Az 1850-ben alapított Larousse Franciaország egyik legtekintélyesebb lexikon- és enciklopédiakiadója, és persze fogalom is: amit a Larousse állít, az hiteles. Ezért is megjegyzendő, hogy az 1998-as franciaországi világbajnokságra kihozott labdarúgó-enciklopédia bevezető része a sportág megalapításával és szabályaival foglalkozik, majd rögtön ezután, ugorván az időben kilencven évet, az Aranycsapatról szóló fejezet következik. Tudott dolog, hogy a franciák nem igazán érzékenyek a magyarság iránt, még a magasan kvalifikáltak is többnyire tartózkodóak a kultúránkkal s főleg történelmünkkel kapcsolatban, Trianonról hallani se akarnak, s ha szóba jön a borunk, ők az EU legerősebb lobbija, a francia mezőgazdasági érdekérvényesítés bástyái mögül néznek le a mi poharunkra.
Sietve jegyzem meg, frankofón vagyok, hosszú évekig dolgoztam ügyvezetőként francia-magyar vegyesvállalat élén.
Ezért is kellő empátiával élem meg a viszonyrendszereket. A világ szőlőterületeinek túlnyomó többségét elpusztító filoxéravész előtt (1875–95) Franciaországnak és Magyarországnak a megtermelt bor mennyiségét és minőségét tekintve közel azonos súlya volt a világpiacon. Az újratelepítéseket követően egészen a Monarchia széthullásáig ez a két ország adta a világ bortermelésének több mint negyven százalékát. Mára a franciák tartani tudták a pozícióikat, mi pedig mindössze fél százalékkal részesedünk a világ bortermeléséből. Közben tragédiák során jutottunk el odáig, hogy a tokaji aszú, ami évszázadokig a királyok bora, tehát nagyon drága luxustermék volt, mára néhány ezer forintos tömegáru lett.
A tokaji Szepsy István, a magyar borászat egyszerre aranylabdás és aranycipős géniusza mondta nekem nemrég, hogy el kell érnünk, a tokaji újra a Bajnokok Ligájában szerepeljen. Mert a játékosai (a mádi dűlők) csak abban a közegben érvényesíthetik az értéküket. Szepsy a 10-20 eurós kategóriából a 2-300 eurósba akarja feltolni a tokaji csúcsborokat, ami idehaza kiverte a biztosítékot az alacsony felvásárlási ár és a kompromisszumos borkészítés híveinek körében. Ha a legmagasabb polcon van a borunk, állítja Szepsy, akkor „leegyszerűsödik a kommunikáció, összehasonlíthatóvá válik a teljesítmény. Be kell látnunk, hogy Magyarországon nem lehet tovább márkát építeni, eljutottunk a lehetőségeink határáig. Az a feladatunk, hogy a márkáinkat a világpiacon építsük tovább, fogadtassuk el és vigyük sikerre. El kell ismertetnünk a világgal, hogy az aszúkészítés a világ legdrágább technológiája. Ha Messi száz, akkor ez háromszáz. Jöhet Sauternes vagy az Egon Müller-féle trockenbeerenauslese, a mi aszúnknál nincs komplexebb bor a világon. Ezért kell helyére tenni az árát, ami az egész borvidék, sőt a magyar borászat érdeke.”
Akinek füle van, hallja meg.
A magyar bor, benne a világ legkülönlegesebb, legszebb, legtitokzatosabb, ezért legértékesebb borával, a tokaji aszúval, az elmúlt száz évben ötször szenvedett el tőkevesztést. Trianonnal, amikor a Hegyalja külső (extraneus) birtokosainak egy része a határon túlra került, a borivó lakosság kétharmadát elveszítettük, és a békediktátum megtiltotta a kivitelt (francia érdekérvényesítés!). Azután az első világválsággal, amikor milliók tántorogtak ki Amerikába, közöttük szőlőtermesztők, szorgos parasztemberek százezrei. Majd a második világháborúval, ami borzalmas pusztítást hozott a földvagyonban, a pincék, hordók állagában. A negyedik súlyos tőkevesztést a silány minőséget követelő kollektivizmus okozta, amivel bekövetkezett az ötödik csapás, a bizalmi tőke elvesztése.
A magyar futball párhuzamos utat járt be. A harmincas évek elejétől a hetvenes évek végéig, fél évszázadig a világ élvonalában voltunk. Közben Nyugaton a játékból profi látványosság lett, a világ legnépszerűbb sportágába üzleti logikát ojtottak, és elindult a sportág feltőkésítése. Itthon az NB I-ben 800 forintot ért egy pont, és a személyi igazolványban valamiféle hazugság fedte le a rendszeridegen profizmust, és a pályafutás végén ott állt a lakótelepi kis lakás garázsában a Zsiguli, odaát a legjobb játékosok tíz év tisztes karrierrel egy életre megkeresték a betevőnek valót, s nevükkel jól beárazható márkát építettek.
