Oldal kiválasztása

A Szerémség a Duna és a Száva közötti nagytáj. Területe Sirmium központtal már az ókorban értékes volt, elsősorban a rómaiak szőlőtelepítéseinek köszönhetően. Adatok szőlészetünk történetéhez címmel Dr. Rodiczky Jenő azt írta a Borászati Lapok 1912. november 3-i számában, hogy Marcus Aurelius Probus volt az első hazai borász.

Ha ezzel, a magyar szőlész-borász szakmára jellemző, tereken és időkön átívelő szenvedéllyel közelítjük meg a területet, akkor azt kell mondanunk, hogy a Szerémség a magyar borászat bölcsője. Probus alacsony sorból küzdötte föl magát katonai vezetővé, és lett 276-tól 6 évig a Római Birodalom császára. Sohasem vetette meg a kétkezi munkát, így ő maga irányította a mocsarak lecsapolását és a szőlőtelepítést. Sirmiumban, azaz Drávaszentdemeter városában született, itt is halt meg, miután a kétkezi munka ellen fellázadó katonái kardot emeltek rá.

Római romok Szávaszentdemeter központjában (A kép forrása)

Drávaszentdemeter (mai Szávaszentdemeter, a délszlávoknak Mitrovica) és térsége a római, a bolgár, a görög, a frank, a magyar, a török, a német, a szerb és a horvát kultúra gyűjtőtégelye, de leghosszabb ideig, a honfoglalástól a török berendezkedéséig, majd a Karlócai békét (1699) követően Trianonig – kisebb megszakításokkal – a magyar államigazgatás alá tartozott. A magyarság a Honfoglalást követően került a területre. A frank Pipin az avarok távozása után ide is kiterjesztette a birodalmát. A frankokat a bolgárok fenyegették, ezért segítségül hívták Árpádot. Lehel, Bulcsú és Botond Simon bolgár cárt legyőzték, adófizetésre kötelezték, fiát túszul ejtették, majd egészen az Adriai-tengerig kalandoztak, hogy felmérjék, hol is lehetnek a természetes országhatárok. A magyarok határvonalnak a Szávát tekintették, és a folyón túli elfoglalt területeket belügyeikben nem háborgatták, csupán évi adót követeltek tőlük. I. Géza a Belgrádig terjeszkedő görögök ellen Zimonyban erős várat emelt, mely a Szerémségnek és közvetve Magyarországnak lett védbástyája. Az Árpád-házból való magyar királyok nagy gondot fordítottak a Szerémségre, mert az volt védelmi vonaluk a görög császársággal szemben.

A középkorban vármegyét szerveztek területén, melynek határa a Szávától délre húzódott. Európai hírű szőlészete révén a középkori Magyarország egyik legértékesebb mezőgazdasági vidéke volt. Mivel a magas kulturális igényű szőlőművelés közvetlen hatást gyakorol a társadalomra (lásd Balaton-felvidéki építészeti kultúra, a kő megjelenése a középületekben; a hegyközségi rendszer mint önigazgató demokrácia; a borkereskedés és a szállítóeszközök kölcsönviszonya stb.) a térség bortermelői jelentős szerepet játszottak a mezővárosok társadalmi és kulturális mozgalmaiban.

A szőlő- és bortermelésben a messzebb fekvő erdélyi és a Duna menti városok polgársága extraneus (külső) birtokosként volt érdekelt a területen. Szeged polgárainak 15. századi bortermeléséről több adat maradt fenn. A szegediek a Tiszán jutottak le, és a Dunára átváltva hajóztak Újvidékig vagy Péterváradig (ez a két település ma már összeér). A szegedi polgárok aztán innen szállították a bort délkeleten Bukarestig, északon a felvidéki bányavárosokba, és nyugaton Bécsig.

Mátyás idején a zentai polgárok többször megállították és megvámolták a szegedi szállítmányokat. Mivel a királynál elővezetett panasz ellenére továbbra is akadályozták a zentaiak a szabad kereskedelmet, amihez nem mellesleg engedélyük volt a szegedieknek, a nagyobb város zsoldosokat fogadott, és elfoglalta (körülzárta) a kisebb várost. Zenta három hónap múlva kapitulált, folyhatott tovább a szerémi bor(üzlet).

