaltak volna. Ezt meghagyták a kommunistáknak. Arról viszont tudunk, hogy életüket és vérüket adták a szabadságért.

Ezer éven keresztül a termelés, az életvitel, a munkamegosztás – ha nem is 20-21. századi igények szerint – normális mederben zajlott. Ha nincs a török hódoltság, ha nem akarja a magyarságot sanyargatni a bécsi udvar, akkor itt egyenes vonalú, egyenletes fejlődés vezetett volna a polgári átalakuláshoz.

Ha a demográfia és az élelmezés kérdésköre felől szemléljük ezt az ezer esztendőt, akkor ki kell jelentenünk, hogy a megszakításokkal folyamatosan gyarapodó lakosságszámhoz mindig elegendő élelmiszer, kenyér, hús, ivóvíz, zöldség, gyümölcs, bor és sör (igen, komoly sörkultúránk volt), valamint az állatoknak megfelelő mennyiségű és minőségű takarmány és itató állt rendelkezésre.

Mivel igen korán, már az Árpád-korban kialakult a bányaipar és az erdőgazdaság, valamint a hozzájuk kötődő kereskedelem, az ezeken a területeken dolgozó, egyre nagyobb létszámú réteg élelmezéséről is gondoskodni kellett. Erre szolgáltak a városi piacok és vásárok, ahol a parasztság eladhatta a fölöslegét. A városok ellátására alkalmas terményfelesleg még a legfejlettebb nyugat-európai térségekben sem volt evidens, ugyanakkor a magyar paraszti termelés a 12. századra képes volt a nagy népességű városok és falvak ellátására. Ez a fejlődés hívta életre a kizárólag marhahús bontásával foglalkozó mészáros szakmát, s ez a gazdasági erő juttatta be a tanácsokba a legtekintélyesebb városi polgárok közé a húsmíveseket, majd ezek a körülmények teremtették meg az alapjait annak, hogy számos mészáros kapott nemességet.

A magyar települések kialakulásához szorosan hozzátartozik Erdély speciális fejlődése. „A bükk- és fenyőerdők zónáját kivéve mindenütt sűrű egymásutánban sorakoztak már a 12. század végén a magyar telepek, s ha lélekszám tekintetében természetesen nem is érték el a mai állapotot, az erdélyi medence belsejében a ma is meglévő magyar falvak a 13. századra már tekintélyes többségükben kialakultak” – írja Makkai Ádám.

Voltak mélypontok, de ezeknek az okai a Kárpát-medencén kívül képződtek. A tatárjárás volt ilyen, azután a hódoltság első szakasza, ami leginkább dúlásból állt. Vagy ott van az 1815–16-ot meghatározó, az egész földkerekségre hatást gyakorló katasztrófa. Az indonéziai Tambora kitörése már 1815 nyarától kezdve világszerte éreztette hatását. Az év nyarán hatalmas esőzések voltak, nyomukban áradások keletkeztek. A hőmérséklet visszaesett, a növények többsége többhetes késéssel ért be. A hideg idő pedig korán, már október közepén beköszöntött. A tél az előző esztendőkéhez képest igen zord volt. Európában mindenütt súlyos helyzet állt elő, elfogytak a kamrákban a készletek. A „mini jégkorszak” nagyon megviselte a gazdaságokat, így az itt élőkét is, de nálunk akkor sem volt éhínség.

A Kárpát-medence népességmegtartó erejét mutatja, hogy a hódoltság utáni évtizedekben, főleg Mária Terézia idején a Duna mentén, de Kárpátalján, a Zemplénben, a Bereg-vidéken és a Partiumban többfelé, tulajdonképpen az egész országban nyolcvan éven át tartó folyamat eredményeként háromszázezer német telepedett le. A 18. század végére Buda lakosságának kétharmada német ajkú volt, 1787-re 6 000 német család lelt otthonra a Bánságban, s Tolna megyében ekkor már 17 000 német élt. Azért jöttek többek között Elzászból, Lotharingiából, Hessenből, Baden-Württembergből, Bajororországból, ausztriai tartományokból és még Svájcból is, mert itt jobbak voltak az életkilátások.

Nem a jobb autó, nem a plazmatévé hozta ide őket, hanem a bőséges élelem.

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Mi, svábok
Patikák és patikusok
Kebtanoda kutyasport egyesület