A természetes alapú gyógyhatású szerek ipari méretű megjelenése urbanizációs jelenségként az 1800-as évek végén szükségessé tette, hogy valamilyen formában kutassák, szabályozzák és oktassák ezt a területet. Gyógyszerészek, vegyészek, orvosok, mérnökök és kereskedők járták körül a témát, mígnem 1903-ban megalapították a Drogista Ifjak Egyesületét azért, hogy a drogkereskedelemben működő alkalmazottak szervezettebb kapcsolata jöjjön létre.
Még ebben az évben Göllner Kornél (Breznóbánya, 1867 – Budapest, 1934) gyógyszerész-vegyész drogista szaklapot indított, és több évig szerkesztette is a Drogista Közlönyt. Nemsokára elindult a drogista szakiskola is, ahol Göllner 18 éven keresztül volt előadótanár. Ma, amikor viszonylag világosan látjuk a kémiai alapon gyártott gyógyszerek és a sok esetben fűszerként is használt, de egyebekben gyógyhatású növények és növényi kivonatok közötti különbséget, nehezen tudjuk elképzelni, hogy például a fahéj, a szegfűszeg vagy a csillagánizs egy évszázaddal ezelőtt valahol az ismeretlenség, a fűszer és a drog közös határterületén mozgott.
Ha megnézzük a korabeli Kazay-féle Gyógyszerészi Lexikont, a drogistákkal kapcsolatban a következőket olvashatjuk:
„drogua” – gyógyfűszer, még fel nem dolgozott állati, növényi anyagok. A német droogból, de valószínű a görög trohos szóból származik.
„drog” – holland eredetű szó, növényi vagy állati eredetű olyan anyag, amely gyógyászati vagy élvezeti célokra alkalmas vegyületeket tartalmaz, de nevezik kábítószernek is.
„drogéria” – gyógyfűszer-kereskedés, francia-német szó.Gyógy- és vegyszereket, egészségügyi, pipere- és háztartási cikkeket árusító üzlet, ma olykor az illatszerboltot is nevezik így.
„drogista” – gyógyfűszer-kereskedő, francia-német szóeredet, a drogéria tulajdonosát, alkalmazottját jelenti.
A főleg keleti eredetű fűszereknek a cukrásziparban történt elterjedése miatt a Drogista Közlönyben Solt Imre igyekezett rendet tenni. A cukrászipar által használt, drogériákban árusított vegyszerek, drogok, készítmenyek leírása című dolgozat 1937-ben jelent meg. A dátum is mutatja, kellett néhány évtized ahhoz, hogy világossá váljanak a tudományok, a gazdasági tevékenységek és az ételművészetek közötti határvonalak.
„A drogista és a cukrászipart sok közös vonás jellemzi; nézzük csak meg közelebbről ezeket a közös tulajdonságokat, melyek olyan közel hozzák e két ipart egymáshoz. A cukrásznak is, mint a drogistának, elsősorban a tisztaságot kell szem előtt tartania, éppen olyan pontosan le kell mérnie a készítményeinek előállításához szükséges anyagokat, éppen úgy vannak féltve őrzött előiratai és még fokozottabb mértékben kell ügyelnie arra, hogy tiszta, friss, megbízható anyagokkal dolgozzon, hiszen az emberiség egyik legféltettebb szervével, a gyomorral áll szoros összeköttetésben. A fentiek vezettek arra a gondolatra, hogy az iparágak között elsősorban a cukrásziparban használatos drogériacikkekkel próbáljuk meg drogistaiparunkat, illetve kereskedelmünket kiterjeszteni” – kezdi máig ható érvényességgel a szerző.
Majd így folytatja: „A cukrászipar finom tésztaneműek, krémek, befőttek, fagylaltok stb. előállításával foglalkozik. A cukrászipar eredete a cinquecentóba nyúlik vissza, amikor divatba jött, hogy minden egyes olasz udvarnak meglegyen a maga külön udvari cukrásza. De ez csak Európára vonatkozik, Keleten a cukrászatnak sokkal régibb kultúrája van, hiszen magának Mohammednek, a híres vallásalapítónak hetedik mennyországához a nyalánkságok, édességek éppen úgy hozzátartoznak, akár a bájos hurik, vagy akár a tiszteletreméltó tubafa és annak árnyéka. De térjünk csak vissza a hetedik menyországból a rideg pozitivumok hazájába, Európába. Itten az olasz udvari cukrásztól az idők folyamán meg a múlt században igen jól ismert és nagyszámú pástétomsütőn keresztül eljutott a mai formájáig, amikor is már a cukrászipar az egyik legismertebb kisiparnak tekinthető, annyira, hogy nálunk és nyugati államokban is a cukrászok kiképzéséről külön iparosszakiskolák gondoskodnak.”