A középkori hordókat, így a szerémieket is vesszőnyalábokkal kötözték össze. Jóval egyszerűbb és olcsóbb volt az ilyen hordó előállítása, ennek megfelelően azonban a hordó sokkal sérülékenyebb is volt (hordókészítés, miniatúra, Officium Beatae Mariae Virginis, 1385.) (A kép forrása)

Az emlékezet csapdájában

A török terjeszkedése idején teljesen tönkretették a szőlőket a hadműveletek. A megszálló sereg barbár szokása volt, hogy előbb a műveletlen, agresszív, belső-ázsiai népcsoportokból szerveződött, gyilkolni, pusztítani kész katonákat vetették be, majd a berendezkedő törökök már az együttélésre alkalmasabb hivatalnokokat és fegyvereseket telepítették le. Szekszárd vagy Buda szőlői nem sínylették meg a hódoltságot, de a Szerémségnek nem volt ilyen szerencséje. Talán azért sem vonták be a borkészítést az adózó tevékenységek közé, mert az itteni lakosság elpusztult vagy elmenekült. A magyar többség helyére került szerb és horvát lakosság, mivel nem volt már meg a borkereskedői kapcsolat, nem foglalkozott szőlőtermesztéssel – legalább is több történetíró így foglalja össze az eseményeket.

Buza János a Rubicon című történeti folyóiratban ugyanakkor rámutat, hogy a török megszállást követően is tovább folyt a térségre jellemző mezőgazdasági árutermelés. Szapolyai János udvari papja, a szerémségi származású Szerémi György szerint „amikor az 1526. évet írták, Szerémsziget még ép volt, Szalánkemén városban még laktak, Karom város még tele volt, Szalánkeméntől egészen Budáig az egyes városok is; a Duna folyó mellett mindkét part népes” volt.

Buza így ír: „A városok, pontosabban mezővárosok közül Karom – ismertebb, későbbi nevén Karlóca – kiemelése különösen fontos, ugyanis »Szerém-sziget« borát a kortársak többnyire karomi bornak nevezték.” S az áruforgalmi adatok, ha nem is nagy számban, de azt tanúsítják, hogy a karomi, azaz szerémi bor nem tűnt el nyomtalanul a török kori Magyarországon.

A szerémségi szőlőművelés és bortermelés fontos bizonyítékai továbbá azok a feljegyzések, amelyeket az Oszmán Birodalom központjába utazó követek, illetve a kíséretükben lévő személyek hagytak az utókorra.

Verancsics Antal követ, későbbi esztergomi érsek 1553-ban megrázó képet festett a török igáját nyögő Szerémség pusztulásáról, Karomról azonban azt jegyezte fel, hogy Tolnát követően nem láttak hozzá hasonló népes települést, szántóit és szőleit szépen művelték. Így nem kételkedhetünk abban, hogy Zrínyi Miklós szerémi nedűhöz jutott akkor, amikor Karomból hozatott bort 1565-ben, illetve előtte. Mind Verancsics, mind a kíséretében lévő Hans Dernschwam – korábban a Fuggerek magyarországi megbízottja – megemlítette a Pétervárad után sorakozó hajómalmokat, amelyek szintén az élet és a gazdasági tevékenység jelei voltak.

Jó egy évtized múltán Jakob von Betzek 13 hajómalmot számlált meg Karom térségében, ugyanitt sok és jól művelt szőlőskertet látott. Stefan Gerlach lelkipásztor 1573 nyarán jegyezte fel naplójába, hogy Újlaktól Nándorfehérvárig Magyarország legszebb, szőlőskertekkel és szántóföldekkel ékes hegysége látható. Melchior Besolt és társai 1584-ben azzal a tudattal töltötték fel Tolnán bor- és élelemkészletüket, hogy e mezőváros alatt már úgysem találnak arra alkalmas helységet. Karomba érve azután meglepetéssel tapasztalták, hogy a település nagy mezőváros, amelyben olyan jó bort készítenek, hogy Bécstől odáig jobbat nem ittak – úgy tűnik, a tolnainál többre tartották a szerémségi bort.

Szőlők Ürög határában (A kép forrása)

A török kivonulását követően, a 18. században rajtuk kívül német, szlovák, cseh, ukrán telepesek is megjelentek. A 18-19. századi dunántúli és bácskai kivándorlás eredményeként több magyar szórvány is keletkezett itt: Maradék, India, Ürög, Nyékinca, Herkóca településeken. 1764-ben két másik vármegyével együtt Mária Terézia Fiume városáért, a tengeri kikötőért cserébe adta Horvátországnak a terület nagy részét.

