Az egri vár 1552. évi ostromakor mondta Dobó István kapitány, hogy „a falak ereje nem a kőben vagyon, hanem a védők lelkében”. Emlékszünk, kétezernél is kevesebb várvédő küzdött meg a százezernél is nagyobb létszámú török hadsereggel.
Nem lehetett gond a két csapat motiváltságával, az egyik a hazájáért küzdött, a másik meg a közismertté lett radikális muszlim törekvés szerint a mennybe akart jutni. Elemzők úgy ítélték meg, lefutott volt a meccs, a török szakvezetés lenézően rozzant akolnak minősítette az egri stadiont, amit egyetlen támadással akartak bevenni. A várakozásokat alátámasztotta, hogy a mértéktartó Transfermarkt a liga legalacsonyabb játékos összértéket mutatta ki a hazaiaknál, a vendégek viszont minden poszton sztárokat vonultattak fel. A fogadóirodák az egyes szorzó közelében adták a török győzelmet, és nagyon magas oddsot határoztak meg a három pont otthon tartására.
Mint tudjuk, meglepetés született. Győzött a falak ereje.
Eger ostroma 1552-ben. Vízkelety Béla műve Franz Kollarž litográfiája alapján (A kép forrása)
Sportnyelven: az acélosabb motiváció átírta a papírformát. De mi is ez a motiváció? Küzdeni tudás, akaraterő, a megalkuvás elvetése? Alighanem ezekkel a kifejezésekkel helyettesítenénk ezt az idegen eredetű kifejezést, holott a legpontosabb megközelítése az, hogy gondolkodásmód. Szemlélet. Amikor az ultrák azt üvöltik, hogy „Harcoljatok!”, azt kellene javasolniuk, hogy „Gondolkozzatok!” vagy „Váltsatok szemléletet!”. De menjünk egy kicsit mélyebbre! A viselkedésünk mögött a személyiségünk legjellemzőbb vonásai húzódnak meg. Minden tevékenységünkből kikövetkeztethető az egyéniségünk, a motiváltságunk, bár az is igaz, hogy nem minden dologért indulunk harcba egyforma lelkesültséggel. Sörözni a haverokkal? Jöhet. Meglepetésből elmosogatni? Várjunk még vele.
A motiváció szó a latin eredetű movere igéből ered, melynek jelentése mozogni, mozgatni. Ezért is hangzik el egy-egy teljesítménnyel, cselekedettel kapcsolatosan a mozgatóerő vagy a mozgatórugó kifejezés. Cristiano Ronaldo vagy Wayne Rooney esetében fel sem merülhet a mozgatóerő alacsony szintje, míg az Andorra ellen pályára lépő magyar labdarúgó-válogatott vagy az utóbbi hetekben a MOL-Pick Szeged nevű kézilabda-vállalkozás játékosainak többsége rendesen alulmotivált volt. Elvileg a kérdést, hogy szabad-e bármilyen mezben erős belső mozgatóerő nélkül pályára lépni, nem tennénk fel, hacsaknem magyar szövegkörnyezetben. Ott vannak a délszlávok, mindegyik odateszi magát, küzd, vicsorít, harap, begőzöl, nyerni akar. Szlovák futballkultúrából jöttek mondják, hogy Magyarországon minden jobb, a stadionok, a pályák, a fizetés, a játékosok képzettsége, csak épp nincs az a harcias tempó. Miért?
Jó harmincöt éve járnak át magyar labdarúgók 20-tól 40 éves korig alacsonyabb osztályú osztrák csapatokba pénzt keresni. Mondják is, jellemzően minden vegyes nemzetiségű klubnál van két délszláv, ők hozzák a harcosságot, és ugyanennyi magyar, akik fazont szabnak és a színt keverik a játékhoz. Az osztrákok, a helyi kereskedő, az autószerelő, a pincér és a többi, bár passzolni nem nagyon tud, úgy megy a pályán, mint akit felhúztak. A meccs után is az élre állnak, amikor jön a sör-virsli verseny. Vajon mi mozgatja őket? És ott vannak a szívós északiak, meg a vehemens déliek, a nagy küzdő skótokról, írekről nem is beszélve.
A motiváció a pszichológiában gyűjtőfogalom, több motívumból épül fel, és magába foglalja a cselekvésre, viselkedésre késztető belső tényezőket. Azt, hogy győzelemre születtünk és azt is, hogy „rút sybaríta váz” lettünk, s itt kötelező olvasmánnyá tenném Berzsenyi Dániel A magyarokhoz című ódáját.