S míg idehaza minden területen (edzésmunka, utánpótlásképzés, stadionok minősége, szakmai kompetencia, közvélemény) elindult a leépülés, Nyugaton szervezett, értékőrző, jól honorált szakmává és nemzetközi hálózattá nőtte ki magát a labdarúgás. A mi futballunkban az 1956-ban távozott tízezer labdarúgó (köztük Puskás, Kocsis és Czibor) volt az első tőkevesztés, majd az a korszak (hatvanas-hetvenes évek), amikor még voltak futballistáink, sőt klubcsapataink és jól jegyzett válogatottunk is, de nem vehettünk részt a tőke felhalmozásában és újraelosztásában. A harmadik tőkevesztés a nihil, a bundázások kora, amikor megjelent a mindent megmagyarázó attitűd és a vele járó pótcselekvés. E korszak része az ezernél több futballpálya átalakulása benzinkúttá, lakóparkká és bevásárlóközponttá. A negyedik tőkevesztés akkor következett be, amikor az egyetemi szintű edzőképzést maga alá gyűrte az MLSZ licencszerzős, önadminisztrációs rendszere. Ekkor árasztotta el a szakmát a funkcionális analfabéták tömege. Baróti Lajos és Lakat Károly hazájában! Ez vezetett az ötödik csapáshoz, a bizalmi tőke elvesztéséhez.
BEK-elődöntő, 1974. április 10: Újpesti Dózsa – Bayern München a Népstadionban. A két csapatkapitány Bene Ferenc és Franz Beckenbauer. Bene 29 éves, három éve tizedik lett az Aranylabda-szavazáson, világbajnoki hatodik, Európa-bajnoki harmadik és negyedik, ekkor 200 gól fölött jár a még erős NB I-ben. Beckenbauer egy évvel fiatalabb, világ- és Európa-bajnok, köztiszteletben álló géniusz. Bene gólvágó, a német inkább védőjátékos, afféle liberó. Bene zseni, Kaiser Franz szintén. Ha a német száz egységet ér, Bene Ferenc legalább kilencvenet. De a szocializmusnak nevezett elosztási rendszer nem engedte érvényesülni Bene árában az értéket. Mert Bene nem volt eladó.
Keleten egyedül a délszlávok tudták és tudják ma is kifejezésre juttatni a játékos képzésébe befektetett értéket az átigazolási díjban. Mert ők a hetvenes évek óta a piac részesei. Se a bolgár, se a román, se a cseh, se az ukrán, se a szlovák focista nem ér föl egy délszlávhoz. Legföljebb néhány lengyel kivétel. A Csukaricski nem a legnagyobb klub Szerbiában. A stadion folyosóján van egy nagy fotó mementóul minden játékosnak, arra járónak. A Kolarové. A fiú egymillió euróért ment el a Lazióba, majd kilencért vitte a Manchester City (ennyi lehet ma a Vasas költségvetése). Egy jó profi, egy kiváló futballista. De nem egy Bene, nem egy Albert, nem egy Farkas, emberek!
Olvasom Johny Kreuz írását az Horse Jeu-ben. Azt írja, habár mindenki az Aranycsapat csodáiról értekezik, számára az 1966-os brazil-magyar volt a szép játék csúcspontja. Amit a magyarok bevezettek a világ futballjába, bár számtalan kár érte őket, nem változott semmit 1966-ra: erős, konstruktív csapatjáték, amely rövid, gyors passzokkal juttatja el a labdát az ellenfél kapujáig. A szerző Albertet Pirlóhoz és Zidane-hoz hasonlítja, Benéről és Farkasról úgy emlékezik meg, mint a világ legjobb támadóiról. Farkas góljáról így ír: „Nem érdemes keresgélni a FIFA gyűjteményében, mert ilyen csodálatos gól nem született még egy. Egy felpassz után Albert szorongattatva, szinte szabadulva a labdától, futtából indítja a vonal mellett szaporázó Benét, aki egy szempillantás alatt felméri Altair helyezkedését, érzésből Farkas elé ível, aki sprintben érkezve kapásból bombáz a hálóba. Micsoda fényessége a játéknak! Felejthetetlen! Tombol a Liverpool-stadion.”
Két érték, két fontos, magyar entitás: a bor és a futball.
De jó volna, ha szeretettel, szakértelemmel, felelősséggel tudnánk róluk gondolkodni…