Szrem vagy Szerémség történelmi és közigazgatási fogalom, amit a borvidék elnevezésében is használunk. A nagytájat szinte teljes egészében körbeöleli északról a Duna, délről pedig a Száva úgy, hogy Belgrádnál érnek össze. A nyugati rész nem folyóval, hanem a történelmi Verőce vármegyével határos. A borvidéket általában a Fruska Gora heggyel azonosítjuk, bár az alföldi részeken is termeltek szőlőt.

Közjogi és földrajzi kérdések

Ha már történelem: IX. Gergely pápa 1229-ben két Szerémséget ismert el, a Száván innenit és a Száván túlit, mivel a terület átterjedt a folyó jobb partjára is. Görög császárok is érdeklődtek a térség iránt, lévén ez a Magyar Királyság vegyes lakosságú határterülete. A „nemzetközi” jellegre jellemző, hogy amikor Ugrin kalocsai érsek hosszas unszolására létrejött a Szerémi Püspökség (nem mellesleg a Kalocsai Érsekség fennhatósága alatt), akkor Gergely pápa az egyházmegye hatáskörét kiterjesztette a szomszédos bolgár egyházmegyékre is. Színesíti a képet, hogy a 12-13. században a Szerémség alatt általában Szerém, Verőce, Pozsega és Valpó vármegyék területét értették. A területnek ugyanakkor külön közjogi helyzete nem volt.

A szűkebben vett Szerémség (tehát a történelmi vármegye, aminek természetesen volt közjogi helyzete) területének nagy része síkvidék, vannak kisebb dombok, és a Duna vonalát követve mintegy 90 kilométer hosszan emelkedik a Fruska Gora (latinul Mons Almus), azaz a Tarcal-hegység. A legmagasabb pont 539 méter magas, tehát az itteni domborzat a magyarországihoz nagyon hasonló klímán kiváló szőlők termelésére ad lehetőséget. A hatalmas röghegy fő fajtája a furmint volt, amit neveztek szigetinek is. Ez onnan jöhetett, hogy a Duna és a Száva szinte szigetet (félszigetet) formáz a hegység köré. Nem nehéz kikövetkeztetni, hogy a déli Tarcalról TokajHegyaljára (is) menekült szőlőtermelők vitték magukkal a furmint fajtát. „A Fruska Goráról elűzött szőlőbirtokosok jelentették az első nagyobb idegen birtokoshullámot a középkori magyarországi borvidékeken. Valószínű így terjedhetett el a furmint szőlőfajta is országszerte, mert a fajta a Szerémségbe a középkori franciavallon, északolasz kapcsolatok révén kerülhetett be. Több helységnév, sőt szőlővel beültetett dűlőnév is jelzi a Szerémség és Tokaj-Hegyalja kapcsolatát” – állapítja meg Csoma Zsigmond.

Furmint fürtök Erdőbényén (A kép forrása)

A hegység átlagmagassága 400 méter. Sziklás, szakadékos részek szabdalják, ugyanakkor lágy lankáin számos kultúrnövényt nevelnek. Sajnos nagyon kevés szőlőt. „Színes lejtőinek vízszintes sávjai, termelésövei, a hegyaljai falucskák, kolostorok és szőlők, a kecske rágta erdőalj és kőfejtők, szénbányák és a tölgyes hegysüveg a szemlélőt pannonföldi tájrészletekre emlékeztetik” – írja Ambrus Lajos. A rendkívüli, íz- és aromagazdag stílusú szerző arra is emlékeztet, hogy a Mátyás udvarában otthonosan mozgó olasz történész, Bonfini olyan Kálmán körtét emlegetett, ami két kezében is alig fért el…