Ezután a szerző három nagy csoportra osztja a cukrászok által használt, drogériákban kapható cikkeket: drogokra, vegyszerekre és festékekre. Rövid ízelítő a drogok leírásáról:
„1. Cortex cinnamoni cassiae. A Lauraceaék családjába tartozó Cinnamomum cassia szolgáltatja. A 7-8 éves fák magasabb ágainak kérge, melyeket márciustól májusig szednek le, mert ilyenkor legmagasabb az olajtartalmuk. A levágott ágakat valamennyire lekaparják (ebből destillálják az Oleum oinnamomi cassiaét). A fahéj a kereskedelembe 56-60 cm hosszúságban, ujjvastagnyian jön forgalomba, barnás színű, kellemes illatú és csipős izű. Hatóanyagai: éterikus olaj és nyálka. Hazája Kína, kereskedelmi gócpontja Kantonban van. A fahéj német neve: Zimt, francia neve: Canelle de Chine. A cukrásziparban meglehetősen nagy mennyiségben használják sütemények készítésénél.
A fahéj
2. Cortex cinnamoni Zeylonici. A Lauraceaék családjába tartozó Cinnamomum Zeylonicum bokrok ágainak kérge. Kora tavasszal és késő ősszel szedik, éppen úgy kezelik, mint a kínait. Halványbarna színű, kellemes illatú kéreg, egymásba tolva jön a kereskedelemben forgalomba, drágább és finomabb a kínainál. Hatóanyagai: 2% éterikus olaj és cukor. Hazája Zeylon, évente 22 000 mázsát hoz forgalomba. Éppen úgy, mint a kínait, a cukrászok süteményekben használják. Magyar neve: zeylon fahéj, német neve: Zeylonzimt, francia neve: Canelle de Zeylon.
3. Flores Caryophylli. A Myrtaceaék családjába tartozó Caryophyllus aromatikus virágai. 1-2 cm hosszú, szegformájú, kellemes illatú, sötétbarna színű drog, bimbókban szedik le. Hatóanyagai: caryophylli, Eugenol, Caryophyllen, zsír, cukor. A trópusokon terem, a legjobb fajtákat Zanzibár, Pemba es a Bourbon-szigetek szolgáltatják. A cukrászok süteményekbe, csokoládékba használják. Magyar neve: szegfűszeg, német neve: Gewurznelken, francia neve: Clous de girofle.
4. Fructus anisi stellati. A Dél-Kínában termő lllicium Verumnak csillagos, tüszős termése, a Magnoliaceaék családjához tartozik, világpiaca Honkong. A cukrászok nagy mennyiségben használják teasütemények, édességek készítésére, illóolajat ad, az Oleum anisi Stellatit pedig likőrkészítésre használják. Hamisítani szokták mérges ánizzsal, de ezt kámforszaga elárulja. Magyar neve: csillagánizs, német neve: Sternanis, francia neve: Anis etoile.”
A csillagánizs
A felsorolás a továbbiakban kitér olyan, ma már evidens „drogokra”, mint az ánizsmag, a narancshéj, a konyhakömény vagy a vanília.
A drogista képzés a múlt század elején egyébiránt a Műegyetemen kezdődött, de a Drogista Ifjak Egyesületének fellépése révén az ügyet a Magyar Gyógyszerészi Egylet vette a kezébe. Az oktatás végül egy gyógyszerész, dr. Szahlender Lajos vezetésével 1909-ben a Fővárosi Drogista Szakiskola keretei között indult el. A drogista tanoncok az évek előrehaladtával egyre szélesebb ismeretanyagot sajátítottak el. A munkahelyükön végzett gyakornoki tevékenység mellett az 1920-as évektől az előtanulmányaiktól függően kettő-négy évig kötelezően jártak az iskolába, ahol a következő tantárgyakból kellett vizsgázniuk: magyar irodalom, a magyar nemzet története, Magyarország földrajza, egészségtan, drogismeret, gyógyáru- és vegyszerismeret, üzletvezetés, jogi és közgazdasági ismeretek, fényképészet, kirakatrendezés és hírverés. Ezek mellett vegyszerismereti-, valamint műhelygyakorlatokon kellett részt venniük. A cukrászipar kiszolgálása ezen a szinten történt.