A sportoló éppúgy, mint a civil ember, a saját fiziológiai szintjét akarja újra és újra elérni. Felspannolva megy edzeni, mert úgy érzi jól magát. Meló után megiszik két-három pohár bort a kollégákkal, mert ettől lazul el. Gattuso módjára agyonvág mindenkit a pályán, mert abban leli az önazonosságot. Otthon beszélget a gyerekeivel, mert rendes családapaként érzi jól magát.
Ez az egyéni fiziológiai igényszint az, ami elrendezi körülöttünk a dolgainkat, és ami elhelyez bennünket a környezetünkben. A fiziológiai igényeknek több rétege van az egyszerűtől (lélegzés) a legbonyolultabbig (önmegvalósítás). Sportoló esetében ez az igény állítja be az aktivációs szintet. Azt, hogy a versenyzőnek mennyire intenzív a figyelme és az akarata. Hogy mit miért tesz. Hogy milyen tanulásra hajlandó és milyen megértésre képes. Ezért sem helyes, hogy a labdarúgókat harcra buzdítják a lelátóról, mert ez a kívülről érkező késztetés csupán a szabálytalanságok számát növeli, gyakran egészen az elviselhetetlenségig. Azt kellene kérni, hogy megfelelő koncentrációval jobban tudjanak összpontosítani a labdára. Ez az igény persze csak belülről kaphat inspirációt, és a sportoló személyiségéből kell hogy fakadjon. Gondoljunk a Pepp Guardiola által bevezetett hat másodperces szabályra, ami szerint az elvesztett labdát ennyi idő alatt kell szabályosan visszaszerezni. A Barça játékosai nem az ellenfelet, hanem a labdát támadták. Nem azt tanulták, hogy „Állítsd meg!” vagy „Üsd el!”, hanem azt, miként lehet kollektívan, egyszerre öt-hat játékos összehangolt működésével lecsapdázni az ellenfelet.
Ehhez is kell egészséges agresszió, nem is tudja más típusú sportoló megvalósítani, csak az, akiben benne van vagy kifejlődött a gyilkos ösztön. A mentalitásunk részben öröklődött, részben tanulható. A sport a mintakövetés útján történő szocializálódás (tanulási-beilleszkedési folyamat) egyik legintenzívebb eszköze, ezért jelentős szemléletbeli pluszt adhat a versenyzőnek, ha például a környezete (szülők, házastársak, menedzserek) nem teszik tönkre a gondolkodását. A sport ugyanis, ha hagyják érvényesülni a puszta hatását, kihozza az emberből a törekvést, az önkritikát, az elemzést, a tudatosságot, sőt még a rend és a harmónia iránti vágyat is. Ki merné azt állítani, hogy pályafutása csúcsán nem volt harmonikus Usain Bolt, vagy hogy ne lenne rend Messi fejében?
Cseh László maximális koncentrációja és erőkifejtése úszás közben (A kép forrása)
A motiváltság legfőbb kifejeződési formája az, amikor a sportoló képes megvalósítani önmagát, vagyis a képességei maximális kiaknázásával teljesít. A gátfutó Baji Balázs, a súlylökő Márton Anita vagy az úszófenomén Cseh László kétségkívül elérte ezt az éteri szintet. Csapatjátékosoknál nehezebb megvalósítani ezt a fajta kiteljesedést, mert számos tényező, például edző, csapattárs, menedzser, szurkolói kör akadályozhatja, hogy a jó alapvetésű sportember eljusson a kognitív szükségleteinek kielégítésére, tehát a tanulás, a megértés és a megismerés szintjére. Például úgy, hogy nem maradhat kint edzés után szabadrúgásokat gyakorolni. Egyébként a játékos hol tehetné meg ezt, ha nem a saját munkahelyén?
A csapatjátékosnál a személyiség kibontakoztatásában rendkívüli fontossága van a klub szellemiségének. Amikor a Fulham 2001-ben újra a Premier League-ben szerepelhetett, a klub milliárdos tulajdonosa, Mohammad Al-Fájed megkérdezte Jean Tiganát arról, hogy szerinte mikor lesznek bajnokok. „Soha” – válaszolta a francia edző. „És miért?” – tudakolta a meglepett egyiptomi. „Mert nincs benne a falakban.”
Jean Tigana a Fulham vezetőedzőjeként tart eligazítást csapatának (A kép forrása)
Ami pedig a korabeli Eger–Isztambul párharcot illeti, minél kevesebb pont (gól) születik egy sportágban, annál valószínűbb a meglepetés. A futballban például a meccsek negyven százalékában nem érvényesül a papírforma.
De erről talán majd egy másik alkalommal.
A kiemelt kép forrása: Wikimedia