A Szerémség klímája kiváló, sok a napsütés és bőven van eső, a vizek párái pedig hőkiegyenlítőként működnek. Egy 19. századi adat szerint a filoxéravész előtt 11 ezer hektár szőlő zöldellt az összesen 600 ezer hektárnyi termőterületen. „Zab, tengeri, továbbá kevesebb árpa, rozs, repce, burgonya, köles és kender. Nagyon gazdag a vármegye gyümölcsben, különösen jól terem a berzencei szilva és a szercsika alma, gesztenye, sok és jó bor (leghíresebb az iloki vörös és rakováci fehér bor), híres ürmös (karlovici név alatt), temérdek haszonra való fa s egyéb gazdasági és ipari növények. Az állattenyésztés itt a legvirágzóbb egész Szlavóniában; lovai aprók, de serények és erősek; szarvasmarhái olyan fajtájúak, mint a bánságiak, szintén jelentékenynek mondható a sertés-, házi szárnyas, méh- és selyembogártenyésztés is, 1895-ben 199 községben 94,099 kg selyemgubót termeltek” – sorolja a Pallas Nagylexikon.

Az itt említett karlócai ürmös édeskés volt, ezért is szerette a bornemissza Petőfi, aki azért a biztonság kedvéért majd’ minden vacsorájához elszürcsölgetett belőle két decit.

Az itteni talaj, ami az agyagos-löszös-homokos felső réteg alatt bújik meg, valóságos kincsestár a jó borhoz: mészkő, dolomit, szerpentin és vulkanikus kőzet keveredik. Többen állítják, hogy erről a területről szivárgott északabbra, a Szeged környéki homokvilágba a kövidinka, amit nagyon időszerű volna újra fölfedezni, mivel virágossága, finom mézessége és mandulás zárása a legelegánsabb hungarikumok közé emelné, ha nem lenne rajtunk az önkorlátozó beszűkültség mételye.

Hogy a furmint és a kadarka innen jött, immár evidencia. Így gondolta ezt Maurer Oszkár és Sagmeister Ernő is, akik külön-külön utakat járva, egyikük a Ludasi-tó partjáról, a homokbuckás (de darás-köves) Hajdújárásról, másikuk a Tisza-parti Magyarkanizsáról indulva találkoztak össze a Szerémségben és dolgoztak együtt, de külön borászatban évekig. Maurer mára felhagyott a bázisától távoli, száz kilométerre lévő szőlői művelésével, Sagmeister viszont – a táncművész Nagy József örökségét átvevő, Szegeden élő Dukai Krisztiánnal megerősödve – folytatja a nemzetmentő munkát. Harmadikként csatlakozott hozzájuk Bóni László Palicsról, aki a szabadkai szőlőterületein termettekhez szerémségi kistermelőktől vásárol alapanyagot boraihoz.

A Szerémség szolgálatában

A magyarkanizsai Sagmeister Ernő a Csongrádi borvidékhez tartozó borász. Ezt úgy tessék érteni, hogy Trianon előtt és a visszacsatolás néhány boldog évében a Palicsi- és a Ludasi-tó környéke a magyarországi Csongrádi borvidékhez tartozott. Ha a franciák nem akarnak cordon sanitaire-t, egészségügyi övezetet létrehozni a kommunista Szovjetunió és a Nyugat közé, s nem találják föl Jugoszláviát, akkor a szabadkai Bóni László vagy a hajdújárási Maurer Oszkár ma csongrádi borász lenne…

Hogy ez kinek-minek tenne jót, az egy hosszabb elemzést igényelne, amiben alaposan ki kellene térni arra, hogy bizonyos bormegmondó bloggerek, valamint borászatok, borvidékek sorsát meghatározó nagykereskedők vajon mi okból stigmatizálnak egyes bortermő helyeket.

Nos, Sagmeister Ernő szőlészként a szerémségi Ürög és Nyárád legjobb dűlőiben, a Dévásban, a Kányásban (mindkettő ott csordogáló patak neve), valamint a Kőben műveli a szőlőt. Az alaptalaj magmatikus metamorf kőzet, aminek szerpentin a becsületes neve, illetve van itt változatos tengeri üledékes kőzet is. Az ültetvények 245 és 320 méter közötti magasságokban zöldellnek, tehát jóval följebb a magyarországi átlagmagasságoknál. A pontosítás érdekében, no meg azért is, mert a hazai földrajzoktatás állandó lemaradásban van az igényektől, a Tisza-menti Magyarkanizsa a bázis, de a szőlők bő száz kilométerre vannak innen, a Duna partján.