A drogista képzést sok átalakulást követően 1968-ban szüntették meg. A drogokkal foglalkozók egyre inkább a gyógyszerészet területeire léptek át, s ahogy megjelentek a fűszerkereskedések, majd az élelmiszer-nagykereskedésekben és a boltokban az előre kigyártott fűszerek, a cukrászok is egyre kevesebb tanácsot kaptak a drogistáktól.
S ha már megemlékeztünk a kávéházak és a tárcairodalom szoros kapcsolatáról, említsük meg azt is, hogyan ihlette meg a századelő egyik legjobb tollú íróját, Ambrus Zoltánt (Debrecen, 1861 – Budapest, 1932) a cukrászat tudománya, bocsánat, művészete. A szöveg, amiből most idézünk, a Nyugatban jelent meg 1910-ben. A megszólított mester, Marcel Prévost a francia női lélek nagy ismerője volt. Ő mutatta be az önállósodó, az egyenjogúságot kikövetelő városi nőt, aki kiszakadva a konyhából maga is társasági, kávéházi életet akar élni:
„Kedves Mester, körülbelül hetven-nyolcvanezren vagyunk, tisztes vagy kevésbé tisztes irodalmi iparűzők, akik már vagy tizenöt év óta igyekszünk ellesni Öntől annak a titkát, receptjét, miképpen lehetne kifogalmazni, hogy az ügyész is békében hagyjon bennünket, és amellett a mi könyveinket is olyan lázasan vásárolják, vagy hogy párisiasan mondjam: a mi könyveinkre is csak úgy bukjanak az asszonyok, mint az önére. Mert, valljuk meg, mi, irodalmi iparűzők szintén csak az asszonyokból élünk, épp úgy, mint a szabónő, a masamód, az illatszerész, a manikűr és a drogista… Nemde, édes Mester, nemde? – hogy én is franciául szóljak. (…) De Ön nem árulja el a titkát, amint a karthauzi barátok nem árulják el, hogyan kell a legjobb chartreuse-t készíteni, vagy amint az elsőrangú cukrászok nem mondják el, hogyan kell készíteni a legfinomabb süteményt s a legfinomabb bonbont. Az ember néha csodálkozik azon, hogy mért csak éppen az előkelő cukrászok tudják szállítani ezeket a közkedvelt édességeket, és hogy a legfinomabb süteményt meg a legfinomabb bonbont mért nem tudja minden cukrász elkészíteni? (…) Pedig hát nyilvánvaló, hogy az előkelő cukrász csak úgy csokoládéval, tejhabbal, tojással, vaníliával, fahéjjal, cukorral stb. manipulál, mint a szegény kis cukrász, az is bizonyos, hogy ezekből az alkatrészekből a legjobb minőség se kerül annyi pénzbe, mint az ezüst róka vagy a csincsilla, hogy tehát belőlük a legfinomabb bonbon készül-e, vagy az a szomorú édesség, amely csak a szegény gyerekeknek kell, ez tisztára az adagolás művészetétől függ. Hát éppen az adagolásnak ezt a művészetét, titkát, receptjét nem tudják ellesni a szegény kis cukrászok az előkelőktől, és az adagolásnak ez a művészete az, amit Ön nem akar elárulni nekünk, hetven-nyolcvanezer irodalmi iparűzőnek, hogy mi is kiszolgálhassuk az Ön klientéláját. Ön nem bocsátja találmányát a céh rendelkezésére közkincsül, Ön nem oktat ki bennünket, ilyenformán: végy 57 uncia pikantériát, 22 uncia csevegést, 8 uncia érzelmességet, 5 uncia tejhabos filozófiát, 2 1/2 uncia tojáshabos elmésséget, 1 1/2 uncia kacki stílvirágot. 1/2 uncia szép mondást, stb. stb., és mi hiába találgatjuk az ön adagolását, nem mindenki pikáns író, aki az akar lenni! (…) Mert, íme, mindnyájan azok szeretnénk lenni, és csak Önnek sikerül nagy forgalmat csinálni a pikantériával, csak Önnek sikerül lebilincselnie azt, akiből voltaképpen mindannyian élnénk: a két világrész olvasó asszonyát.”