Sagmeister Ernő a szőlősorok között (A kép forrása)

Sagmeisterék nem használnak gyom-, és rovarirtókat, sem pedig műtrágyát, ehelyett évente három-négy alkalommal kapálnak, ami fáradságos és költséges munka. Alacsony hozammal dolgoznak részben a minőség koncentrációja, részben növényvédelmi okból. A természetközeli borkészítés jegyében mellőzik az adalékanyagokat. Ebben a nem egyszerű vállalásban a borász legfőbb támasza a felesége, Sagmeister Péity Laura festőművész.

Sagmeisterék háza egészen kiterjedt épületegyüttes, ahol a II. világháború végéig zsidó kereskedők éltek. Az egykori magtárban, ahol ma is látható az emberes mestergerenda, rendezkedett be a család, és csak egy ajtó választja el a konyha-nappali-dolgozó közös területet a pincétől. A különböző származású és méretű hordók sokszínűségét vadonatúj és ötödtöltésű, de felújított barrique-ok gazdagítják tovább. Néhány merülő fedeles kóracél tartály jelzi a modernitást, de alighanem kijelenthetjük, hogy ez hamisítatlan kézműves, a kis tételek létrehozására alkalmas pince.

Miután a történelmi Magyarország csaknem egész területén gondoztak szőlőt, nem meglepő, hogy a Sagmeister családban is már generációk óta foglalkoznak borászattal. Kecskemétről települtek át Szabadkára 1742-ben, a német eredetű név ellenére már magyar önazonosság-tudattal. „Cowboyokként, szarvasmarhacsordákkal érkeztek” – mondja Ernő nevetve. Azt persze nem tudja, mi vezérelte a famíliát délre. A nagypapa és öccse is borászkodott, az édesapa azonban megszakította a hagyományt.

Sagmeister Ernő társa a Szegeden élő Dukai Krisztián. Az orvos végzettségű üzletember a világhírű mozgásművésztől, a javarészt Párizsban élő, de szintén magyarkanizsai Nagy Józseftől vette meg az üzletrészt, így immár Dukay-Sagmeister Borászat néven fut a hírnevesedés felé tartó pincészet. (Az i és az y használata tudatos, okát a történelemben kell keresni. Szegény Kossuth Tivadar festőművész anno amikor Törökbecséről áttelepült a Szeged melletti Szatymazra, s végre megkapta a magyar állampolgárságot, megszédült a hivatalos átiratot látva: Kosút. Aztán névváltoztatással jutott hozzá a saját nevéhez.)

A borászatot Dr. Dukai Krisztián és Sagmeister Ernő vezeti (A kép forrása)

A Szerémségben a helyiek segítettek megtalálni a szőlőtermő területeket. Ha belegondolunk abba, hogy a Szerémség Mátyás idejében nagyrészt szegedi borkereskedők extraneus birtoka, kisebb részben pedig ott élő magyarok és délszlávok szőlőskertje volt, ma meg alig találni rajta szőlőskertet, eluralkodik az emberen a bánat. Főleg, ha azt is számba vesszük, hogy a mai magyar közbeszédből, közös kulturális tudásanyagból hiányzik a Szerémségre vonatkozó ismeret. Hogy Tokaj előtt a Szerémség adta a legjobb (dús, ásványos, telt) bort, hogy itt született meg a főbor (a mai szamorodni hasonló elvű elődje), és nagy valószínűséggel a botrytiszes aszúbor is. Hogy a Szerémség magyar nemzeti kincs a magyar nevű dűlőivel és a szerbek által is tisztelt, magyar nevű kolostoraival…

Karlóca hosszú, kanyargós főutcáján két tucat borkereskedést látni. Mindegyik szépen felújított épületben, a legtöbb a bácskai sváb barokk stílusában emelt polgárházban rendezkedett be. Mintha Baján vagy Jánoshalmán járnánk. Itt a Monarchia idején német és zsidó kereskedők foglalkoztak a magyar, szerb és horvát termelők boraival.

Nagy a mi felelősségünk.

*

A kiemelt kép forrása: szeretunkutazni.hu

<a href="https://nqv.hu/szerzo/dlusztusimre/" target="_self">Dlusztus Imre</a>

Dlusztus Imre

író, újságíró, borászati szakíró, a portál és a Nemzeti Értékek Könyvkiadó főszerkesztője

Legfrisebb bejegyzések

Nemzeti Értékek Könyvkiadó
Nemzeti Értékek Könyvkiadó
Mi, svábok